A beszélgetést vezető Bánfalvi Samu és Bodor Emese, és bár a közönség nagy részét leginkább a bántalmazás problémája érdekelte, ez csak később került elő. Elsőként azt a problémát hozták fel, hogy a kiadók, szerkesztők, mentorok gyakran kiskorúsítják a szerzőket azáltal, hogy sokszor átíratják és ezzel kizsigerelik a szöveget, azt mondják, a saját nevükön nem futhatnak be, illetve talán túlságosan az eladhatóságra koncentrálnak. Deres Kornélia azt mondta, hogy a gyámkodás formái nem köthetők kizárólag a szerkesztői folyamathoz, hanem gyakran már sokkal hamarabb, a mentorálás, a különböző táborok, workshopok alatt elkezdődnek. Ilyen szempontból tehát nem is a piaci logika a lényeg, hanem a kiskorúsítás, a gyakran jóindulatúnak tettetett szándék: pusztán az a tény, hogy
a szerzőnek már a szerkesztés folyamata előtt sem adnak lehetőséget arra, hogy saját magáról és a műveiről gondolkozzon.
Bodor Emese rákérdezett, hogy erre vajon egy strukturális reform lenne-e a megoldás, vagy akár a szerkesztők, mentorok és más „kapuőrök” jelenlétének felszámolása. Deres Kornélia szerint egyrészt mindenki alulfizetett a rendszerben, a szerkesztők is, ez valóban strukturális gond.
Ugyanakkor nem feltétlenül a hatalmi viszonyrendszert tartja problémának, hanem azt, amikor egy helyzetben a mentor, a szerkesztő úgy tesz, mintha ez az alá-fölérendeltség nem létezne, közben mégis visszaélnek vele. „Nem minden szerkesztő szörnyeteg, de ez a viselkedési kultúra benne van a közegben,” fogalmazott az író, és utóbbiban a kádári tapasztalatrendszer továbbélését látja az irodalmon belül.
Deres Kornélia esszésorozatának első részében elmeséli, hogyan hatja át az irodalmi életet is gyámkodás megannyi formája. 
Bánfalvi Samu szerint a szerkesztők, kiadók sokszor abszurd mértékig hivatkoznak a kapitalista logikára a szerzőkkel való munka során, de megkérdőjelezte, hogy a szövegek átíratása olyan felütéssel, hogy „egyszerűbbé kell tenni,” biztosan a piac elvárásairól szól-e.
„Igenis vannak megkülönböztetések,”
mondta Deres, elég csak megnézni, hogy kik azok az írók, akik reklámplakátokra kerülnek, és kik nem. Eközben a szerzőket is afelé tolják, hogy brandet kell építeniük magukból, ami ismét csak fizetetlen munka. Bodor közbevetette, hogy úgy tűnik, mintha a különböző kifogások valójában csak a hatalommal való visszaélés elfedésére szolgálnának, és egyben legitimálnák azt.
A mentorálás súlya
Bánfalvi felhozta azt a jelenséget is, amit Deres Kornélia az esszéjében „agyonmentorálásnak” nevez, tehát hogy egy szöveg nem ritkán 5-10-20 mentoron is átmegy a különböző workshopok során, és ezáltal a szöveg és a szerző integritása is erodálódik, ha nem teljesen feloldódik.
Ennek kapcsán megkérdezte, Deres szerint szükséges-e a mentorálás, az írótáborok ahhoz, hogy valaki „szakmaivá” váljon, vagy inkább homogenizálási vagy kiképzési folyamatnak tartja. Mivel Deres maga is éveken keresztül vezetett különböző workshopokat, fontosnak tartja ezeket, elsősorban a közösségiség és az abból kialakuló megtartó háló miatt, és mert sokszor itt érezheti először egy kezdő író, hogy komolyan veszik.
Abban azonban, hogy a műhelymunka milyen élménnyé válik,
kiemelt szerepe van a műhelyvezető személyiségének: például hogy tesz-e normatív kijelentéseket, lehet-e vele vitázni.
A jófajta kritika sokat tud adni, viszont azt igenis problémának tartja, ha egy szöveg sok műhelyt megjár, hiszen más elvárások, ízlések érvényesülnek – olyan nincs, hogy egy írás mindenkinek mindenhol tetsszen, és nem biztos, hogy jót tesz, ha mindent lenyesnek róla. Bánfalvi megjegyezte, hogy olyan, mintha az „ízlés” és a „szakmaiság” szavakkal akarnák elhitetni, hogy nem állítania kell egy szerzőnek, hanem szakmainak lenni, és hogy ha egy szöveg „meg van csinálva”, akkor nem lehet belekötni. Úgy látja, hogy ez a fajta termelési logika lenyomja az alternatív, kísérletező, intermediális kezdeményezéseket, mindent, ami nem „tiszta” szöveg.
Deres azt mondta, természetesen vannak alternatív pályautak, de azt be kell látni, hogy az intermediális művészeket jellemzően jóval később fogadják el, már ha nem maradnak a margón – bár utóbbi nem feltétlenül rossz. Nem véletlen viszont, hogy a költészeti performanszait ő maga is angolszász környezetben, angol nyelven csinálta meg, mivel az nemcsak nyelvileg különbözik, hanem a közönségében is, teljesen más a művészeti-kulturális közeg.
Hazánkban kevés ilyen kezdeményezés van (Pécs Poetry, Spoken Word), de az egy szabadabbnak érződő közeg, és a szabadság gyakorlásához kell a bátorság. Azt viszont jó lenne felismerni, hogy
„nem muszáj a kikristályosodott modellt követni, lehet máshogy is irodalmat csinálni”.
Ahhoz, hogy könnyebb legyen a művészeti ágak közötti átjárás, Deres szerint elsősorban nagyon elhivatott szervezőegyéniségek kellenek, akik az ügyet a vállukon viszik.
Ezen a ponton lehetett először kérdezni. A közönség egy tagja felvetette, hogy a hatalmi és financiális problémákat csak intézményesen lehetne kezelni, amire volt már példa, a ‘90-es években felbomlott Demokratikus Ellenzék, és arról érdeklődött, hogy lehetne-e annak mintáján építkezni. Deres Kornélia szerint azonban egyrészt az irodalmi közeg problémái nemcsak az ellenzéki körök problémái. Félhivatalos rendszerek vannak – folyóiratok, kiadók, szervezetek –, de szisztematikus változást csak felülről lefelé, azok által indítva lehet elérni. A Demokratikus Ellenzékkel kapcsolatban azt mondta, olyan ma már nem jöhetne létre, mert
bár az atmoszféra kádári, nagyon más a politikai tér és a történelmi-kulturális tapasztalatunk is,
ráadásul most egyszerre érvényesül a piaci és az államhatalmi logika. És a rendszerváltás előtt/után sokkal több volt a remény, mint napjainkban. Úgy gondolja, kreativitásra és innovációra lenne szükség a helyzet javításához, de ehhez is szervező erő kellene, amit viszont Deres szerint fel lehetne csiholni.
Pénz, mint motiváció
Ezután az Irodalom és pénz című esszé néhány állítását tárgyalták részletesebben. Az ösztöndíjak, pénzjutalommal járó elismerések helyett egyrészt tisztességesen meg kellene fizetni az irodalmi munkát, erre Deres Kornélia egyik felvetése az írói alapjövedelem volt, a másik a szakszervezet. Felvetődött persze a kérdés, hogyan lenne ez demokratikus, hogyan dőlne el, hogy ki számít írónak, ki érdemes erre, amire Deres azt mondta, ő csupán opciókat akart bedobni.
Deres Kornélia esszésorozatának negyedik részéből megtudhatjuk, miért van az, hogy kizárólag szépírói tevékenységből gyakorlatilag lehetetlen megélni.
Lényegesnek tartja, hogy a szakma mit gondol saját magáról. Mint mondta, társadalmi szinten is megjelent már az általános alapjövedelem kérdése, bár tisztában vele, hogy ennek megvalósulása nagyon messze van, de egy ideális helyzetben az alapjövedelmet mindenki megkapná, aki író, és nem csak bizonyos csoportok. Szerinte már az is nagy előrelépés lenne, ha létrejönne egy írói szakszervezet, és annak a tagjai ingyenes egészségbiztosítást kapnának – ami „azért jár, mert író vagy, és nem azért, mert egy elitcsapat tagja vagy.”
Bodor Emese felvetette, hogy az ösztöndíjakat mégiscsak némileg meritokratikus módon osztják ki, és hogy nem ölné-e meg a teljesítményt az alapjövedelem. Deres Kornélia azt válaszolta,
az egzisztenciális biztonság nemhogy megöli a motivációt, épp ellenkezőleg.
A pályázatokon, ösztöndíjakon pedig óriási a verseny (a tudományos, akadémiai színtéren is), de aki nem kapja meg, az miből fog élni? – kérdezett vissza. Hha legalább a publikációk szintjén tisztességes módon megfizetnék a szerzőket, már az más tájat rajzolna elénk.
Bal, jobb, közös
Bánfalvi és Bodor ezután behozták annak a kérdését, hogy a szakszervezetiség egy erősen baloldali fogalom, és hogy lehet-e így politikai semlegességről beszélni. Illetve hogyan lehet felépíteni egy ilyen szervezetet, ha nincs a tagok között legalább egy közös értékminimum, ha a különböző oldalakon állók mást gondolnak. És ott van az ideológiáktól való általános félelem, arról nem beszélve, hogy a hatalom kiszolgálói és kritikusai közti ellentét nem feltétlenül békíthető ki bérezéssel.
Tényszerűen igaz, hogy a szakszervezet baloldali találmány, mondta Deres, és az is, hogy a baloldaliság fogalma elinflálódott a keleti blokkban. Emellett a közösségi emlékezeti tapasztalatokat sem lehet eltagadni, ennek ellenére „nem biztos, hogy értékközösségnek kellene ezt táplálnia”. Elismerte, hogy ehhez más logika szükséges, mint amiben élünk, ő azonban úgy véli, hogy
„íróként ugyanaz az érdek: hogy ne megalázó honoráriumokért írjanak”.
Kitartott amellett, hogy ez jobb- és baloldaliságtól függetlenül igenis egy közeg, amiben „sokaknak ugyanúgy rossz,” és az alapvető különbségek ellenére is vannak közös ügyek. Deres elképzelésében az az érdekvédelmi struktúra, amiről beszél, eleve tagadja azt, „amiben most vagyunk”, nála nincs kultúrharcos logika, és hozzátette, hogy az érdek alapja a közös helyzet felismerése. Tisztában van vele, hogy ez egyelőre utópia.
A közönség soraiból érkezett a felvetés, hogy a pedagógusok esetében egyértelműbb a közös érdek, mégis megosztottak, és a filozófiai alapokon nyugvó közegben még nagyobb ellentétek vannak. Deres Kornélia Derrida „a feltétel nélküli egyetem” nevű elméletét említette, és szerinte legalább képzeletben megpróbálhatnák lejátszani ezt az irodalmi közegben. És bár a jobboldaliságot is egy terhelt és inflálódó fogalomnak tartja,
rámutatott, hogy jelenleg „nincs valóság a NER-en kívül”.
Vagy a szabályai szerint játszanak, vagy kívül rekednek, de lehet úgy is dönteni, hogy valaki abbahagyja az írást, amire volt már példa.
A feljogosítottság mérge
A gyámság és a pénz témája után a beszélgetés az abúzus és a mérgek felé fordult. Bánfalvi Samu megkérdezte, hogy a dúvad, alkoholista írósztereotípiával mit kellene kezdeni. Deres Kornélia szerint a szerhasználatot (beleértve az alkoholt és a drogokat) gyakran felmentő körülményként szokás emlegetni, ő viszont úgy gondolja, ezt a viselkedésmódot csak ráfogják az alkoholra és más szerekre – ez sokkal inkább a feljogosítottság érzéséről szól. A kérdés az, hogy miért válhat normatívvá ez a viselkedés.
Deres Kornélia esszésorozatának második részében az irodalmi élet és az alkoholfogyasztás kapcsolatát vizsgálja.
Bodor Emese szerint a környezet részben azért legitimálja a bántalmazást és a szerhasználatot, mert a másik hibáit kölcsönösen felhasználják a saját hibáik kisebbítésére.
Pedig a közösségnek lehet visszatartó ereje, hiszen csak addig lehet félrenézni, tabusítani, amíg így vagyunk szocializálva.
Arról kérdezte Deres Kornéliát, hogy mit lehetne tenni ahhoz, hogy ez a közösség problémája is legyen, ne csak egyéni? Deres szerint nem kell ezzel egyedül maradni, hiszen sosem csak a bántalmazóról és az áldozatról van szó, hanem gyakran a szemtanú(k)ról is. Rámutatott, hogy bármilyen abuzív helyzet kapcsán mindenekelőtt az áldozatot, a helyzetben alulmaradó személyt kell megkérdezni arról, hogyan tudnánk neki segíteni. Nagy gond, hogy a testhatárok, énhatárok védelme nem alapvető ismeret, nem része a közoktatásnak, ezért sokszor fel sem ismerjük, ha ilyen helyzetbe kerülünk.
Nagyon fontos lenne, ha a kiadók, írószervezetek kialakítanák a saját etikai kódexüket és az ahhoz kapcsolódó eljárásrendet,
ez már egy platform lehetne, ahol jelzést lehet adni. Ezen felül a közeget is edukálni kellene, tudatosítani, hogy a határátlépés, a bántalmazás visszatérő cselekvés és sosem magában áll. Fontos lenne, hogy ágenciát tudjunk vállalni magunkért, másokért, hiszen ez közösségi felelősség is.
Bánfalvi Samu megkérdezte, hogy akkor például ne engedjük be a közismert bántalmazókat az irodalmi terekbe, eseményekre? Deres elmondta, hogy a magyar jogi környezet finoman szólva sem kedvez annak, hogy az elkövetőket meg lehessen nevezni, egy áldozathibáztatásra szocializált rendszerben és társadalomban élünk. Ettől függetlenül viszont hiba lenne úgy tenni, mintha ez a probléma minket nem érintene, és
önmagában kimondani valamiről, hogy nincs rendben, fontos lépés.
Fel lehet vetni a táborokban, hogy legyen erről a témáról szó, lehet kérni etikai kódexet.
A megoldás nem egyéni, ez egy közös cél, amihez hosszú út vezet, aminek a felismerés és az edukáció az eleje. Deres szerint mindig a tagadás az első reakció, ha súlyos kérdésekről akarunk beszélni, és mindig félelemhullámot generál. Lehet, hogy a fiatalabb generációk már tudatosabban állnak ahhoz a kérdéshez, hogy mi nem elfogadható viselkedés.
Kérdésem az, hogy miért nincs a hazai irodalomi közegnek egészséges önvédelmi képessége? Hogy lehet az, hogy valaki, akinek az erőszakos viselkedéséről tömegek tudnak, gond nélkül menetel előre, sőt, mintha egyenesen pozitív kapcsolat volna az agresszió és a szakmai siker között?
Ez a téma váltotta ki a legtöbb hozzászólást. Volt, aki felvetette, hogy a kritikának kellene-e foglalkoznia az abuzív szerzők viselkedésével, például hogy az retorikai szinten megjelenik-e a szövegeikben. „Ahhoz van közöm, aki a kortársam, a viselkedés és nem a retorika kapcsán,” hangzott el erre. Más azt javasolta, hogy az életrajzokba igenis át kellene vezetni a problémás viselkedést, hiszen annak van relevanciája, hogyan jön létre egy munka, lehet rá reflektálni. Volt megszólaló, aki szerint
a kritika megnyithatja a szöveget, és megnézheti, hogy egy szerző hogyan ír például a nőkről, a bántalmazásról, agresszióról,
azt hogyan keretezi, mi a célja vele.
Deres Kornélia egy felszólalásra reagálva azt mondta, „ne az legyen az első reakció, hogy az áldozatot megkérdőjelezzük,” és tudnunk kell azt is, hogy a bántalmazó dinamikák nem fognak eltűnni attól, ha elkezdünk beszélni róluk. Egy résztvevő hangsúlyozta, hogy „a kihátrálás retorikájában sem a tulajdonság, hanem a cselekedet a lényeg”.
Végül a gyógyulásról kérdezte Bodor Emese az írót, hogy egyénileg és közösen hogyan lehet elősegíteni. „Például az ilyen beszélgetésekkel,” mondta Deres. Úgy véli, hogy a gyógyulás az egyén szintjén kezdődik el, hiszen senki sem csak az irodalmi közösségben van jelen, hanem sok másban is. De az ehhez hasonló eszmecserékre, a tárgyalt témákkal foglalkozó workshopokra óriási szükség lenne.
Deres Kornélia esszésorozatának utolsó részében a gyógyulás, az egyéni és közösségi fejlődés lehetőségeiről gondolkozik.
Tovább olvasok
