Ha voltál már koncerten, amit végigfotóztál vagy -videóztál, akkor te sem voltál képes megélni a jelent, rögtön a múltnak és a nosztalgiának is dolgoztál: ebben az általunk létrehozott hazugságban játszódik Szentesi Éva regénye. Az élet egy folyamatosan maximumon pörgő emlékgyár: fotózunk, rögzítünk, dokumentálunk megosztunk, kiírjuk, kommenteljük az életünket. Persze, csak a jót vagy a filterezettet, mert megerősíti és leplezi a valóságot magunk és mások előtt is. Az algoritmus megerősíti ezeket a képeket, így újratermeli a fiktív valóságunkat.
Szentesi Éva szerint minden elveszett
Saját életünket legyártjuk magunknak és mások számára, míg a végén azt se tudjuk, kik vagyunk. De Szentesi tudja, a teste mindennap emlékezteti rá.
A könyv címe erre a gyárra is utal, miközben arra is, hogy ez talán csak egy átlagos nap volt, amire egyébként nagyon tudunk vágyni.
És ahogy a könyv megjelenését követően a blogján olvashatjuk, semmi másra nem vágyik, mint napokra, amiknek nincs emléke.
Miközben a főszereplő nyugodt, de izgalmas párkapcsolat építésébe kezd, próbál egészséges maradni, szembenézni a társadalmi elvárásokkal, ami egy nőt megfojthat, addig a világ felrobban körülötte: képzeljünk el egy eszközhasználót, aki a legsúlyosabb doomscrolling közben valamiért felnéz a telefonjából, és rájön, hogy ebben az iszonyatos digitális zajban felszámolta önmagát.
Pont emiatt a saját életüket monetizáló, illetve fikcionalizáló influenszerek észre se veszik, hogy a jó világ utolsó napjait élik, mert nem tudnak róla.
A borító egy összeollózott címlap, vagyis egy kreatív álvalóság, alapját John Webb kollázsképe adja: az óriási nap előtt a tengerparton egymást átkarolva sétál egy fürdőruhás pár: egyszerre idilli és posztapokaliptikus. Zatykó Fanny borítótervező ütős munkája (a legjobb a Behance alapján), főleg, ahogy gerincre tette Szentesi nevét.
Távolságtartás és képernyőidő
Ha a múlt héten napi 8 óra 27 perc volt az átlagos képernyő időd, akkor az jó vagy rossz? Szentesi főszereplőjének sztorijába itt kapcsolódunk be, itt kezdődik a regény, körbenéz, és magában a másikat látja meg. És felteszi a kérdést (itt el is olvashatod ezt a részt), hogy mi jár egy csonkolt, gyerektelen nőnek?
Szentesi soha nem a távolságtartásban volt jó, se elbeszélői, se nyelvi szempontból. És mi történik: Szentesi úgy kezd történetmesélésbe, hogy eltávolítja magától főszereplőjét.
Viszont: az E/3. miatt talál vissza magához a szerző, aki szabadon ventillál instavilágról, digitális függőségről, fogyasztási szokásokról, társadalmi elvárásokról.
Az elbeszélői helyzetet ebből az idézetből lehet megérteni: „Egy nőnek nem lehet múltja, egy nő nem múlik el, csak eltűnik. Egy nőnek csak jelene van. Egy nőnek jövője sincs, mert ha megöregszik, már nem látszik, legfeljebb csak borús viszonylatokban. A nő szigorúan csak a jelenben létezik, abban hasznosítja önmagát, a tudását, a szépségét, a bőrét itt és most viszi vásárra.”
És szerinte még mindig ott tartunk, hogy hiába írnak a női testről a mainstream női magazinok, az eredmény: a nők nem akarják látni magukat. Így veszítették el a nők a kapcsolatot a valósággal (erről beszélt a margós bemutatón is).
Ventillálásban és rövid, mainstream kultúrakritikában Szentesi nagyon ügyesen mozog, mondhatni nagy kedvvel kezd el beszélni arról, hogy az életünket hogyan számolja fel a közösségi média. És amire soha nem számítottam: ő az első, aki ír kontextusába helyezve a lemondó köztársasági elnökről, akinek férfiak helyett kellett elvinnie a balhét.
Szentesi Éva nem viszi el a balhét, hanem megcsinálja, és csak nevet, ahogy Papp Dávid fotóján a hátsó borítón.
