Ha volt regény, amiért tavaly szinte egyöntetűen rajongtak az angolszász irodalmi portálok, akkor az Percival Everett a Huckleberry Finn kalandjait újragondoló James című kötete volt (olvass bele itt!). Felkerült az év könyveit rangsoroló listákra, de a szakma elismerését is kivívta: Pulitzer-díjat kapott, valamint a National Book Award és a Kirkus Prize díjat is magáénak tudhatta, és felkerült a Booker- és a PEN/Faulkner-díj rövidlistájára. A Pulitzer-díjátadó után nem sokkal a Jelenkor Kiadó bejelentette, hogy a regény még idén ősszel olvasható lesz magyarul Falcsik Mari fordításában.
A hír egyszerre lelkesített és aggasztott: nagyon szerettem volna megérteni könyv körüli hype-ot, de az olvasás előtt számos kérdés gyötört. Mielőtt megírta a James-t, Percival Everett 15-ször olvasta újra Mark Twain klasszikusát – legalább egyszer vajon nekem is újra kellene? Minden utalást érteni fogok a Huckleberry Finn friss olvasmányélménye nélkül? Magyar olvasóként mit fogok kezdeni a nagy amerikai regényként beharangozott történettel, ha a rabszolgatartást csak a történelemkönyvekből ismerem, de nem a magyar kollektív trauma része? És mennyire lesz nehéz olvasni a „dialektusos” angol fordítását? Minden fenntartásom alaptalannak bizonyult: a James tökéletes ritmusban, sziporkázó párbeszédekkel megírt kortalan kalandregény.
Hangot kap a szökött rabszolga
Percival Everett kortárs amerikai író több mint harminc könyvet írt, a faji megkülönböztetés témája nem először jelenik meg az életművében. Tavaly a 2001-es Erasure című regényéből készült American Fiction nyerte el a legjobb adaptációnak járó Oscar-díjat, ami a fehérek uralta könyvkiadásnak és kultúrának állít görbe tükröt.
A James nem egyszerűen újrameséli Huckleberry Finn kalandjait, hanem visszaadja a szökött rabszolga, Jim hangját.
Az alapszituáció Mark Twain művével azonos: Jim megtudja, hogy el akarják adni egy új gazdának New Orleansba, ami azt is jelenti, hogy örökre elszakítanák a feleségétől és a lányától. Úgy dönt, hogy megszökik és elrejtőzik a Jackson-szigeten, amíg ki nem dolgoz egy tervet, de hamar belebotlik barátjába, a kis Huckleberry Finnbe, aki megrendezte a halálát, hogy elszökhessen erőszakos apja elől. Jim jól tudja, hogy emiatt már nemcsak szökés, hanem gyermekgyilkosság miatt is körözni fogják. Ők ketten sodródnak a Mississippi folyón az ismeretlen felé, ami egyszerre reményteli és veszélyes.
Hatalom és nyelv
A szerző bravúrja nemcsak az alapmű radikális átgondolása, hanem hogy ezt hogyan teszi: nyelvet teremt, hogy megmutassa, a feketéknek mindig is volt saját hangjuk, csak nem volt tér, ahol bátran el lehetett mondani a történetüket. Hiszen Mark Twain bármennyire is igyekezett a korban reagálni a rasszizmusra, mégiscsak egy fehér nézőpontból beszélt a feketékről.
Everett regényében a feketék gyermetegnek és ostobának tettetett beszédmódja nem más, mint performansz a fehérek irányába. Álarc és eszköz a túlélésre.
A feketék maguk között nem rabszolganyelven beszélnek:
„A fehérek azt várják tőlünk, hogy bizonyos stílusban beszéljünk, és az csak jót hozhat ránk, ha nem okozunk nekik csalódást. (…) Ha ők kisebbrendűnek érzik magukat, attól kizárólag mi fogunk szenvedni. Talán úgy kellett volna mondanom, »ha nem érzik magukat felsőbbrendűnek«.”
Felszabadító erővel bír az a hatalom, amivel Everett a regényben a feketéket felruházza: Jim és társai nemcsak hogy átlátnak a fehéreken, de még meg is vezetik őket, hogy minél kevesebb veszteséggel keveredjenek ki bizonyos helyzetekből. Például alapszabály, hogy sosem a rabszolga szólaljon meg elsőként.
Íme egy példa, hogy hogyan működik ez a nyelvezet: azt például, hogy „Óhajtja, hogy hozzak egy kis homokot?”, így fordítják le rabszolganyelvre: „Ajj, tejóságosurissten, assz’nyom! Akargya, hogy hozzak ekkis homokot?”. Minél felsőbbrendűnek érzik magukat a fehérek, a feketék annál nagyobb biztonságban vannak – ezt szívják magukba a feketék már a legelejétől. Más szóval: „Légyen csak minné’ jobban a fejér, a nigger anná’ inkább túlél!”
A tudás veszélyes
De Everett még ennél is tovább megy: a regény csodálatosan játszik rá arra a tényre, hogy a tudás igenis hatalom. Jim írni, olvasni tudó rabszolga: kifinomult, érdeklődő, világra nyitott férfi, aki könyvtárszobába lopózik be, füzetet és ceruzát lop, Voltaire és John Locke filozófusokkal folytat le elméleti fogalmakról zajló vitát az álmában (sajnos arra nem kapunk magyarázatot, hogy ezt a tudást hol, hogyan sajátította el Jim). Metaforákról és iróniáról beszél a rabszolgatársának, miközben a fehér ember előtt eljátssza, hogy a legegyszerűbb összefüggéseket sem érti meg.
De a tudás veszély és kockázat is egyben: ameddig csak lehet, rejtegetni kell a fehér ember előtt, hogy ne érezze fenyegetve a státuszát, és a rabszolgákban sem lehet minden esetben feltétel nélkül megbízni, hiszen vannak, akik olyannyira ácsingóznak a gazdájuk kegyeire, hogy képesek elárulni a társukat.
„Olvastam hát. Soha olyan kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek nem éreztem magam, mint fényes nappal nyitott könyvvel a kezemben”
– jegyzi meg erről egy ponton Jim.
A düh utat tör magának
Nem hiába neveztem a címben a könyvet bosszúregénynek: ezt a meghasonlott állapotot, az elnyomást (bár Jim inkább ellenségnek nevezi a fehéreket, hiszen az elnyomó azt feltételezné, hogy áldozat is van), a kegyetlenséget, az erőszakot, a megszégyenítést, a fehérek által fenntartott földi poklot nem lehet örökké bírni: a düh és a tehetetlenség csak nő az emberben, és egyszer utat tört magának.
„Csak álltam és figyeltem ezt a vásárt, ami alatt egyetlenegyszer sem kérdezték meg sem a véleményemet, sem azt, hogy én mit óhajtanék. Én voltam a ló – és tényleg az is voltam: jószág, csak tulajdon, semmi, csak valamiféle holmi” – avat be Jim abba, hogyan éli meg, amikor eladják egy zenész-táncos csapatot vezető embernek. Jim itt szembesül a minstrel show-k világával és a blackface hagyományával.
„Az az új divat, hogy a fehér népség feketére festi magát és a maga szórakoztatására kifiguráz minket”
– mondják erről a feketék. Fájdalmasan abszurd ezt a részt olvasni: Jim az egyetlen fekete tagja a csapatnak; feketeként fehérre festik, hogy aztán cipőkrémmel újra feketének mutathassa magát mások előtt.
Ahogy haladunk az olvasással, úgy fedez fel Jim egyre több érzést magában és kerül egyre közelebb a saját hangja megtalálásához: „A rabszolgák nem engedhetik meg maguknak a szorongás luxusát, de ebben a pillanatban én bizony szorongtam. A rabszolgák nem engedhetik meg maguknak azt a luxust sem, hogy egy fehér emberre haragudjanak, de én igenis haragot éreztem. A harag jóleső rossz érzés.”
Jim a rabszolgaellenes abolicionistákkal sem megbocsátó: megkérdőjelezi a szándékukat, hogy törekvéseik valóban a feketék felszabadításáról szól vagy csak a bűntudatot akarják enyhíteni magukban. Talán már nem fér össze a fehér keresztény értékrenddel az, amit a feketékkel művelnek?
Mit kezdjünk ezzel itthon?
A James a rabszolgákról és a feketékről szól. De: a 21. században is van elnyomás, ellenségképzés. Nem kattan bilincs az alsóbbrendűnek kikiáltott ember lábán, ostor sem hasítja fel a bőrt a hátán, de társadalmi csoportokat máig dehumanizálunk, csak sokkal diszkrétebben. Percival Everett regénye arra emlékeztet, hogy nincs mindig középút: van, amikor egyértelműen állást kell foglalnunk a gyűlöletbeszéd és a kirekesztés ellen, hiszen a hallgatás csak tovább működteti a rendszert. Hiszen:
„Az az ember, aki nem hajlandó rabszolgát tartani, de nem ellenzi, hogy mások rabszolgát tartanak, az az én fölfogásom szerint továbbra is csak rabszolgatartó marad.”
