Charlie Chaplin meséli az Életem című önéletrajzi könyvében, hányszor hallotta dicshimnuszok közepette, hogy ő micsoda zseniális őstehetség, akiből csak úgy előbugyognak az ötletek. Mi sem áll távolabb a valóságtól, vélte Chaplin, hiszen
neki éppúgy át kellett küzdenie magát az alkotói válságok sivatagain, mint bármelyik másik művésznek.
A kulcs számára a kitartás volt, hogy nem adta fel, hitt magában, és addig dolgozott érte, míg meg nem született a megoldás. A többi – és ezt már mi tesszük hozzá – a filmtörténeti pantheonban ragyog.
Hinni magunkban, hogy képesek vagyunk rá, hogy az erőfeszítéseink nem hiábavalók, az alkotói folyamat egyik fundamentuma, akkor is, ha ez az önbizalom mémre kívánkozóan sugárzik, akkor is, ha a gyötrődés közepette még mi magunk sem tudunk róla, és akkor is, ha ott van valaki, aki a biztatásával támogat minket. Ilyen társ kíván lenni a Margó-díj, amely idén az Erste támogatásával félmillió forintos különdíjjal jutalmazza a legjobb tíz első prózakötetes szerző közül azt, aki leginkább megtestesíti a #higgymagadban faktort, például a témaválasztásával vagy akár a saját írói útjával.
A Könyves Magazin szerkesztői ősz elejére kiválasztják azt a tíz pályázót, akiknek első prózakötetét a legjobbnak, legeredetibbnek, legizgalmasabbnak találták. Ám míg ez megtörténik, megkerestük a Margó-díj eddigi nyerteseit, hogy meséljenek arról, milyen kihívásokkal szembesültek az első kötetük megírása során.
Ahonnan elindulunk
Egy kötet kiindulópontja ezerféle lehet, például egy meghatározó pillanat vagy egy jelenet, ami felbukkan a szerzőben. Halász Rita írt az utóbbiról: “A Mély levegőt egy kép indította el. Egy nő, aki a szakadó hóesésben menekül a gyerekeivel.
Ki ő, és miért menekül? Azért is írtam meg, hogy ne kelljen menekülnie soha többé.”
Az is gyakori, hogy a szerző hosszú időn keresztül érleli magában az ötletet, ahogy Milbacher Róbert: “Már régóta halogattam, hogy írjak arról a világról, amelyben felnőttem. Sokáig nem találtam a megfelelő hangot ahhoz, hogy igazán hitelesen írjak róla, aztán valahogy megfelelő időbeli és egzisztenciális távolságra kerültem tőle, hogy rálássak, így nyílt lehetőség arra, hogy megírjam. Az elbeszélői hang megtalálása után tulajdonképpen már könnyen ment a dolog, szinte a könyv írta magát.” És van, különösen novellák esetén, hogy egy kötet organikusan fejlődik, mint amiről Harag Anita mesélt: “Nem voltak nagy ötleteim, csak mondataim, amik elkezdtek foglalkoztatni. Például az a mondat, hogy »Nem merem megfogni a kezét«, hozta magával az elbeszélőt, a szituációt, a szituáció pedig a történetet.” Emellé persze azt is érdemes odatenni, amikor a kötetszervező motívum csak később születik meg, mint ahogy Szöllősi Mátyással történt: “(...) eleinte inkább önálló történetekben gondolkodtam, amelyek erősek, egyedi nyelvet használnak, költői indíttatásúak, ezekre koncentráltam, egyenként, az egyes történetek ereje volt számomra a legfontosabb. Később, bizonyos elbeszélések írása közben jött csak az az ötlet, vagyis a Betelgeuze felrobbanásának »motívuma«, ami tulajdonképpen kötetté szervezte az írásokat.”
Írás közben aztán az is segít, nem is keveset, ha van egy olyan különleges, akár váratlan élmény, ami elkísér a befejezésig, mint Totth Benedeket:
“Megtapasztalhattam a teljes szabadságot, pedig nem is gondoltam, hogy hiányozna az életemből.
A hétköznapokkal ellentétben írás közben nem kell és nem is szabad viselkedni. Amíg a regényen dolgoztam, csak magamnak akartam megfelelni, ami persze nem mindig egyszerű. Azt hiszem, érdemes olyan történetet választani, amit akkor is meg akarsz írni, ha valaki előre megmondja, hogy soha nem fog megjelenni és senki sem fogja elolvasni rajtad kívül.”
Ha az olvasás párbeszéd, az írás mi?
Hogy alkotás közben nem szabad az olvasói elvárásokkal foglalkozni, sok szerző megfogalmazza, nekünk is többen válaszolták ezt, ám ez nem jelenti azt, hogy ne számítanának a visszajelzések. Mécs Anna ezzel kapcsolatban azt emelte ki: “(...) ezek a szövegek is egy-egy kis tapasztalatból indulnak ki, és a fiatal női perspektíva belső, sokszor nem látott élményanyagát veszik alapul. Ilyenkor nehéz látni, hogy ez miért érdekes – holott a visszajelzések alapján ez érdekes annak is, aki mindezt átéli, és annak is, aki egy új világot ismer meg a szövegek által. Éppen ezek a visszajelzések segítettek abban, hogy néha azért elhiggyem, hogy ezek a szövegek másoknak adni tudnak.”
Az is körvonalazódik egy íróban, akár egészen konkrétan is, hogy mit akar másoknak átadni a kötetben. Vonnák Diána arról ír, “ez a szempont a vége felé merült fel bennem, mikor már úgy éreztem, megvan a hang. A generációmban tízezrek mentek el Magyarországról, de korábban is sokak tapasztalata volt, hogy több otthonuk, bonyolult identitásuk van, vagy hogy az emberi másság határhelyzetei mentén rajzolódnak ki emlékezetes találkozásaik.
Úgy éreztem, a kérdések, amelyek foglalkoztatnak, az élettapasztalat, ami felgyűlt mögöttük, olyasmi, amivel a kortárs magyar irodalomban ritkán találkozom.”
Amikor beüt az alkotói válság
Ahogy az életben, úgy az alkotási folyamatban is különböznek a megküzdési mechanizmusaink, hiszen sokfélék vagyunk. Ezért meg kell ismernünk magunkat annyira, hogy tudjuk, nekünk mi működik a krízisekben, és hogyan tudunk tovább lendülni a platón.
A Margó-díjasok között van, aki szerint nem úszhatjuk meg, hogy egy kicsit belepusztuljunk az írási folyamatba, és kifejezetten gyanús, ha simán megy a dolog. “Az a fontos, hogy eggyel többször támadjunk fel, mint ahányszor belepusztulunk” (T.B.). Akad, aki a chaplini módszerre esküszik, és újra meg újra visszatér a problémához: “nincs jobb érzés, mint amikor megtalálom, mi nem működik” (H.A.). Más tükröt tart maga elé: “(...) néha feltettem a kérdést, ki vagyok én. Az az ember vagyok, aki megírja az első könyvét vagy aki nem.” (H.R.) Megint más a határidők és a rendszeresség hatékonyságát hangsúlyozta, utóbbit főleg pályakezdő írók számára (M.A.). Visszatérő eszköz a kizökkenés, például egy séta, ami segít elterelni a gondolatokat, felszabadítani az agyat a görcsből, mielőtt visszaülünk a munkához. És végül ott van a jó öreg tapasztalat – a hit magunkban, hogy ha egyszer sikerült, újra sikerülni fog, ahogy Fehér Boldizsár is mondja: ilyenkor
“a korábbi teljesen reménytelen helyzetekre gondoltam, amikor ugyanígy éreztem, de megoldottam őket.
Ehhez persze meg kell oldani egy teljesen reménytelen helyzetet előtte, szóval kezdőknek nem olyan jó tanács. Nem szoktam horgászni, de egyszer láttam egy túlélő műsort, ahol a halhoz, amit a jeges tundrán akartak kifogni egy tóból, egy másik, kisebb halat akasztottak a horogra. Ami csalás. De lényegében ugyanez az én tanácsom is.”
