Szinte napra pontosan öt évvel ennek a könyvnek a megjelenése előtt Caroline Dariant felhívta az édesanyja, hogy az apját letartóztatták és börtönbe kerül. A lány nem értette, hogyan került ilyen helyzetbe a kisvárosi nyugdíjas éveit töltő, látszólag szerető házasságban élő apa. A családi ügynek induló esetből hamarosan kirobbant Franciaország egyik legnagyobb botránya: Caroline Darian édesanyja ugyanis Gisèle Pelicot.
Nyugdíjas családapa – szexuális ragadozó
A jelenleg 72 éves Dominique Pelicot legalább 10 éven keresztül módszeresen gyógyszerekkel kábította el a feleségét, hogy az eszméletlen asszonyt idegeneknek kínálja fel szexuális tevékenységre. A gyógyszerek hatására a nőnek semmilyen emlékei nem voltak az esetekről. A megmagyarázhatatlan emlékezetkieséseit és aluszékonyságát narkolepsziának vagy kezdődő Alzheimer-kórnak vélték.
A háromgyerekes családapa tetteire egy piszlicsáré ügy miatt derült fény: egy boltban rajtakapták, ahogy befényképezett nők szoknyája alá. A biztonsági őr biztatására az érintettek feljelentést tettek, így a rendőrség lefoglalta és átnézte Dominique Pelicot valamennyi elektronikus eszközét, számítógépét, telefonját.
Amit találtak, az pedig még a rendőröket is megdöbbentette.
Számtalan felvételt egy eszméletlen asszonyról, amint különböző férfiak követnek el ellene szexuális erőszakot. A nőről hamarosan kiderült, hogy a felvételek készítőjének felesége. A férfi nem pénzt kért a feleségét megerőszakoló személyektől, hanem minden esetet filmre vett vagy lefotózott. Gisèle Pelicot is ekkor, a rendőrségen szembesült vele, mit művelt vele a férje.
Lányuk, Caroline Darian És többé nem hívlak apának című könyve a fenti nappal, 2020. november elsejével kezdődik, aminek elején még a fia iskolakezdéséről chatelt az apjával, majd néhány órán belül megtudta a fentieket. Caroline naplószerűen számol be arról, hogyan küzdötte át magát a család az elképzelhetetlenen, hogyan bontakoztak ki apja tetteinek mélységei és hogyan próbálja ő maga és a szerettei átértékelni az életüket.
Gisèle Pelicot maga is memoárt írt az esetről, ami várhatóan jövőre jelenik meg magyarul. Közös lányuk vallomása az Inda Press gondozásában, Szabó Marcell fordításában olvasható.
A 165 oldalas könyv akár egyhuzamban, néhány óra alatt elolvasható, mégis gyanítom, hogy kevesen fogják ezt megtenni.
Önmagában Dominique Pelicot tetteit is nehéz feldolgozni, mindezt pedig a saját lánya beszámolójában olvasni olyan mélységet ad a szövegnek, hogy az még hetekig kísérteni fogja az olvasóját.
Caroline beszámolója őszinte és fájdalmas. A gyógyszeres visszaélésekről szóló tényekkel, illetve az ehhez kapcsolódó saját aktivista szerepének bemutatásával kezdve lassan ereszkedik bele a személyesebb részletekbe. A feldolgozási folyamattal párhuzamosan folyik a nyomozás, ami újabb és újabb gyomorforgató részletekkel szolgál. Kiderül például, hogy Caroline-ról is készültek felvételek alvás közben. Ő semmilyen részletre nem emlékszik erről.
Átíródó emlékek
Az ügy fejleményeit megörökítő naplóbejegyzések között néhány oldalanként felbukkan egy emlék, egy-egy boldog pillanat Caroline és apja életéből plasztikusan érzékeltetve a helyzet kettősségét. Párhuzamosan olvashatjuk, hogy Pelicot hány férfinak árusította ki a nejét, valamint a családi nyaralások, sütögetések, vacsorák, mindennapi, boldog, önfeledt pillanatok leírását a lány gyerekkorából vagy a közelmúltból. Caroline szerette az édesapját – vagyis azt, amilyennek hitte. Számára a legnagyobb kérdés, hogy hogyan egyeztesse össze az apjáról a fejében élő képet a rá ömlő információkkal.
A kötet során végig kísérti a gondolat, hogy az apja vajon vele is tett-e valami rosszabbat, mint a fotózás.
Hozzányúl-e a lányához is? A manipulatív, folyamatosan hazudozó és a saját bőrét menteni próbáló Dominique válaszaiban nem lehet bízni, így hiába tagad végig, Caroline-ban ott marad a kétség. Az, hogy az apja hogyan vált ilyenné, más színezetet kap, ha arra gondol, hogy ő maga, a testvérei vagy a kisfia is ugyanezeket a géneket hordozza.
„Az igazság az, hogy a per előhívja a bennem élő kislányt, akinek még nem sikerült leszámolnia az apaképével" – írja a kötetben. „Rettegek, hogy nem fogom tudni, gyűlölni az apámat. De a tárgyalás talán segít, hogy elvégezzem a gyászmunkát, egyszer s mindenkorra. Apám él és virul, de talán soha nem leszek képes a szemébe nézni és elmondani neki, hogy mennyit jelentett nekem: tönkretette az életem egy részét, és a férfiak iránt táplált korábban természetes bizalmam már soha nem áll helyre."
Hogyhogy nem vette észre senki?
A szerető és gondoskodó férj szerepében tetszelgő Dominique Pelicot maga kísérletezte ki azt a gyógyszerkoktélt, amit a felesége ételébe vagy italába adagolt, hogy elkábítsa az aktusok időtartamára. A receptet pedig szívesen meg is osztotta.
A Coco nevű online chatfórumon talált a saját szexuális perverzióihoz hasonló érdeklődésű férfiakat, akikkel tippeket, felvételeket cserélgettek.
Közülük kerül ki az a hetvenkét férfi, akik közül a felvételek alapján ötvenkettőt azonosítottak és bíróság elé állítottak a rendőrök.
Dominique mindeközben ugyanúgy élte az életét, mint előtte. Látszólag aggódott a felesége megmagyarázhatatlan fáradtsága és emlékezetkiesései, kiújuló nőgyógyászati problémái miatt. Mivel a felnőtt gyerekeik távol éltek a saját családjukkal, a férfi szabadon folytatta üzelmeit. Sőt, előfordult, hogy a gyerekekhez látogatóban utazva is elkábította a feleségét, hogy útközben benzinkutakon megállva előre leszervezett találkozókon molesztálhassák az asszonyt idegenek.
Manipulációi a börtönből is folytatódtak. Kicsempészett leveleiben a felesége iránti szerelméről áradozott, próbálta visszaédesgeti magához a családját, akiket így egymás ellen fordított.
Egy hős emberi oldal
Gisèle Pelicot úgy döntött, hogy nyilvánossá teszi a tárgyalást, megfordítja a szégyen terhét és az erőszakot nem az áldozat szégyenének tekinti, hanem az elkövetőjének. Ezzel a lépéssel modern feminsta ikonná emelkedett a francia nők szemében (az eset nyomán Franciaországban módosították is a szexuális erőszakról szóló törvényt). Caroline beszámolójából ennél lényegesen árnyaltabb kép bontakozik ki. Megmutatja az utat, ami elvezetett ahhoz, hogy az anyja képes legyen a fenti képet sugározni.
Eleinte az asszony képtelen volt feldolgozni és elfogadni a tényeket, teljes tagadásba burkolózott.
A bántalmazást elszenvedő nők ismerős képe bontakozik ki: teljes elszigeteltségben töltötte a napjait, anyagilag, ügyintézésben és minden egyébben teljesen a férjére támaszkodott és tőle függött. Pedig Gisèle Pelicot fizetése volt az, ami eltartotta a családot, férje vállalkozásai sorra bedőltek, gyakran a gyerekeitől tarhált pénzt. A férfi börtönbe kerülésével óriási adósságokra derült fény.
Gisèle Pelicot-nak hosszú hónapokba telt, jogi és pszichológiai támogatással, a családját maga mögött tudva, hogy belássa, a házassága menthetetlen és mostantól egyedül kell boldogulnia. Lánya, Caroline kisfiában és férjében talált vigaszt és támogatást.
A kötetben közhelynek tűnő, cikkekből, hírműsorokból ismert mondatok köszönnek vissza. Az ismétlés didaktikusnak hathat, azonban épp ez szükséges, hogy valóban leesseenek ezek a mondatok. Hogy tényleg átérezzük, belegondoljunk, mi is történt, mit érezhetnek az áldozatok.
Messzire vezető következmények
Az eset nyomán felszínre került problémák túlmutatnak a családon és az egész francia társadalmat megrázták. A gyógyszeres visszaélések gyakorisága megdöbbentő. Az elkövetők pedig többségében a családtagok, közeli ismerősök, akikben az áldozat megbízik.
Felfoghatatlan és bicskanyitogató az eszméletlen Gisèle Pelicot-ot megerőszakoló férfiak hozzáállása is, akik közül sokan még mindig nem érzik magukat bűnösnek, nem látják, hogy bármi rosszat tettek volna.
„Egyes szakértők azzal magyarázzák a gyógyszeres visszaélések elterjedését, hogy egyfajta bűntudat nélküli illúzióval jár, hogy az áldozat semmit sem fog érezni, és mire felébred, mindent el is felejt" – tárja fel az okokat Caroline.
