Han Kang regényét akkor olvasni, amikor kint esik a hó, egészen szürreális élmény. Az egyik főszereplő maga a hó, ami hol lágyan hulló pehelyként, hol tomboló viharként jelenik meg.
A szerző „az olvasót a történelmi traumákkal szembesítő, az emberi élet törékenységét feltáró intenzív, költői prózájáért” kapta 2024-ben az irodalmi Nobel-díjat. Az írónak (portrécikkünket ITT olvashatod el) négy kötete jelent meg magyarul: 2017-ben a Növényevő (ITT írtunk róla), aminek 2016-ban odaítélték a Nemzetközi Man Booker-díjat. Egy év múlva a Nemes teremtmények érkezett, majd 2024 novemberében az eredetileg 2011-ben íródott Görög leckék (itt írtunk róla), ami az év egyik legjobb könyve volt nálunk. A Nem válunk szét Kiss Marcell fordításában és a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot.
Paradicsomi hely, földi pokollal
Csedzsu egy gyönyörű, Dél-Koreához tartozó sziget, a szárazföldtől kb. 450 km-re délre. Homokos tengerpartok, buja, zöld erdők borítják, a legmagasabb pontja a ködben úszó Halla-hegy. A mesés táj azonban borzalmas események emlékét őrzi: tömegsírokat, felgyújtott falvak romjait és olyan történéseket, amelyekről az országban hosszú évtizedekig beszélni is tilos volt.
A második világháború után a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok két részre osztotta Koreát. A Csedzsu-sziget lakói fellázadtak, a hatóságok pedig brutálisan megtorolták ezt. 1948 és 1954 között 30 ezer embert, köztük gyerekeket és időseket lőttek agyon a rendőrök és a katonák, rengeteg embert táborokba és börtönökbe hurcoltak. A Nem válunk szét (olvass el belőle egy részletet) ennek állít emléket egy helyi család tragédiáján keresztül – és ezért lehet párhuzamba állítani a Nemes teremtményekkel, amely az 1980-as kvangdzsui vérbe fojtott diákfelkelésről szól.
Han Kang és családja ugyanis csak néhány hónappal a felkelés kirobbanása előtt költözött el Kvangdzsuból Szöulba. A megtorlás – a véradáshoz sorban álló emberek képe – az írónő számára meghatározó élménnyé vált, amitől soha nem tudott szabadulni: „Mintha két megoldhatatlan rejtély vésődött volna az agyamba:
Hogyan lehetnek az emberek ennyire erőszakosak? És hogyan lehetnek az emberek ennyire emelkedettek?”
– mondta egy interjúban.
Egy rémálom, ami megmérgezi a valóságot
A főszereplő, Kjongha, aki a regény narrátora is, rémálmokkal és depresszióval küzd, mióta korábbi történelmi témájú könyvéhez kutatásokat végzett. Álmában a holtakat különböző méretű fekete fatörzsekként látja egy havas tájon, és arra, hogy nem tud szabadulni a rettenetes szorongástól, rámegy a magánélete – és csaknem az élete is.
A regény három szakaszra tagolódik, és mindegyik Kjongha más tudatossági szintjét mutatja meg. Az első részben (Madár) Kjongha a fizikai és lelki fájdalom legmélyebb bugyraiból kapaszkodik vissza a valóságba:
„Nem kötöttem békét a léttel, de újra élnem kellett”
– meséli. Arra is nehéz rávennie magát, hogy felkeljen, vagy ételt vegyen magához. Gyászolja a családját, akik élnek, de nem részei már az életének:
„Még mindig azt az életet élem, ami miatt elhagytak azok, akik nem bírták tovább velem”,
és küzd egy olyan szorongással, aminek egyelőre nincs formája, csak olyan súlya, ami lassan agyonnyomja a lelkét.
Aztán mint egy mesében, küldetésre kell indulnia: barátnője, a Csedzsu szigetén élő dokumentumfilmes Inszon apró, de súlyos balesetet szenvedett, egy szöuli kórházban ápolják. Inszon megkéri Kjonghát, hogy azon nyomban utazzon el a szigetre, hogy megmentse a szomjhaláltól kedvenc madarát, Amát.
Kjongha útnak indul tornacipőben, csomag nélkül, egyenesen a kórházból. Nem mehet haza összepakolni, még aznap oda kell érnie a világ végén, a sziget egy félreeső kis településétől is több km-re lévő házba. Közben elkezd esni a hó, ami a szigeten már tomboló hóviharrá változik, és
kezdetét veszi egy olyan utazás, ahol nemcsak a fizikai túlélés, hanem a traumákkal való szembenézés is a tét.
Testi élmények
Kjongha és Inszon egy olyan dokumentumfilmen kezdtek dolgozni, amely Kjongha rémálmait is felhasználja a csedzsui mészárlás feldolgozásához. Kjongha már járt a szigeten, de most hóviharban és sötétben kell megtennie az utat Inszon házához. Han Kang testi megpróbáltatásokon át taszítja hősét olyan pszichés állapotba, amelyben a tér és az idő határai feloldódnak. Hideg, nedvesség és fájdalom kíséri az utat, amely akár tragédiába is fordulhat.
„Amikor írok, a testemet használom”
– mondta Han Kang, amikor átvette a Nobel-díjat. – Minden érzékszervi tapasztalatot, a látást, hallást, szaglást, ízlelést, a gyengédség, a meleg, a hideg és a fájdalom érzetét, (...) érzem a szelet, az esőt és a havat a bőrömön.” Han Kang maga gyerekkorától fogva migrénektől szenved, és a rémálmok dimenziója is ismerős terep a számára.
A főszereplő egyedül marad az üres házban, ahol az ítéletidő miatt nincs áram és fűtés. Eltűnik a határ, ami elválasztja a valóságot a képzelettől, a múlt borzalmait a jelentől, és azáltal, hogy fizikailag is kapcsolódik a mészárlás helyszíneivel, a főszereplőt végképp beszippantja a szigetlakók kollektív traumáinak mélye.
„Meghalni jöttem ide”
– mondja önmagának egy ponton.
Tömegsír és hóesés
A regény második részében (Éjszaka) aztán fejest ugrunk az őrületbe. Eltemetett madarak jelennek meg, Kjongha szellemekkel beszél, és közben összegyűjtött újságcikkeken és dokumentumokon keresztül tárulnak fel előtte a mészárlás csontig hatoló részletei.
A rémálom fekete-fehér képkockái, a tömegsír jéghideg részletességgel bemutatott képei beleégnek az agyunkba.
Amikor késő este olvasom ezt a részt, az én valóságomban is fúj a szél és esik a hó. Többször összerezzenek, amikor a szél megrázza az ablakot.
Han Kang bátran nyúl olyan túlhasznált szimbólumokhoz, mint a hó vagy a vihar. A regényt a fiatalkori nosztalgiától a végkifejletig végigkíséri a hó – talán egy kicsit túl sok is van belőle. A szerző rengeteget ír arról, ahogy hullik, szakad, örökre betemet. A hó elfed, de meg is ölhet. Visszatérő motívumok a fa, madár, vihar, árny, fal, láng és a folyó. A patak elválasztja a rémtettek helyszínét a háztól, de össze is köti az időt, az emlékezőket a holtakkal. Ebben a világban nappal minden fehér, mint a hó, fekete, mint a lefestett fatörzsek, vagy vörös, mint a csilipaprika és a vér.
Az egyetlen esély a zuhanás
„Az álmok rémületes dolgok… Nem, inkább szégyenletesek. Olyan dolgokat mutatnak, amelyekről nem is tudunk” – mondja Kjongha, mielőtt
végképp alászáll a sziget és az egész ország kollektív traumájának sötétségébe.
Nincs más választása, ha véget akar vetni a személyes poklának. És miközben váltakozó idősíkok és helyszínek között bolyong, Inszon naplórészletei alapján lassan a helyükre kerülnek a mozaikok, amelyek a ház egykori lakóinak történetét mesélik el. A harmadik részben (Láng) a rémálmok és a valóság végre találkoznak a jelenben.
Han Kang korábbi könyveihez hasonlóan a Nem válunk szét mágikus erejű, de megterhelő olvasmány, amiért mégis megéri alászállni. A könyv végére úgy betemeti a lelkünket a hó, hogy aztán alig bírunk kimászni alóla. Közel hozza a borzalmat, amit nem ismerünk, mert jókor és jó helyre születtünk. A Koreában 75 éve történtekhez hasonló kegyetlenségre azóta is számos példát hoz és hozott a történelem, újrateremtve a végtelen kollektív és egyéni traumák láncolatát.
