Fotók: Kis Norbert
Mathias Énard épp akkor kezdte írni Iránytű című regényét, amikor Szíriában kitört a forradalom. Szerinte akkor még sokan reménykedtek abban, hogy pozitív változások következnek, de az események végül véres háborúba torkolltak. Bár nem így tervezte, de a könyve az elveszített emberek és városok emlékművévé vált. A Goncourt-díjas francia író a Könyvfesztivál vendége volt, mi a melankolikus szerelmi története mellett a szintén frissen megjelent Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című regényéről is beszélgettünk vele, amely Michelangelo isztambuli utazásáról szól.
A Goncourt-díj átvételekor azt nyilatkozta, hogy az Iránytű a tudás erotikájáról szól. Mit értett ez alatt?
Ez egy könyvekről szóló könyv, ami főként a történelem˗, az irodalom˗, és a zenerajongóknak szól, illetve azoknak, akikben van tanulási vágy. Amikor a tudás erotikájáról beszélek, arra is gondolok, hogy ez egy különleges szerelmi történet, amelyben a karaktereim, Sarah és Franz nem virágot vagy csokit adnak egymásnak, hanem cikkeket és könyveket osztanak meg a másikkal. Mindketten nagyon bölcs és képzett emberek, akik sokat beszélnek a saját tudományos kutatásaikról, olvasmányélményeikről. A kapcsolatuk és az egymás iránt érzett vágyuk a tudáson alapul.
Mathias Énard: Iránytű
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2018, 480 oldal, 4499 HUF
A cím, az Iránytű egy szimbolikus tárgyra vonatkozik, amelyet Franz kap ajándékba Sarah-tól. Azért különleges, mert nem Északra, hanem Keletre mutat. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy ideje lenne Keletre figyelni?
Igen, szerintem fel kéne adni a Nyugat-centrikus gondolkodást. Talán már attól jobb lehetne Kelet és Nyugat kapcsolata, ha változtatnánk a nézőpontunkon. A probléma az, hogy az átlagemberek keveset olvasnak, és rábízzák magukat a tévére és az újságokra. A média pedig nagyon leegyszerűsített, torz képet közvetít a keletiekről, amelyben az erőszak és a félelemkeltés dominál. Ezek jellemzően arról szólnak, hogy van egy jó oldal, ahol a szabadság, a demokrácia és a kereszténység áll, vele szemben pedig van egy rossz oldal, ahol a radikalizmus, a diktatúra és a lemaradás uralkodik. Ez az, amivel meg kell küzdenünk. Számomra nagyon fontos, hogy élvezzük a különbségeket, legyünk kíváncsiak egymásra és ismerjük meg a másik értékeit.
A Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című könyve szintén nemrég jelent meg magyarul. A cím arra utal, hogy a keleti mesék és mítoszok elfedik a valóságot?
Bizonyos értelemben valóban arról van szó, hogy a misztikus mesék sem engedik látni az igazi Keletet. Sok esetben, amikor azt hisszük, hogy megismertük a másikat, csak egy kialakított képet értünk el. A Michelangelóról szóló történet egyébként tényeken alapul. A kutatásokból lehet tudni, hogy valóban meghívta őt a szultán Konstantinápolyba. Hogy tényleg el is ment-e, az már nem biztos, de lehetséges. Szerintem már maga a tény is lenyűgöző, hogy egy ottomán felkérte az akkoriban még ismeretlen, de legjobbnak tartott olasz művészt, hogy építsen neki hidat. Mert ez is arról szól, hogy a Kelet mindig többet tudott rólunk, mint mi magunkról. Ez a mai napig így van.
Michelangelo az Oszmán Birodalomban csinálná meg a szerencséjét
Két könyve nagyjából egy időben jelent meg magyarul a francia Mathias Énard-nak. Az Iránytű, amely itthon a Magvető gondozásában jelent meg és amely egyfajta Ezeregyéjszaka-parafrázisnak is tekinthető, 2015-ben kapott Goncourt-díjat: hőse egy osztrák zenetudós, aki egy napon különös levelet kap...
A történet szerint Michelangelo meg is tervezi az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, de végül sosem készül el. Ezt egyfajta szimbólumnak szánta, amely Keletet és Nyugatot köthette volna össze?
Nem szeretem, ha ezt így értelmezik. Egy híd mindig valamiféle szakadékot, hiányt feltételez, míg a nézőpontom az, hogy nincs üres tér Kelet és Nyugat közt. Számomra az a fontos, hogy megvan a lehetőségünk a másik elérésére és arra, hogy minél többet megtudjunk egymásról. Ezért is szeretem annyira Mesihi, a költő karakterét, mert ő képviseli a könyvben a nyitottságot, az odafigyelést és az érdeklődést Nyugat iránt, míg a regénybeli Michelangelo mindig csak magára gondol.
A legtöbb regényében számos dokumentumot használ. A valós események inspirálják az írásban?
A tények szerintem pozitívan hatnak a szövegre. Csak ki kell ragadni őket a valóságból és be kell illeszteni a regénybe. Kicsit olyanok, mint valami speciális effekt. Szerintem jó azzal szembesülni, hogy van valami a történetben, ami igazi. Michelangelo legtöbb levele is valódi, de pár évvel később írta őket, mint ahogy a könyvben állítottam. A Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról nagyon igaz könyv, abban az értelemben, hogy minden körülménynek alaposan utána kutattam. A furcsasága az, hogy minden igaz benne, leszámítva a fő történést, Michelangelo látogatását.
Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról
Fordította: Takács M. József, Jelenkor Kiadó, 2018, 158 oldal, 2999 HUF
Minden könyve valamilyen formában a keleti és nyugati kultúra találkozásáról, egymásra gyakorolt hatásáról szól. Miért tartja mesterségesnek a kettő szétválasztását?
Európában sokat álmodozunk a keleti világról, ennek jó példája, hogy milyen sokan próbálják megteremteni a saját Keletüket az otthonukban. Ami számomra nagyon érdekes, hogy elvileg kellene lennie egyfajta határnak Kelet és Nyugat közt. De hol van ez? Magyarország például lehetne választóvonal, vagy épp Bécsről is mondhatnánk, hogy a „Kelet kapuja”, ahogy azt régen hitték. Furcsa belegondolni, de Bécset és Budapestet jó ideig egzotikus városoknak látták, míg ma úgy tekintünk rájuk, mint Európa szívére. Szóval a határok el tudnak mozdulni idővel. Ennek van némi köze a valláshoz is, de nem csak azon múlik. Most már elég sok muszlim él Európa-szerte, például Párizsban, Berlinben és Londonban. De a valláson túl is van keveredés és kölcsönhatás Kelet és Nyugat között.
Ezek szerint az orientalizmus, amely ezt a mesterségesen leválasztott Keletet vizsgálta, ma már elavult tudomány?
Az orientalizmus nagyon szorosan összetartozik a gyarmatosítás történetével. Még ha nem is ugyanaz a kettő, van egyfajta szoros kapcsolat köztük, hiszen akkor jött létre, amikor Európa történelme összekapcsolódott a keleti és az arab világéval. Szerintem az a nagyon érdekes az orientalizmusban, hogy sok dolog keveredik benne: tudomány, művészet, irodalom, zene és kaland. Ugyanakkor a vágy, a képzelet és a reprezentáció története is, ráadásul magába foglalja mindazt, amit mi nyugatiak annak érdekében találtunk ki, hogy ledomináljuk a Keletet. Nekem úgy tűnik, legbelül még mindig úgy gondolunk erre a térségre mint valami felfedezésre váró, félelmetes, álomszerű világra. Mindez igaz magukra az orientalistákra is. Még a keleti emberekben is megvan a vágyakozás a régi, varázslatos, hercegek és dzsinnek lakta Kelet, az Ezeregyéjszaka atmoszférája iránt. Ha figyelmesen megvizsgáljuk az orientalizmust, rá kell ébrednünk, hogy ez nem csak nyugati dolog, a Kelet utáni vágyakozás melankóliája az egész világra jellemző.
Az Iránytű főhőséhez hasonlóan ön is járt Iránban, Egyiptomban, Libanonban, Szíriában. A saját nosztalgiáját fogalmazta bele a főszereplő visszaemlékezésébe?
Nagyon sok mindenben osztozom Franz sorsával. Persze nem az élettörténetünk hasonló, hanem a helyek, ahol jártunk. Hosszabb ideig éltem Szíriában és Iránban is, és valóban érzek egyfajta nosztalgiát és melankóliát ezekkel az országokkal kapcsolatban. Főleg mivel Szíriában elpusztították azoknak a helyeknek a többségét, ahol jártam, és azokat az embereket, akiket ismertem. Ők már nincsenek többé. Ugyanakkor van bennem reménykedés is a szomorúság mellett. Arról is szerettem volna írni, hogy miként lehetne a szépségen, a művészeten és az együttműködésen keresztül új alapokra helyezni a jövőt.
Hogyan hatott az írásművészetére az arab irodalom?
Talán a képek és metaforák használta, illetve az ismétléseken alapuló írástechnika az, ami leginkább hatással volt rám. A Zónában például van egy nagyon hosszú, központozás nélküli mondat, amit azért írtam, mert az arab irodalomban sem voltak írásjelek a huszadik századig. Számukra a vesszők és pontok hiánya teljesen normális volt. Nekem ez nagyon tetszik, imádom az olyan régi szövegeket, ahol nincsenek írásjelek, mégis teljesen jól érthetők.
A Kelet és Nyugat találkozásáról szóló regény kapta a Goncourt-díjat
Mathias Énard francia író Boussole (Iránytű) című regénye kapta idén a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat - jelentették be kedden Párizsban. A közel-keleti világ kiváló ismerőjének számító, 43 éves szerzőnek az Actes Sud kiadó gondozásában megjelent, Törökországban, Libanonban, Iránban és Szíriában játszódó, költői nyelvezetű, összetett műve a Kelet és Nyugat közötti találkozásokról szól.
A Zónához hasonlóan az Iránytű is egy hosszú belső monológból áll. A gondolkodás és az emlékezés természete jobban foglalkoztatja, mint az emberek közti párbeszéd?
Nem vagyok jó a dialógusokban, nagyon mesterségesnek érzem őket. Az Iránytűben azért van néhány párbeszéd, amiket drámai formában ékeltem be a szövegbe. Ezzel is azt akartam megmutatni, hogy mennyire hamis, amikor beszélgetéseket látunk egy regényben. Nincsenek pontos emlékeink, a tudatfolyamunkban csak emléktöredékek vannak. Szerintem ezeket megragadni valószerűbb, mint hagyományos párbeszédeket írni.
A szíriai harcok és a háborúhoz kapcsolódó kontextus hogyan befolyásolták abban, hogy a Közel-Keletről írt regényt?
Akkoriban fogtam neki a könyvnek, amikor a szíriai forradalom még épp csak elkezdődött. Szinte azzal egyidőben rombolták le Aleppót és Damaszkuszt, ahogy írtam róluk. Emiatt mérhetetlen szomorúságot éreztem munka közben, mert hirtelen olyan lett, mintha valamiféle emlékművet vagy sírkövet építenék mindannak, amit elpusztítottak. Utoljára éppen akkor jártam Aleppóban, amikor a forradalom kitört. Akkor még tele voltak reménnyel az emberek, mindenki azt gondolta, hogy a dolgok meg fognak változni Szíriában. De aztán nagyon gyorsan rendkívül félelmetes, véres polgárháborúba fordult a helyzet. A könyvben Franz a rádióból tudja meg milyen fordulatot vettek az események. Én épp Szíriáról írtam, amikor hallottam, hogy Aleppó központját lerombolták és minden hamuvá égett.
A könyvét a szíreknek ajánlotta. Mit gondol, mit veszített az emberiség mindazzal, amit lerombolt a háború?
Rendkívül sokat veszítettünk. Nemcsak épületeket és romokat, hanem mindazt, amit jelentettek. Például miért kellett lerombolni Palmüra városát? Mert fontos találkozási csomópont volt Kelet és Nyugat között. Egyfajta nagyon különleges, kevert civilizáció jött ott létre. Szerintem az elpusztításával pont az volt a cél, hogy minden olyan lehetőség megszűnjön, amely megengedi, hogy a keveredés által valami új születhessen. Palmüra mint karavánváros pontosan ilyen hely volt.
Mit gondol, egy kortárs írónak kötelessége írnia a háborúról?
Nem hiszem, hogy bármiről is kellene írni, mindenki azzal foglalkozik, amivel szeretne. De az igaz, hogy nem árt beszélni arról, hogy mennyi agresszió van a világunkban. És ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy a háborúról, vagy a terrorizmusról kéne írni, hanem azt, hogy a mai regényeknek kell kezdenie valamit azzal a sok erőszakkal, ami körbevesz minket.
