Menstruáció – ez volt az ok, amiért Judy Blume 1970-es, Are You There God? It's Me, Margaret című regényét a megjelenése után kitiltották az iskolai könyvtárakból. A szerző gyerekeinek iskolaigazgatója például azért nem engedte az intézménybe a könyvet, mert szerinte a lányoknak nem kellene a havi vérzésükről olvasniuk – akkor sem, ha sokaknak már “megjött”. Egy évszázaddal korábban hasonlóan járt Az utolsó mohikán magyar kiadása, amikor Vachott Sándorné kiszerkesztette az ifjúság számára átdolgozott fordításából azokat a részleteket, amiket nem talált helyénvalónak a korabeli nők viselkedésével szemben támasztott elvárások szerint. A két példában az a közös, hogy mindkét könyv tartalmát az aktuális normákra és értékrendre hivatkozva tették részleteiben vagy egészében elérhetetlenné.
Míg ezekre a példákra esetleg legyintünk, hogy már meghaladtuk őket, a mostani viták pont arra mutatnak rá, hogy az irodalmi alkotások érinthetetlensége vagy elérhetősége sokak számára mégsem alapvetés:
úgy tűnik, csupán a megfelelő értékrendbeli/politikai érveket kell felsorakoztatni hozzá.
Például egészen biztosan találunk nem egy olyan olvasót, aki felháborítónak találja, hogy hozzányúlnak Roald Dahl gyerekkönyveihez, de helyesli a Magyarország mindenkié száműzését a könyvtárakból. És fordítva. Vagy esetleg nem a szerzői szabadság vagy a történelmi hitelesség érdekében érvel a James Bond-regények rasszista vagy szexista kifejezéseinek átszerkesztése ellen, hanem mert őt nem zavarják, hiszen tükrözik a gondolkodását.
Ha viszont hátralépünk a világnézeti állásfoglalásokkal terhelt vitáktól, ott vannak azok a szakmai és jogi szempontok a könyvkiadásban, a szerkesztésben, illetve a műfordításban, amik jelen pillanatban objektívebb fogódzkodókat adhatnak.
Hogyan taníthat Huckleberry Finn a “távolságtartó olvasásra”?
A napjainkban is nagyon népszerű, de bizonyos szempontból már elavultnak vélt szóhasználatú és/vagy tartalmú művekkel kapcsolatos hírek az elmúlt években többször is az újságok címlapjára kerültek, elég Dr. Seuss könyveire vagy A fiatal főnök Winnetou című tavalyi filmhez készült kötetekre gondolni. Tíz éve viszont a mostanihoz hasonló felzúdulást keltett, amikor a Huckleberry Finn kalandjaiban a ma súlyosan rasszistának minősülő és a regényben 219-szer szereplő “nigger” kifejezést cserélte “rabszolgára” az angolirodalom professzor és szerkesztő Alan Gribben a NewSouth Books 2012-es kiadása számára. Ennek fülszövegében a kiadó radikálisnak nevezte a változtatást, amivel megszabadultak az “uszítóan becsmérlő” kifejezésektől – a nigger mellett “Injun Joe” neve is “Indian Joe”-ként szerepel benne.
Huck és Jim a 2012-es, német feldolgozásban
Mark Twain műve már az 1885-ös amerikai kiadásakor sok kritikát kapott a szleng és a durva nyelvezet miatt, ám a niggerrel az akkori olvasóknak még nem volt problémájuk. Majdnem 130 évvel később aztán már azzal is érveltek a módosítás kritikusai, hogy
a regény nyelvezete tükrözi a kort, valamint a gazdasági, társadalmi és nyelvi valóságot, amiben született, így a változtatással nemcsak a szöveget hamisítják meg, hanem a múltat is.
Közben a változtatás támogatói szerint az eredeti szöveggel elég felnőttként vagy a felsőoktatásban találkozni, az “N-betűs szó” (és az “Injun”) nélkül viszont már középiskolában is lehet tananyagként dolgozni vele. A Transindexnek nyilatkozó Selyem Zsuzsa szerint viszont ezzel éppen annak a “távolságtartó olvasásnak” az elsajátítását akadályozzák meg, amivel értelmezni tudunk egy szöveget.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, hiszen már a Huckleberry Finn kalandjai körüli viták kirajzolták azt a tényezőt, ami ugyan önmagában nem igazolja a változtatásokat, ezzel együtt viszont érdemes észben tartani: ezeket a módosításokat most olyan országokban kezdeményezik, amikben a mai napig meghatározó a rabszolgatartó, gyarmatosító múlt és ezek következményei a jelenkori társadalmakra. Függetlenül a jelenség irodalmi, szöveggondozási vetületétől és a gyakran kordivatként hivatkozott érzékenyítési szándéktól,
az átírás része annak a nagyobb ívű folyamatnak is, amiben ezek a társadalmak megpróbálnak kezdeni valamit ezzel az örökséggel
– az, hogy ez a módszer szolgálja-e a valódi szembenézést és feldolgozást, már más kérdés.
Mikszáth tótjai nem jelentik feltétlenül azt, hogy lenézte a szlovákokat
Hogy egy irodalmi művön rajta hagyja a nyomát a kor, amiben született, látszólag evidencia, a gyakorlat viszont most azt is mutatja, hogy mégsem olyan egyértelmű ennek a reflektált olvasása. Nemcsak arról van szó, hogy egy szerző a korszellemnek megfelelően, esetleg annak ellenében, hogyan gondolkodott és ez hogyan tükröződik a műveiben, hanem arról is, hogy gyakran az is változik az idővel, milyen előjellel használunk egy kifejezést. Nádasdy Ádám például megkeresésünkre a következő példát hozta: “A mai szlovákok nem szeretik, ha »tótnak« nevezik őket, én se mondanám rájuk. De Mikszáth gond nélkül használta – én nem hiszem, hogy ebből a szóhasználatból következne, hogy ő lenézte vagy megvetette vagy sértegetni akarta a szlovákokat.”
Nádasdy Ádám
Arról nem is beszélve, hogy a szóhasználat a karakterrajz része is (lehet). Nádasdy Ádám elutasítja a klasszikus szövegek utólagos átszerkesztését. Arra a kérdésre pedig, hogy műfordítóként találkozott-e azzal, amikor a szerző esetleges antiszemita vagy rasszista elfogultságai megjelentek a szövegben, Shakespeare-től mutatott példát: “nem tudom, a szerző volt-e elfogult, vagy tükrözni akarta a szereplő gondolkodását. Ezeket megőriztem (illetve ekvivalenst adtam) a fordításaimban,
hiszen a helyzetek erejét, drámaiságát éppen ez adja.
Ezért fordítottam az etiópot »négernek«, a tatárt »füstösképűnek« (azaz cigány). Shakespeare Szentivánéji álomjában Lysander becsmérli megunt szerelmét, Hermiát. Idézek fordításomból:
Lysander
Hagyjál, te néger! Szállj le, te macska, te bogáncs! Eredj, mert lerázlak magamról, mint a kígyót.
Hermia
Ilyen goromba lettél? Hát mi történt, drágám?
Lysander
Drágád?! Neked, te füstösképű? Félre, te undok gyógyszer, állott szörp!
(Néger: az eredetiben »etióp«. – Füstösképű: az eredetiben »sötétbőrű tatár«.) A velencei kalmárban a zsidót és általában a zsidóságot illetik becsmérlő szavakkal. Ezen sem enyhítettem. Ha ezt mondják, ezt mondják.”
Hová tűnt a tíz kicsi néger?
Agatha Christie 1920 és 1976 között született teljes Miss Marple-sorozatán és egyes Poirot-regényein 2020 óta végeztek el a HarperCollins-féle kiadásokban változtatásokat: a Telegraph olyan leírásokban talált ilyeneket, amikor egy szereplő fekete, zsidó vagy roma származású volt, törölték a néger/nigger szót, a bennszülöttet pedig helyire cserélték. A Halál a Nílusonban átírták, amikor az egyik szereplő azt mondja, “visszajöttek és bámultak, és bámultak, és a szemük egyszerűen undorító volt, ahogy az orruk is, és nem hiszem, hogy szeretem a gyerekeket”, arra, hogy “visszajöttek és bámultak, és bámultak. Nem hiszem, hogy szeretem a gyerekeket.” Ezek mellett kiszerkesztették azt is, amikor Miss Marple az 1964-es Rejtély az Antillákon című könyvben a hotel egyik alkalmazottjáról úgy gondolja, “milyen szép fehér fogai” vannak.
Nem ez volt viszont az első alkalom, hogy egy Agatha Christie-könyvhöz hozzányúltak. Az 1939-es Ten Little Niggers egy évvel később az Egyesült Államokban már And Then There Were None címmel jelenhetett csak meg, mivel
az amerikai kiadó már akkor is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a címben szerepeljen a “nigger” szó.
Az új cím egyébként annak a versikének az utolsó öt szava, amiből Christie az eredetit vette – a szerző pedig beleegyezett a változtatásba.
Itthon a Tíz kicsi néger 2020-ban Mert többen nincsenek címmel jelent meg, miután erre a jogtulajdonos, Christie leszármazottja felkérte a kiadókat. M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetője akkor egy cikkben kifejtette a változtatás hátterét, és most összefoglalta nekünk, mi történt: amikor a jogtulajdonos először kérte a magyar kiadót a változtatásra, még azt válaszolták, hogy “nem szeretnénk megváltoztatni sem a címet, sem a versikét, mert a magyar olvasók így szokták meg, és nálunk a »néger« szónak (melyet az eredeti címben használtunk) nincs negatív felhangja. Aztán amikor néhány évvel később újabb levél érkezett, melyben a könyv minden kiadóját határozottan megkérték a változtatásra, nemigen tehettünk mást: eleget tettünk a brit módon udvarias kérésként megfogalmazott utasításnak. A szerződésünk szerint a jogtulajdonos által rendelkezésünkre bocsátott szöveg hiteles magyar fordítását kellett és kell kiadnunk.”
Szorokin és M. Nagy Miklós, a háttérben Péterfy Bori a PesTexten
Általában az eredeti szöveg megváltoztatásával kapcsolatban M. Nagy úgy véli,
“Amennyiben a jogörökös döntéséről van szó, akkor kénytelen vagyok bizonyos szempontból elfogadni (bár akkor se helyeslem);
ha a kiadó döntéséről olyan klasszikus mű tekintetében, amely már »közkinccsé« vált, akkor a döntés számomra elfogadhatatlan, és semmiképpen sem követném egy magyar kiadás esetében.” Azt ugyanakkor szintén elmondta, hogy “néhány jelző megváltoztatása egy-egy regényben, egy-egy szerző esetén, mert a jogtulajdonos (vagy a kiadó) túlságosan meg akar felelni a politikai korrektség kívánalmainak – nos, ez még olyan dolog, amivel együtt lehet élni, amitől még nem válik a nyugati társadalom totalitáriussá… S közben tudjuk, hogy a világ másféle gondokkal küzdő országaiban bizonyos művek egyáltalán nem jelenhetnek meg. Az azért nézetem szerint sokkal komolyabb probléma.”
Átszerkeszthetők visszamenőleg a világirodalom nagyjai?
A viták során cikkekben és kommentekben is visszatérő kérdés egy problémás jogi helyzetre mutat rá. A szerző halála után országonként eltérő ideig (Magyarországon 70 évig) a jogörökös kezeli az irodalmi hagyatékot, így az esetleges változtatásokról is dönthet. A védelmi idő lejártát követően a művek közkinccsé válnak, azaz például már nem kell fizetni, ha valaki adaptálni akarja őket. A szerzőség elidegeníthetetlen (tehát nem mondhatjuk, hogy mi írtuk például A párizsi Notre-Dame-ot), és a Berni Uniós Egyezmény alapján a szerző tiltakozhat "a mű mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása, illetve csorbítása ellen". Halott szerző esetén, a védelmi idő lejártával viszont kérdés, hogy ki léphet fel a szerző képviseletében, ha az adott ország erről jogilag nem gondoskodik, tehát nem jelöl ki erre egy intézményt/személyt. Ilyenkor nem is lehet feltétlenül elejét venni, hogy egy-egy kiadásnál módosítsanak a szövegen. Ha ezt a kiadás sehol nem jelzi, az az adott ország törvényi keretein belül még minősülhet megtévesztésnek. Viszont ettől függetlenül a bevett kiadói gyakorlat az, hogy a változtatás, rövidítés, átdolgozás stb. tényét egyértelműen fel szokták tüntetni a könyvekben az impresszum- vagy a szennycímlapon. Ha valaki ettől eltérne, és kiderülne, hogy titokban módosított, biztosan nagy szakmai szégyennel és botránnyal számolhatna.
Roald Dahl és a gonosz parókás nők esete
Már a Huckleberry Finn körüli viták megmutatták, hogy ifjúsági könyvek esetében az átszerkesztés kérdése hogyan válik a gyereknevelési dilemmák miatt még eggyel bonyolultabbá. Roald Dahl könyveinek az előző példáknál jóval átfogóbb átszerkesztése kapcsán például az is felmerült, hogy ha egy nagyon népszerű ifjúsági szerzőnek a szóhasználatát vagy a könyvben lecsapódni látszó gondolkodását sokan már károsnak tartják, miért ragaszkodnak hozzá? A szöveg meghamisítása helyett nem érdemesebb más, kortárs szerző könyveit választani? Vagy elvégezni azt a munkát, amikor a gyerekkel elbeszélgetünk a világ visszásságairól?
Dahl esete azért is összetett, mert őt az Izrael-ellenes kijelentései miatt már életében sok kritika érte, ahogy a szövegeiben is számos antiszemitaként, illetve rasszistaként azonosított szót, leírást és tartalmat találtak. A Guardian például kiemelte a Boszorkányokban a címszereplők ábrázolását: míg a Puffin Books új kiadásaiban módosították a nagyorrú és parókás (mint az ortodox zsidó nők) antagonisták néhány említését,
a cselekmény középpontjában mégis olyan gonosz, parókás, kopasz nők állnak, akik a saját pénzükkel operálnak és titokban irányítják a világot.
Emellett Dahl a főboszorkánynak jiddis akcentust adott, ami kapcsán a cikk szerzője megjegyzi, hogy ahhoz, hogy a cselekményből teljesen kiirtsák az antiszemita árnyalatokat, a teljes könyvet át kellene írni, nem csak bizonyos kifejezéseket.
A brit Puffin Books a jogtulajdonos Roald Dahl Story Companyval közösen végezte el a változtatásokat 2020 óta, ám még azelőtt, hogy a Netflix felvásárolta Dahl életművét. A változtatások érintik a szereplők súlyának, mentális állapotának, nemi és rasszbéli hovatartozásának leírásait, a Matildából kikerült Rudyard Kipling, helyette betették Jane Austent. A módosítások mennyiségéhez képest pedig az átszerkesztés tényét kissé homályosan jelezték a könyv impresszum oldalán:
“Ezt a könyvet sok éve írták, ezért rendszeresen felülvizsgáljuk a nyelvezetét, hogy ma is mindenki élvezhesse.”
A Telegraph egyébként közzétette a Dahl-átszerkesztések listáját, ezt itt találod.
Az átszerkesztés világszerte nagy felhördülést keltett, Salman Rushdie abszurdnak nevezte, Dahl amerikai kiadója azt nyilatkozta, hogy nem terveznek hasonló módosításokat az Egyesült Államokban, a 7500 tagot számláló írószervezet, a PEN America pedig a szólásszabadság védelmében kifejtette, hogy ha a kiadók elindulnak az efféle javítások irányába, ahelyett, hogy megengednék az olvasóknak, hogy úgy fogadják be és úgy reagáljanak a könyvre, ahogy az meg van írva, akkor azt kockáztatják, hogy eltorzítják a nagy írók műveit, és elhomályosítják azt a lencsét, amit az irodalom jelent a társadalomnak. Minderre válaszul a Puffin sietett bejelenteni, hogy kiadja a Roald Dahl Classic Collectiont, azaz az író klasszikus gyűjteményét, amelyben változatlan szöveggel jelennek majd meg Dahl szövegei. A két típusú könyv – azaz a régebbi variáció és a módosított – így egyszerre lesz forgalomban.
Pap Zoltán
Magyarországon Dahl könyvei a Kolibrinél jelennek meg, a kiadó vezetője, Pap Zoltán ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta nekünk: “Az új szövegváltozatot a jogtulajdonos nem minősítette át az »eredeti Dahl-szöveggé«, így a Kolibri Kiadónak nincs dolga a Puffin által megjelentetett változattal.” Pap Zoltán szerint
“fontos, hogy az ifjú olvasók tudjanak kérdéseket feltenni az olvasottakkal kapcsolatban,
hiszen, én is azt gondolom, amit Vekerdy Tamás egyszer a dicséret kapcsán megfogalmazott, hogy »a gyerek nem hülye«, megérzi, ha valami nem őszinte, ne akarjuk rájuk erőltetni a felnőttek esetleges »múló szeszélyei«-t.” Hasonlóan gondolkodik erről Nádasdy Ádám is, aki szerint “a gyerekeket nem szabad megkímélni az élet sötét, kínos, esetleg ijesztő oldalától. Ennek megélését, kezelését, éppen a meséken, gyerekirodalmon át tanulja meg a gyerek. Gondoljon a megrendítően emberi és egyben tanulságos Maus képregényre, mely az üldözött zsidókat egereknek ábrázolja.”
Átszerkesztik a régi magyar könyveket Magyarországon?
Az angolszász országokban most felerősödni látszó gyakorlat miatt persze felvetődik a kérdés, hogy vajon a régi magyar szerzők műveiben történhet-e ilyen változtatás. Dóka Péter, a Móra Kiadó főszerkesztője kérdésünkre elmondta, hogy évtizedek óta nem adnak ki olyan ifjúság számára átdolgozott könyveket, mint amilyenekkel a magyar olvasók a szocializmusban találkozhattak (például Karl May vagy Cooper könyveinek esetében).
Magyar szerzők szövegeinél legfeljebb a helyesírást aktualizálták, a fordításoknál javítottak kisebb hibákat.
“Egyetlen minket érintő esetről tudok. Astrid Lindgren Harisnyás Pippi-könyveinek eredeti változatából az örökösök kivették a »néger« kifejezést, Pippi apja tehát ma már Svédországban nem a négerek, hanem a Déltengerek uralkodója. A jogörökös – tudtommal – nem kötelezett minket a változtatásra, panaszlevelet sem kaptunk, de ha aktuális lesz nálunk valamelyik kötet utánnyomása, alaposan megvitatjuk majd, mit tegyünk: változtassunk-e, esetleg lábjegyzettel lássunk el bizonyos szöveghelyeket, írjunk-e utószót stb.”
Dóka Péter (fotó: Iliás-Nagy Katalin)
Kiemelte ugyanakkor, hogy a híradásokban szereplő változtatások az aktuális társadalmi jelenségek és az azokról szóló viták következményei.
“Magyarországon az ilyen jellegű viták hiányoznak, legfeljebb spontán gyűlölethullám árad valakire, aki a szokásostól eltérően gondolkodik a klasszikusokról.
A Móra Kiadó nem tervezi átszerkeszteni a portfóliójába tartozó klasszikus magyar könyveket, ahhoz, hogy ilyesmin egyáltalán elgondolkodjunk, létre kellene jönnie a témát érintő színvonalas társadalmi diskurzusoknak.”
