A domestic noir a házasság olyan vetületéről mesél, amelyről az esküvőszervezők, a legjobb barátnők és a romantikus filmek mélyen hallgatnak. A külvilág előtt egymást boldogan ölelő férjek és feleségek a négy fal között józanabbak, kiábrándultabbak és kegyetlenebbek, mint azt a Facebook- és Instagram-generáció tagjai bármikor is elismernék a nagy nyilvánosság előtt. Náluk a holtodiglan-holtomiglan nem ígéretet, sokkal inkább fenyegetést jelent, az ásó-kapa-nagyharang hármas első két eleme pedig akár tárgyi bizonyítékként is szerepelhet egy rendőrségi eljárásban. Hitchcock mondta egyszer, hogy a tévé visszavitte a gyilkosságokat oda, ahova egyébként is tartoznak: az otthonokba. Huszonegyedik századi kishúgai ezt a gondolatot fejlesztették tovább, és árasztották el a piacot olyan könyvekkel, melyekben a külvilágnak szánt tökéletes házassági máz nemcsak megrepedt, hanem belül teljesen el is rohadt.
Könyvpiaci közhely, hogy főleg a nők olvasnak, ám a jelek szerint nemcsak olvasnak, hanem még trendet is diktálnak. Nem lehet mással magyarázni azt az őrületet, amit Gillian Flynn 2012-es bestsellere, a Holtodiglan indított el az utóbbi néhány évben. Pedig Nick és Amy Dunne története minden volt, csak nem tündérmese. Hiába készülnek az ötödik házassági évfordulójukra, és hiába hiszik róluk sokan, hogy a hétköznapi nehézségek ellenére is kényelmes szimbiózisban élnek, a nő hirtelen gyanús körülmények között eltűnik, az egyik legfőbb gyanúsított pedig a férje lesz. Flynn a hosszú távú kapcsolatok pszichológiáját és dinamikáját akarta feltárni könyvében, és ennek szolgálatába olyan megbízhatatlan narrátorokat állított, mint az egymástól elhidegült, a külvilágnak és egymásnak is folyamatosan hazudozó, alakoskodó Dunne házaspár.
Kapcsolódó cikkeink:
Hasonlóan megbízhatatlan Paula Hawkins friss regényének, A lány a vonatonnak mesélője is, az alkoholista, magányos, enyhén pszichopata vonásokat mutató Rachel. Ő minden nap ugyanazon a vonalon utazik a munkahelyére, és minden nap szembesül egykori otthona boldogságával: volt férje a régi házban már egy új asszonnyal él, ezt a fájdalmat pedig csak némiképp csillapítja a tőlük néhány házzal arrébb lakók tökéletessége. Utóbbiak köré Rachel komplett élettörténetet kerít, fejben nevet és foglalkozást kreál nekik, így annál nagyobb lesz a döbbenete, amikor kiderül, hogy a páros egyik tagja nem illik bele a puzzleszerűen összerakott boldogságképletbe. A rettenetet csak fokozza, hogy az Ideális Család női tagja eltűnik. Rachel aznap épp az utcában járt, viszont annyira részeg volt, hogy nem emlékszik semmire. Teste tele van zúzódásokkal, feje pedig nyomasztó gondolatokkal és homályos emlékfoszlányokkal.
Paula Hawkins egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a domestic noir típusú regények nem sorozatgyilkosokról vagy kémekről szólnak, hanem azokról a veszélyekről, amelyek az otthonainkban, a kapcsolatainkban fenyegetnek bennünket. Ezek a történetek rendszerint a külvilág számára viszonylag jól működő családokból fakadnak: ha ezeknek az embereknek van is az életében nehézség, azt elég hatékonyan palástolják. A külvárosi boldogtalanság a négy fal között üli torát, ám a közösségi oldalakon szocializálódott nemzedék amíg lehet, titkolja ezt. Míg a klasszikus noirok esetében az olvasót megnyugvással tölthette el, hogy a bennük felbukkanó sorozatgyilkosokkal, pszichopatákkal, aljas bűnözőkkel kis eséllyel futhat össze bármelyik utcasarkon, a domestic noirban az az igazán fenyegető, hogy a veszély éppen onnan érkezik, ahonnan az ember a legkevésbé várná.
Könyves magazin 2015/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft
A képlet egyébként nem új, valami nagyon hasonlót jelenített meg Daphne du Maurier 1938-as regénye, A Manderley-ház asszonya is. Narrátora a ház urának, Maxim de Winternek mindvégig név nélkül szereplő második felesége, akinek nemcsak az első, tökéletesnek hazudott asszony emlékével, de a zsarnoki házvezetőnővel, Mrs. Danversszel is nap mint nap meg kell küzdenie. Sokan ezt a regényt tartják a domestic noir legismertebb előhírnökének, ami egyfajta női szűrőn keresztül villantja fel a házasságok, a sötét titkokkal teli otthonok belső pszichológiáját. Ezek a regények alapjában vonják kétségbe a biztonságos otthon toposzát, és mutatnak rá arra, hogy szereplői valójában még azt az embert sem ismerik, akivel évek óta osztoznak ágyon-asztalon.
Közös vonása ezeknek a történeteknek, hogy olvasóként mi sem tudjuk, kiben bízhatunk igazán, hiszen akik legfőbb támaszaink és segítőink lehetnének a cselekményszál felfejtésében, maguk is gyakran traumatizáltak, pszichésen terheltek, alkoholisták vagy éppen amnéziások. (Utóbbira jó példa S.J. Watson Mielőtt elalszom című regényének hősnője.) Múltjuk titkokkal és szégyennel van kibélelve, és hiába szeretnék kezükbe venni sorsuk irányítását, erre irányuló próbálkozásaik sokszor kudarcba fulladnak, vagy kínos események sorát indítják el. Elég csak A lány a vonaton Racheljére gondolni, aki alkoholmámoros éjszakáin hívogatja volt férjét, és hullarészegen ijeszti halálra a kisbabáját békésen sétáltató második feleséget.
A domestic noir a mérgező férfi-női kapcsolatokba ágyazva mesél el egy-egy bűnesetet, ám egy sor olyan témát és élethelyzetet is felvillant, ami talán nem eredményezne minden esetben szélsőséges reakciót, ám nagyon sok pár életét megnehezíti. A hűtlenségek, kisebb-nagyobb hazugságok, verbális és fizikai erőszak mellett némelyik kötet nem fél akár a tabudöntögetéstől sem. Erre a legjobb példa épp A lány a vonaton, melyben Rachel fiatal nőként nemcsak alkalomszerűen fojtja gintonic-ba bánatát, hanem kőkemény alkoholista: „Kortyolok egyet, aztán még egyet, a doboz félig máris üres, de sebaj, van még három a lábamnál a nejlonszatyorban. Péntek van, szóval nem kell, hogy bűntudatom legyen, amiért iszok a vonaton. Juhé, itt a péntek. Most kezdődik a buli. (…) Előttem a hétvége, negyvennyolc üres, kitöltésre váró óra. Ismét a számhoz emelem a dobozt, de nincs már benne egy csepp sem”. A férfi és a nő közötti kapcsolat dinamikáját sokszor a közös gyerek vagy éppen annak hiánya szabja meg, ezzel pedig újabb érzékeny pontra tapintanak a noiros szerzőnők. Míg a meddőség ezekben a regényekben ugyanúgy a boldogtalanság forrása lehet, mint a való életben, arra sincs garancia, hogy a közös gyerek megfoganása, illetve megszületése nem csak egy újabb zsarolási alapot ad majd valamelyik fél kezébe.
A házasság egy olyan territórium, ami még mindig kínál felfedeznivalót. Ám a domestic noir történetekben a nők már nemcsak passzív elszenvedői, hanem gyakran generálói is a házasságot apránként elemésztő feszültségnek. A Lila akác köz hősnői kiszabadultak, és helyet követelnek maguknak az irodalomban is. Sebezhetőek, okosak, megbízhatatlanok, bosszúállóak, érzelmileg labilisak. Vagy ha ők nem is, akkor a férjeik egészen biztosan.
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin nyári számában jelent meg.
