Lydia Davist a félperces novellák koronázatlan királynőjeként emlegeti a fülszöveg, és ez a szókapcsolat a magyar olvasóban önkéntelenül is Örkényt hívja elő. De amíg Örkény egypercesei nagyot csattannak és úgy rezonálnak bennünk, addig Davis írásai lassabban, ezáltal valahogy hosszabban is hatnak, képtelenség nem visszalapozni őket. A legutóbb megjelent Az annyi, mint novelláskötet A történet vége című regény édestestvére (az a kötet korábban a hét könyve is volt nálunk), amelynek írásait Davis hosszan érlelte, hiszen a Bomb Magazinnak adott interjújában elárulta, hogy a kötet legrégebbi írása jó tíz évvel a publikálás előtt született. Éppen Franciaországban tartózkodott, és egyszerűen nem tudott zöldágra vergődni egy hagyományosnak nevezhető hosszú, narratív történettel, az alkotói kátyúból pedig úgy próbált kivergődni, hogy elhatározta, minden egyes nap ír két rövid történetet. Fájdalom, fény, és eltűnő férfiak jellemzik a kötetet, amelyet Mesterházi Mónika fordított magyarra, ők ketten pedig – ismét bebizonyosodott – nagyon jól illenek egymáshoz.
Lydia Davis az a szerző, aki szerelmes történeteit a hiányokból építi fel. Olvasóként mindig azon a ponton invitál a novelláiba, amikor a fellazuló kapcsolat fonalait az egyik fél (jellemzően a narrátor) kétségbeesetten és az esetek többségében hiába próbálja ismét szorosabbra fonni. A kötet legelső írása, A történet épp egy ilyen poszt-kapcsolati pillanatot ragad meg, amelyben a volt barátnő (szerető?) éjszaka elmegy a szerelme a házához, ahol azzal kell szembesülnie, hogy a férfinak vendége van, a barátnője van nála. A felszínen nincs dráma, valójában viszont egy sor eldöntendő kérdés feszíti a nőt (higgyen-e a férfinak, számít-e az igazság, szereti-e a férfi a másik nőt, stb.), és az a kérdés, amely valószínűleg a legfontosabb a történet írójának: „mennyire képes becsapni tettben, és a tett után szavakban”.
Lydia Davis: Az annyi, mint
Fordította: Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2019, 168 oldal, 3499 HUF
A szavak egészen gyerekkora óta szenvedélyesen foglalkoztatják Davist (mindez családi örökség, a szülei tanárok voltak, így a szavakról szóló diskurzus hamar a mindennapjai részévé vált), és prózájára is az jellemző, hogy nincsenek belőle kilógó mondatok, felesleges szavak. Íróként és műfordítóként is tudja, hogy minden szónak súlya van, a novella műfaja ráadásul le is dobja magáról a prózai sallangot. A fordítás és a régi-régi franciakorrepetálások emléke adta például az ötletét (ebben az interjúban beszél róla hosszabban) az 1. francialecke: Le meurtre című írásnak, amely az olvasónak szinte a szájába rágva magyarázza az alapvető francia szavak jelentését (ami valahogy mindig a tanyán élő állatok neveivel kezdődik). A novella szinte észrevétlenül fordul át egy mystery történetbe, amelynek a végén Davis katalógusszerűen felsorolt szavaiból egy komplett krimi áll össze. Csakhogy Davis ezt a történetet megint csak a hiányokból építi fel, és az olvasóra bízza annak összerakását, ahogy az olvasónak kell megválaszolnia azt a kérdést is, hogy ebből az egész képletből vajon hová lett a kulcsszereplő gazda („hogy hol lehet le fermier”).
Davis történeteiből mintha amúgy is kikoptak volna a férfiak: ez a távozás rendszerint önkéntes („Hová ment a férjem? Egy kis szobában élt, a folyó túloldalán, egy raktárnegyedben.”, Terápia), személyük ugyanakkor a fizikai hiány dacára kitörölhetetlen nyomot hagyott a narrátor életében. A címadó Az annyi, mint is pont egy olyan, már atomjaira hullott viszonyt próbál racionálisan mérlegre tenni, amelyet még mindig rengeteg érzelem feszít. A hangvétel bár látszólag józan és logikus, valójában mérhetetlenül cinikus. Ha ugyanis elfogadnánk a narrátor kiinduló tételét, akkor el kellene fogadnunk azt is, hogy márpedig a boldogságot kilóra mérik, és az együtt töltött napok, órák, percek boldogságtartalmát ki lehet fejezni dollárban is. „Most tételekre bontom” – mondja Davis narrátora, aki egy tíznapos viszonyt fejt ezáltal vissza, miközben egy matematikus racionalitásával igyekszik a költségeket közös nevezőre hozni a szerelemmel. „Mondjuk, az annyi, mint napi 80 dollár, nem, inkább napi 100 dollár. És szeretkeztünk is, mondjuk, átlagosan naponta egyszer. Az annyi, mint 100 dollár lökésenként. És minden alkalommal tartott úgy két-három órát, úgyhogy az olyan 33 és 50 dollár közt lehet óránként, ami drága”.
A közönyös hang mögött iszonyú fájdalom dolgozik, a flegmaság viszont csak ideig-óráig fedi el a sebeket. A fájdalom az a láthatatlan összetevő, amellyel kezdetben egyetlen szerelmes sem számol, holott mindvégig ott lappang, kitörölhetetlen az egyenletből („Tudod, hogy a fájdalom a dolog része.”), de még ha tudják is, ez sem rettenti vissza őket. A fájdalom alapélménye A levél című írásnak is, amelyben volt szerelme egy francia verset küld a nőnek. A fájdalom itt is óhatatlanul visszakúszik a mindennapokba (ideig-óráig csak a munka = fordítás = szavak, tudják enyhíteni), ám az érzelmeket (a negatívokat és a pozitívokat is) a levél ismételten felkorbácsolja:
„Dühös, mert a férfi levelet küldött neki, és mert a levéltől azonnal elfogta a boldogság, aztán a boldogtalanság visszahozta a fájdalmat. És dühös, mert semmi soha nem ér fel a fájdalommal.”
Davis hősei olyan emberek, akik érzéki módon élik az életet. Az észlelés és a valóság fura élettapasztalatokat eredményez (jó példa erre a Mrs. Orlando félelmei vagy a Küszöb: a kis ember című írások), ahol nem mindig egyértelmű, hogy a tudat mikor alszik, és mikor fest valós képet a körülöttünk zajló eseményekről. Az Egy ostromlott házban című félpercesben pedig van egy félmondat („A nő haza akart menni, de már otthon volt”), amely több Davis-hősre is jellemző. Az egyik ilyen történet A ház tervei, amelynek van egy kis gótikus mellékzöngéje is, hőse pedig egy városi ember, aki régi vágyát megvalósítva megvesz egy jóformán lakhatatlan vidéki házat. Ezek után mást sem csinál, csak a jövendő házát tervezgeti: miközben a tervrajz egyre bővül, paradox módon egyre csökken annak az esélye, hogy a ház valósággá váljon: „A pénzem elcsordogált, és vele múlt az álmom is”.
Davis hősei időről időre, úgy tűnik, mintha nem lennének otthon a saját életükben, az elvágyódás, a félelem vagy épp a fájdalom kilöki őket szokott helyükről, a szétszórt darabokat ugyanakkor látszólagos rendszerezéssel és józansággal próbálják a helyükre illeszteni. Az egyik legsúlyosabb ítéletet pont Az annyi, mint narrátora mondja ki („akkor olyan nagyon vágytam a szavakra, de nem voltak jók semmire”), miközben tudja ő is, hogy mindaz, amit igazságnak vélünk, nagyjából független attól, hogy hangosan kimondatik-e vagy sem.
