Számítani lehetett arra, hogy a Bob Dylan tavalyi Nobel-díja okozta izgalmak után a svéd királyi akadémia idén visszatér a klasszikus vonalhoz, Kazuo Ishiguro győzelme azonban még így is meglepetés volt (nekünk is, olyannyira, hogy fel sem került az előző napi anti-listánkra), de semmiképpen nem érdemtelen. Senki nem vitatja, nem is vitathatja, hogy Ishiguro a kortárs angolszász próza egyik kiemelkedő képviselője, aki a japán és a brit írói és történelmi hagyományokra támaszkodva, azokból kiindulva olyan egyetemes kérdésekre keresi a választ, mint a múlt és az egyén kapcsolata, a közösségi és az egyéni emlékezet egymásra hatása, az ebből fakadó disszonanciák, önmagunk ámítása, a szubjektív múltidézés és az ebből eredő torzítások.
Számszerűleg nem írt sok könyvet, összesen hét regényt, és persze egy csomó novellát (egyik leghíresebb válogatása talán a Nocturnes című kötet). Ishiguro novellistaként debütált, első írása az Introductions 7: Stories by New Writers című antológiában jelent meg, csak azt követte első regénye, A dombok halvány képe, amely két éve a hét könyve volt nálunk. Akkor ezt írtuk róla:
„A lélek sötét oldalára, az emberi természet hibáira talán még senki se mutatott rá olyan gyengéden, ahogyan azt ő teszi könyveiben. Ügyes trükköt játszik olvasóival, akikkel először megkedvelteti a narrátorait, hogy azután fokról fokra feltárja előttük jellemük gyengeségeit. Magyarul legutóbb A dombok halvány képe jelent meg tőle, amely a legeslegelső regénye (angolul 1982-ben jelent meg), és mint ilyen az elsőkötetes szerző esetleges hibái mellett egyértelműen magán viseli a későbbi nagyszerű író kéznyomát is.”
Bár Japán más regényének (így A dombok halvány képe mellett A lebegő világ művésze címűnek) is fontos helyszíne vagy kiindulópontja, a Napok romjai az a könyve, ami miatt Ishigurót „ízig-vérig” angol írónak szokták nevezni. (Magyarul A főkomornyik szabadsága címmel is megjelent.) Ez a leghíresebb regénye, ezért kapott 1989-ben Man Bookert, és ebből a könyvből készült film Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével. A film alapvetően egy beteljesületlen szerelemről, és az elvesztegetett esélyekről szól, holott a regénynek teljesen máshol vannak a súlypontjai.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Fordította: Kada Júlia, Európa Könyvkiadó, 2015, 266 oldal, 3490 Ft
Hőse a Stevens nevű komornyik, aki 1956-ban útra kel, hogy rábeszélje az ország túlsó végében élő házvezetőnőt, Miss Kentont, egykori kollégáját, hogy álljon ismét munkába Darlington Hallban. A fizikai úttal párhuzamosan a múlt emlékei is felidéződnek Stevensben, aki főleg a régi dicső napokra emlékezik, amikor Darlington Hall ura szerinte fontos szerepet játszott az ország politikai életének alakításában. Az csak apránként derül ki, hogy a második világháború idején a lord erősen a nácikkal szimpatizált, és aktívan kereste a kapcsolatot a hitleri Németország vezető embereivel. Stevens életét a méltóság, a hagyománytisztelet és a kötelesség vezérli, személyességnek, intimitásnak, egyéni érzelmeknek helye nincs, és még akkor sem adja át a feladatait másnak, amikor apja a halálán van. Stevens személyisége teljesen feloldódik az általa ideálisnak vélt komornyikszerepben: nincs saját véleménye a körülötte zajló eseményekről, kritikai érzéke teljesen fejletlen, ezért is éri teljesen váratlanul, amikor a háborút követően Lord Darlington személyét megvetés és elutasítás övezi. Számára a komornyikság nem egy munka, hanem egy állapot, az identitásának szerves része, és mindaz az esemény, emlék, ami nincs harmóniában az önmagával alkotott képpel egyfajta sajátos szűrőn, torzítva vagy egyáltalán nem jut el a tudatáig.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Fordította: Kada Júlia, Európa Könyvkiadó, 2016, 301 oldal, 3290 Ft
Következő regényét, a meg nem nevezett közép-európai városban turnézó zongoristáról szóló The Unconsoled címűt (még nem jelent meg magyarul), már nem övezte olyan egyöntetű kritikai rajongás, mint a Napok romjait. James Wood kritikus szerint a regény „a rosszaság saját kategóriáját” fejlesztette ki, ezzel szemben a Sunday Times kritikusa, John Carey a huszadik század ötven legélvezetesebb könyve közé választotta. Következő regényében, az Árva korunkban, Ishiguro megint Ázsiába repít vissza, egészen pontosan Sanghajba, ahol a huszadik század elején egy angol házaspárnak nyoma vész, fiuk pedig jó harminc év múltán megpróbálja kideríteni, mi történhetett velük. A regény 2000-ben felkerült a Man Booker rövidlistájára, de az az igazság, hogy ha valaki most ismerkedne Ishiguro írásaival, akkor nem feltétlenül ezzel a regényével kellene kezdenie, amiről ő maga is azt mondta, hogy „nem a legjobb munkája”. Ennél sokkal nagyobbat szólt a 2005-ös megjelenésű Ne engedj el… című disztópiája; ez látszólag egy olyan gyerekotthonba vezet, melynek lakói nemcsak különlegesek, hanem különlegesen óvják is őket. Apránként derül ki, hogy ezek a gyerekek klónok, akiknek a létfontosságú szervei később másokon fognak segíteni. A disztópikus alternatív jelen vagy jövő ellenére itt is jól felismerhetők az ishigurói próza jellegzetességei, mint a bizonytalan narrátor szerepeltetése, az idősíkok váltakozása és a szubjektív múltidézés.
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás
Fordította: Falcsik Mari, Európa Könyvkiadó, 2016, 542 oldal, 3990 Ft
Ezeket a stílusjegyeket legutóbbi regényében, Az eltemetett óriásban járatja csúcsra a szerző: ebben az alternatív múltban egy amnéziás idős házaspár azért kel útra, hogy megkeressék rég nem látott fiukat. Az csak idővel derül ki, hogy ha elérik céljukat, az a vidék lakóinak békés együttélését is veszélybe sodorhatja. „Ishiguro könyve (…) csak látszólag egy szépirodalomba oltott Trónok harca light, hiszen az író megint kedvenc témájához, az emlékezéshez, az emlékezés és az identitás összefüggéseihez nyúl: az emlékezés és a felejtés ezúttal pedig nem csak az egyén, hanem egy-egy adott közösség életét is alapvetően befolyásolja” – írtuk a regényről, mely korábban a hét könyve is volt nálunk (olvass bele ITT).
A világ persze most azt figyeli, mi lesz a következő, amivel az immáron Nobel-díjas Ishiguro előáll, mindenesetre szórakoztató volt látni, ahogy a bejelentést követően újságíróknak nyilatkozott. Ő először például azt hitte, hogy ez az egész csak egy hoax, egy ugratás, és most, amikor ennyi hamis hír záporozik ránk, először el sem akarta hinni, hogy ő nyert. Nyilatkozata szerint abban bízik, hogy mindaz, amiről a regényei szólnak – a történelem, az emlékezet, de nem csak egyéné, hanem ahogy országok, nemzetek, közösségek emlékeznek a múltra – valamilyen módon segíthet abban a közegben, melyben jelenleg élünk, és akkor, amikor a világ ilyen bizonytalan időket él meg. A kanadai The Globe and Mailnek adott nyilatkozatában amúgy bocsánatot kért Margaret Atwoodtól, amiért nem ő kapta a díjat, hiszen, ahogy mondta, mély meggyőződése volt, hogy a kanadai írónő „nagyon rövid időn belül” elnyerheti a Nobelt. „Még mindig ebben reménykedem” – tette hozzá.
