Évek óta csiszolgatod a kéziratot, és végre rászántad magad, hogy elküldd pár kiadónak? Van egy bombasztikus ötleted, és mostantól minden szabadidődet az írásnak szenteled, annyira hiszel benne? Egyszerűen csak jólesik egymás után építgetni a könyved fejezeteit, aztán lesz, ami lesz? Tedd a szívedre a kezed:
te is megtartottad már a fürdőszobai tükör előtt az irodalmi Nobel-beszédedet?
Írni jó, sőt, rengeteget adhat nekünk azzal együtt, hogy befutott írók gyakran mesélnek arról, milyen kihívásokat állított eléjük az első könyvük. Mégis, ahogy azt Rachel Deahl, a Publishers Weekly hírigazgatója is megfogalmazta: „Az egyik legnagyobb ellentmondás ebben a szakmában az, hogy rengeteg ember szeretne író lenni, de ez nem feltétlenül egyenlő a mohó olvasók számával”.
Szóval ha titokban álmodoztál is arról, hogy a könyvedet egyszer majd megfilmesítik, híres könyvklubokba válogatják be vagy a sikerlisták élére ugrik, ki kell, hogy ábrándítsunk. Ez valószínűleg nem fog megtörténni: a szintén író Elle Griffin segítségével felsoroljuk, miért.
Kevesebbet olvasunk, mint ahány könyv megjelenik
Ahogy arról korábban beszámoltunk, a magyarok negyede egyáltalán nem olvas könyvet, 15 százalék viszont napi rendszerességgel – ezzel egyébként annyira nem állunk rosszul európai összehasonlításban.
A figyelemgazdaság korában viszont a könyvek versengenek az újságokkal, a magazinokkal, az online média és a közösségi háló végtelenül sok tartalmával. Azaz sokat olvasunk, de nem feltétlenül könyvet.
A könyvek iránti kereslet pedig kisebb, mint ahány cím megjelenik egy évben: egy írónak (ha a nemzetközi forgalmat is vesszük) akár több millió megjelenéssel kell vetélytársként számolni. Az olvasók figyelmét felkelteni pedig egyáltalán nem könnyű valami olyan iránt, amit nem ismernek és a környezetükben sem olvasta senki.
A könyved nem fog felkerülni a sikerlistákra
Angolszász példa, de valójában itthon is hasonló a helyzet (lásd a Librihez és a Lírához tartozó kiadókat - SA.): a négy legnagyobb kiadó (Penguin Random House, Hachette, HarperCollins és Pan Macmillan) birtokolja a könyvpiac mintegy 75 százalékát, és ők adják ki szinte valamennyi könyvet, ami felkerül a New York Times bestseller-listájára.
Ez azért számít, mert a legtöbben azt olvassák, amiről már hallottak: ajánlotta egy ismerősük, látták egy sikerlistán, esetleg feldobta nekik az Amazon vagy a helyi online könyvesbolt algoritmusa – utóbbit pedig befolyásolja, hogy mi az, ami már eleve jól fogy.
Még az sem garancia a sikerre, ha bekerülsz egy nagy kiadóhoz, ezek ugyanis azt a stratégiát alkalmazzák, hogy (a biztos sikerszerzőik mellett, persze) egyszerre sok vasat (könyvet) tartanak a tűzben, és remélik, hogy az egyik majd bejön. Ahogy Deahl hangsúlyozza is:
„Van egy mondás a könyvkiadásban: a szerzők 80 százaléka elbukik, és a sikeres 20 százalék fizet a kudarcokért”.
A sikerlistákra pedig az eleve ismert, sikeres szerzők kerülnek fel (csak pillants rá a Bookline-ra: Fábián Janka, Kollár Betti, Szentesi Éva az élen…).
Mindez ráadásul nincs arányban a könyv minőségével: „Még ha egy nagy kiadó meg is vásárolja a könyvet, és még ha tisztességes összeget is költenek rá, a kiadóknak nincs lehetőségük arra, hogy hatalmas marketinggel támogassák a címeiket – mondja Deahl. Így sok könyv nem kapja meg azt a pénzt és erőforrást, amire szüksége lenne ahhoz, hogy figyelmet kapjon. Rengeteg jó könyv jelenik meg, ami soha nem talál közönségre.”
Nem leszel milliomos a könyvedből
Talán neked is beégett gyerekként a Magnumból a csodálatos hawaii birtok, aminek a vendégházában hősünk él és persze rendre elviszi a piros Ferrarit. A tulajdonos (a fiktív) Robin Masters, világraszólóan sikeres író, akinek ez csak az egyik ingatlanja. Na, ezt a képet érdemes gyorsan elengedned.
Vannak persze – jellemzően külföldi – ellenpéldák a gigasikerre és a milliókra, de rájuk alapozni hiú ábránd. Valójában nagyítóval kell keresni az olyan szerzőket, akik tényleg meg tudnak élni csak az írásból, és nincs mellette egy vagy több állásuk, nem kell más munkákat elvállalniuk.
Már befutott sikerszerzőnek lenni gyakran annyit jelent, hogy simán ki tudod fizetni a számláidat, de nem nagyzolsz.
„A legtöbb könyv nem lesz sikeres. Ha belegondolsz, van, akinek tíz évébe telik egy kötet megírása. Még 15 dolláros órabér mellett is, tíz év alatt nagyobb bevételed lesz minimálbéren, mint amennyit a könyvön keresel” – mondja Deahl.
A magánkiadás nem megoldás
Az eddigiek alapján gondolhatod azt, hogy megkerülöd a kiadókat – amúgy is tapasztalható némi ellenszenv és kritika a szerkesztők mint kapuőrök ellen –, és belevágsz a magánkiadásba. Ezt az igény mára több hazai és nemzetközi cég próbálja kielégíteni, ráadásul az Amazonra simán fel tudod tölteni az e-könyvedet így is.
A legnagyobb magánkiadó egyébként pont az Amazon, ami egy 2023-as adat szerint évente több mint 1,4 millió saját kiadású könyvet jelentet meg a Kindle Direct Publishing szolgáltatásán keresztül. Az Amazonon így hemzsegnek az ismeretlen szerzőktől származó, ki tudja, milyen minőségű könyvek.
Persze több sikersztori is van már, mekkorát tud dobni egy magánkiadású könyvön, ha felkapják TikTokon vagy születik róla pár pozitív bejegyzés a Goodreadsen. De őszintén,
szerinted hány megkeresést kapnak naponta a könyves influenszerek, hogy csak ebbe a könyvbe nézzenek bele?
A magánkiadással alapvetően az a gond, hogy miközben elkérik a pénzed, és intéznek neked egy ISBN-számot, nem teszik mögéd a minőségi munkát: nincs ott a figyelmes és tapasztalt szerkesztői szem, ami segít, hogy még jobb legyen a könyved; nem kapsz igazi marketinget; nem szerveznek neked sajtómegjelenést, könyvbemutatót; nem segítenek ütős borítót összerakni stb. Ha nem tudod mindezt te elintézni más úton, akkor igazából kicsit/nagyon átvernek, hiszen ugyan ki van adva a könyved, de attól önmagában még semmi sem történik.
A folytatásos regények nem alternatívák
Függetlenül attól, hogy hagyományosan vagy magánkiadásban jelent-e meg, a regényeknek szembe kell nézniük egy kíméletlen szabállyal: tíz, azaz 10 hét alatt eldől, hogy sikeresnek számítanak-e. Ez csak két és fél hónap.
Persze, vannak olyan könyvek, amik jóval a megjelenésüket követően robbannak be (lásd A tűz és jég dala – közismertebben a Trónok harca), de ezek a kivételek, nem érdemes ezekből kiindulni.
A Trónok harca amúgy arra már jobb példa, mekkora feszültségben tudja tartani egy szerző az olvasókat, hogy mikor jön már a következő kötet. A sorozatként megjelenő történetek a 19. században is nagyon bejöttek az íróknak, Jókaitól Dickensen át Dumas-ig, igaz, ők egy-egy regényt adtak ki fejezetenként, újságokban és magazinokban, aztán végül megjelent a teljes kötet egyben. A mai piac azt mutatja, hogy ez regénysorozatokkal is szuperül működik, lásd a Harry Pottert, az Alkonyatot, vagy tulajdonképpen szinte bármilyen YA-bestsellert.
Csakhogy itt megint olyan szériákról beszélünk, amik eleve sikeresek lettek, ezért készült belőlük film- vagy tévéadaptáció, ami tovább dagasztotta körülöttük a felhajtást.
Nem fogsz pénzt csinálni a Patreonon
Ha már szóba jött a fejezetenkénti megjelenés, adja magát a Patreon-típusú rendszer, amikor nem egy támogatója van egy írónak, hanem több tíz-száz-ezer olyan ember, aki havi szinten ad neki valamennyi pénzt – tartalmi szolgáltatásért cserébe. Ez lehet fejezet a készülő műből, műhelynapló, gyerekkori fotók stb.
Itt persze megint beleütközöl abba, hogyan gyűjtöd össze és győzöd meg a megfelelő számú embert, hogy anyagilag támogasson. Fontos, hogy kidolgozz magadnak egy világos ritmust, hiszen az ilyesmi nem működik átlátható menetrend nélkül, számodra és a támogatóidnak sem.
Van persze, aki hisz ebben a verzióban (de nem véletlen, hogy ez angol nyelvterületről származó példa): Kevin Kelley, a Wired munkatársa egy virálissá váló posztban érvelt amellett, hogy
a közvetlen olvasói támogatás lehet az írók számára a jövőben járható út.
Így szerinte már nem kell milliós tömegeket elérni, elég 1000 elkötelezett rajongó, aki hajlandó a szerzőnek évi 100 dollárt fizetni. Ez évi 100 ezer dollár, ami mai árfolyamon kicsivel kevesebb, mint 37 millió forint. Persze azt is meg lehet próbálni, hogy 100 támogató fizet évi 1000 dollárt, és így tovább
És akkor mit tehetsz?
Griffin a cikke végén A marsi szerzőjét, Andy Weirt hozza fel példaként, és azt a tulajdonképpen hibrid módszert, ami bejött ennél a regénynél.
Weir A marsit először a saját blogján publikálta folytatásokban, majd magánkiadásban feltette az Amazonra, végül a Random House-nál hagyományosan is megjelent.
„Volt egy e-mail listám, amelyen körülbelül 3000 ember szerepelt, így kezdetben nagyjából ennyi volt a közönség. Amikor először feltöltöttem az Amazonra, nem tettem semmit a marketingért vagy a reklámozásért. Mindössze annyit, hogy szóltam az olvasóimnak, hogy ott elérhető.”
A könyv öt hónapig volt az Amazonon, 99 centes áron, és Weir 35 ezer példányt adott el belőle, mielőtt a Random House 2014 februárjában megvásárolta a jogokat. A könyv később a New York Times bestsellerévé és Matt Damon főszereplésével kasszasikerré vált.
Ebben az esetben a hibrid módszeren érdemes elgondolkodni, bár ennek is vannak speciális vetületei:
- Weirnek eleve volt már 3000 követője,
- 35 ezer eladott példány után a kiadó az elég biztos sikert vette meg.
Weir végül a következő tanácsot adta Griffinnek: „Szerintem előbb érdemes megpróbálni a hagyományos utat. Ha nem tudsz leszerződni egy ügynökkel vagy kiadóval, gondold meg a magánkiadást. Ha így sokat vesznek az e-könyvedből, menj vissza az ügynökökhöz és a kiadókhoz, hogy tessék, itt a jó fogyás bizonyítéka.”
Persze ez továbbra is lutri: semmilyen algoritmus sem tudja megjósolni, hogy egy Marson krumplit termesztő tudósról szóló sztori ennyire bejön az olvasóknak. Griffin arra is felhívja a figyelmet, hogy Weir sikere nem történhetett volna meg a követői nélkül. A tyúk vagy a tojás ezeréves dilemmája, Griffin mindenesetre elég jó posztot írt belőle a blogjára.
