Első mondat: Mikor utoljára láttam, bár nem tudtam, hogy utoljára látom, egy barátnőmmel ültünk a teraszon, és ő bejött a kapun izzadtan, az arca és a mellkasa rózsaszín, a haja csapzott, és udvariasan megállt beszélgetni.
Valószínűleg egy kapcsolatot sem érdemes az elejéről elmesélni, csak a végéről. Lydia Davis A történet vége című, eddigi egyetlen regényében ezt teszi, így az akár romantikusnak és szenvedélynek is olvasható kapcsolatot radikálisan meséli újra, hiszen az időrendben történő eseményeket az új, szomorú kontextusban egy szenvedély- és szenvedéstörténetként ábrázolja. „Egyszerűbb lett volna az elején kezdeni, de az eleje nem jelentett túl sokat anélkül, ami utána jön, és ami utána jön, nem jelentett sokat a vége nélkül” - írja a 2013-as Nemzetközi Man Booker-díjas szerző a könyv elején, és sajnos maradéktalanul egyetértek vele. A kezdetektől elmesélve minden szépen alakul, legfeljebb a vége lesz rossz, így viszont kiderül, hogy bár voltak jó szakaszok, azért mégis csak jó sok mindent kellett lenyelni, sok mindent kellett volna máshogy csinálni, és így már tényleg nem olyan szép semmi sem. Főleg, hogy olyan nyelvet talált (magyarul Mesterházi Mónika találta meg remekül), ami nem enged teret a hosszabb szenvedélyes vagy érzelmes leírásoknak, hanem kifejezetten szigorúan ragaszkodik az emlékek önreflektív elemzéséhez, mintha évekkel később megírva láthatóvá tehetőek lennének a kapcsolat hibái. Bár ugye ekkor már semmit nem lehet tenni, ilyen értelemben mániákus harc ez a megértésért.
Lydia Davis: A történet vége
Fordította: Mesterházi Mónika, Magvető, 2017, 272 oldal, 3499 Ft
Az elbeszélő, és a történet főszereplője franciából fordít, valamint saját regényét írja, többek között egy férfiról, aki vírusként költözik be a nő fejébe, és aminek hatása csak akkor válik láthatóvá, amikor a kapcsolatuk szétmegy, majd szakítanak. Lydia Davis a szakítás gyászmunkájának azt az időszakát írja meg, amikor az emlékezet és a valóság szétírja egymást, és amikor a másik hiánya kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi a nőt. Mert bizony a szerelem az egy rohadt vírus, ami beeszi magát az ember szívébe, agyába és testébe, majd lassú ragadozóként előbb a nyelvet, később a tárgyakat és helyszíneket is felfalja:
“A tudatom folyton megtelt a róla szóló gondolatokkal, és ez minden alkalommal fájt. Tudtam, hogy részben az én elégedetlenségem miatt ért véget az egész. Amíg benne voltam, nyughatatlan voltam. De most, hogy kívül kerültem rajta, továbbra is oda voltam kötve hozzá. Le kellett rombolnom, hogy kívül kerüljek, de ahogy kívül voltam, továbbra is oda voltam kötözve, mintha arra lenne szükségem, hogy a peremén legyek.” (181. old.)
Davis Jonathan Franzentől megkapta a Proust kicsiben címkét, amiben Proust egyértelműen arra utal, ahogy az elbeszélő saját szövegének írásakor az emlékezet helyeit és nyomait kutatja fel, amik ráadásul egymást hívják elő. Itt utalnék megint arra, hogy egy kapcsolat minden emléke és nyoma teljesen más értelmezési keretbe kerül akkor, ha időrendben, illetve ha visszamenőleg értelmeződik. Például utólag tök logikusnak látszik számba venni minden fontos veszekedést.
Lydia Davis regényének főszereplője regényt ír, konkrétan saját szakításának történetét, mintha az írás segíthetne bármit megérteni abból a kémiából, ami kettőjük között volt. Az elbeszélő szuperszemélyes, intim szövegével egyszerre akarja megérteni, mi történt kapcsolatával, és ezen belül a másik és a saját elvárásainak, döntéseinek és tetteinek következményeivel néz szembe. És például leír egy ilyen vallomásos mondatot: “A távolság már megvolt, mert ő már máshogy volt velem, holott én még a régi módon voltam ővele” (157. old.). Az írás által válnak láthatóvá olyan élmények, gesztusok, vallomások, amik a megélés vagy kimondás pillanatában elfedik azokat a jeleket, amik már előrevetíthették volna, amit csak utólag értett meg: hogy miért nem működnek megfelelően együtt.
A könyvben sokan írnak, szöveget fordítanak, irodalmi estekre járnak, a nő és a férfi leveleket írnak egymásnak, így a sok szöveg egymásra íródik. Miközben a szövegek és az újraértelmezések utólag láthatóvá teszik a repedéseket, addig a megértést nem könnyíti meg: akármilyen professzionális olvasó is az elbeszélő, egyszerűen nem tudja kivonni magát saját nézőpontja uralkodó értelmezési módjairól. Ugyanaz a levél különböző időszakokban más-más olvasatot kínál fel. Az íráshoz sem lehet már visszanyúlni, mint utolsó bizonyossághoz, főleg, hogy az elbeszélő a saját regénye írása közben újra és újra szembesül azzal, hogy történetét nem tudja elbeszélni, mert mást akar a szöveg, és mást a szerző. Előbbi láthatóvá tesz olyan jeleket, amiket a nő korábban nem vett észre, illetve utóbbi hiába tart fontosnak egy-egy történetelemet vagy leírást, ha egyszerűen a szöveg kidobja magából. Egy szakítást se lehet elmesélni, ennek a képtelenségnek a belátása mutatja meg Davis prózájának erejét: a szétírás folyamata fontosabb, mint maga az írás végeredménye. A történet vége azzal a téves képzettel is szakít, hogy az írás egyfajta gyógymódként is működhet, itt elég szélsőséges példáját láthatjuk annak, ahogy pont az írás teszi feldolgozhatatlanná a történéseket.
A történet vége fájdalmas és szenvedélyes szöveg, egy nagy levegővel végigmondott szakítástörténet, aminek nincs megoldása vagy magyarázata. A szakítást nem megérteni, hanem elfogadni kell, de ez az elengedés a legnehezebb munka. A szakítás ebből a szempontból tényleg semmiben nem különbözik a gyászmunkától: például rendszeresen keresi a kisvárosban fehér autóját, még azt is megtanulja, milyen rendszámmal közlekednek hasonló márkájú és színű autók. Davis könyörtelenül ábrázolja a nő világát, aminek minden helyét és tárgyát a nevű férfi minden akarata ellenére elfoglalt. Hogy nem lehet írni, reggelizni, partira menni úgy, hogy a férfi akár még hiányában is ne legyen teljesen jelen. Mintha a szakítás utómunkájában egyesével kellene minden apró szót, mondatot, tárgyat és helyet visszavennie, vagyis varázstalanítania. A kapcsolat során közösen megteremtett világot darabokra kell szedni, emlékből emlék következik, amiket egyesével kell megvizsgálni és értelmezni. Iszonyú munka és szembenézés ez, amit Lydia Davis olyan sűrűséggel ír, hogy az olvasó is bele-belehal néha.
