A 2024 márciusában elhunyt Alek Popov Bulgária egyik legismertebb írója, magyarul eddig két kötete jelent meg, idén pedig a Margó Könyvek sorozatban már harmadik szövegével találkozhatnak a hazai olvasók Krasztev Péter meggyőző fordításában. (Érdekesség, hogy Popov annak a Deljana Manevának a férje, akinek Hatodik ujj című regényéről mi is írtunk.) A Turáni küldetés (ITT bele is olvashatsz) története egy bolgár expedíció köré szerveződik: az őshazát kereső tudósok az egykori szovjet tagállamba, a valóságban nem létező Turáni Köztársaságba érkeznek, ahol nemcsak megtalálni vélik a bolgárok őseit, de mindenféle kalamajkába is keverednek.
Az itt élő emberek között ugyanis dörzsölt zsarnokkal, sámánokkal, politikusokkal és a nép egyszerű gyermekeivel is találkoznak, miközben a levegőt áthatja a marihuána illata. Ebben a különös, fiktív, mégis minden ízében ismerős világban a komikum és a tragikum kézen fogva jár, minden a feje tetejére áll, és még magyar vonatkozások is előkerülnek.
Bolgárok és magyarok
Az eredetileg 2021-ben megjelent, terjedelmes regény magyar kiadásához Horváth Viktor írt utószót, melyben azt hangsúlyozza, hogy a magyar és a bolgár identitás közös reflexei miatt ez a látszólag idegen könyv hogyan képes tükröt tartani és megmutatni korunk visszásságait. Például azt, hogy az őstörténet, a közös mítosz utáni nyomozás hogyan válik a politikusok által uralt és kihasznált területté, egyszerű szélhámossággá, közéleti bóvlivá.
A két nép közötti hasonlóságot egyébként a következőképpen ragadja meg: „A bolgár szintén kis nép, szintén közép-európai, szintén keleti ősökkel és gyökerekkel, amelyek régen eltűntek, fantasztikussá váltak a nagy átmenőforgalom és a többi néppel bonyolított kulturális, nyelvi és genetikai csere miatt, szintén folyton rossz szövetségeshez kötötte magát – illetve egyáltalán: szintén állandóan valami nagy szövetséges farvizén akart beúszni a nemzeti nagyságba, mert ahogy a belső életében sem volt képes elkergetni a saját gazdáit, úgy a külföldi gazdát is eltűrte.”
A könyv, amellett, hogy magyar vonatkozásai is vannak, azért tud megszólítani minket, mert a benne felmerülő problémák, ha eltúlozva is, de kifejezetten ismerősek.
Kőrösi Csoma és Nesztorov professzor
De kezdjük azzal, mik is ezek a magyar vonatkozások. A regény nyitánya például a kilencvenes évek Budapestjén játszódik, egy férfit látunk átkelni a Lánchídon, akiről később kiderül, hogy egy ösztöndíjas bolgár tudós, aki visszatérve hazájába arra teszi fel az életét, hogy megtalálja a bolgár nép bölcsőjét. Példaképe pedig nem más, mint az a Körősi Csoma Sándor, aki a magyar őshazát kutatva élte le élete nagyobbik részét, és akinek síroszlopán az alábbi felirat olvasható: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt.”
Ebből úgy tűnik, hogy a főhős egy mindenre elszánt fantaszta tudós lesz, és a prológus után valóban az ő 25 évvel későbbi expedíciójának bemutatása következik. Az idősíkokat és helyszíneket gyakran váltogató regényben a fent említett professzort, Nesztor Nesztorovot látjuk, aki felnőtt lányával és asszisztensével egy kényelmetlen autóban járja a közép-ázsiai sztyeppét, hogy az őshazát megtalálja.
Egy pillanatra aztán úgy is tűnik, hogy megvan a hely, az ősi eredet, de aztán mindenbe beletenyerel a politika, az emberi hatalomvágy és a mindig mindenhol felbukkanó önző ügyeskedés.
A naiv és lelkes tudósok a Turáni Köztársaságban vélik megtalálni a bolgár nép őshazáját, amire aztán mind a turániak zsarnoki, a nép által „atyuskának” nevezett vezetője, mind a bolgár politikusok lecsapnak. A 2010-es években játszódó történetben a bolgárok az ország gyors népességfogyását akarják orvosolni, a turáni vezető pedig uniós útlevelet és még több hatalmat szeretne.
A világ abszurd, nem az irodalom
A történet több szálon fut, a politikai színtér által kisajátított őshazakutatás mellett például egy szerelmi történet, drogügyletek és a kizsákmányoló hatalom működése is terítékre kerül. Mindez szinte szürreális eseménysorozatot eredményez, így a szöveg alapvetően komikus, de közben mégis egyre torokszorítóbb, ahogy felismerni véljük a politikai gépezet vagy akár a média működését a sorok mögött. A magyar irodalmi hagyományban talán leginkább Örkény István nevével fémjelezhető kelet-európai abszurd az egész könyvön nyomot hagy, és ehhez nem is kell különösebb írói fantázia vagy különleges nyelvi megoldások, bőven elég egyszerűen a valóságra nézni, kicsit átrendezni az arányokat vagy némileg megváltoztatni a perspektívát, ahonnan mindezt megfigyeljük.
És noha az események nagy részének helyet adó Turáni Köztársaság nem létezik, mégis egy olyan világ tárul fel benne, melynek működése a kelet-európaiak és a balkániak számára is ismerős lehet.
A fiktív ország fővárosa Turan-Kulak, a „világtérkép segglyuka”, ahol változásnak, fejlődésnek nyoma sincs, a közpénz felesleges dolgokra megy el, például az elnök méregdrága, Kínából rendelt drónjaira, melyekkel a számára kiszemelt nőt követi. A köztársaság lakói mindeközben nagyon szerény körülmények között tengetik az életüket, kumodkával (két rész kumisz, egy rész vodka) és marihuánával (az országban mindenhol gandzsának nevezik) menekülnek a valóság elől a kihalt, fejlődésre képtelen „ugaron”, vagyis inkább sztyeppén.
Bár az állam önmagát demokráciának nevezi, azért hamar egyértelművé válik, hogy a nevezett berendezkedés hagyományai nem igazán gyökeresedtek meg itt, egy szűk réteg kényére-kedvére élősködik a lakosságon: „Nem tudom, hogyan lehetne ezt adminisztratíve rendezni. Halottaknak nem adnak ki útlevelet. És még nem is szavaznak… - tette hozzá, ki tudja, miért. Már hogy ne szavaznának? (…) Ha úgy hozza a szükség, szavaznak; mint a szél, úgy fognak szavazni. Erre ne legyen gondod.”
Nevetés és szorongás
A naiv, álmaikat kergető tudósokat kihasználja a média és a politika is, melynek embereit csak a hatalom megtartása érdekli. A szerelem és a hivatástudat kiutat mutathat ugyan ebből a világból, de az író ezeket a menekülési lehetőségeket is meglehetősen ironikusan, sőt, nem kevés gúnnyal kezeli, mintha nem igazán hinne ezekben az alternatívákban sem.
A Turáni küldetés így keserű, de szellemes és komikus látlelet azokról a kelet-európai vagy akár egykori szovjet tagállamokról, melyek továbbra is saját identitásukat kutatják az őshaza, az ősi dicsőség képében.
Ahogy a regény egyik szereplője fogalmaz: „De igazából a mesterkulcsot keresik a nyűgjeikhez.” Ezekre a nyűgökre pedig szatirikus pontossággal mutat rá a szöveg, mely nyilvánvaló túlzásaival és karikaturisztikus torzításaival együtt is látlelet a korról és a térségről, ahol élünk. Olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben saját jelenünk sejlik fel – egyszerre komikus és fullasztó, akárcsak maga a regény.
