Homonnay Gergő és Ördög Nóra vezette a beszélgetést, aminek az elején mindjárt összefoglaltak néhány érdekes adatot az adatokról. Hogy a számok érthetőbbek legyenek, a példák alapja a könyv lett. A kérdés tehát az volt, hány könyvnyi adatot állít elő az emberiség naponta (itt persze érdemes figyelembe venni, hogy ezek statisztikai adatok, tehát az egyéni tapasztalat nyilván más):
- 2020-ban a Föld minden egyes lakója 1,7 megabyte adatot állított elő minden egyes másodpercben;
- ez 2,5 quintillió naponta (a quintillió az a szám, amikor 18 nullát írunk utána)
Egy átlagos könyv 375 ezer karaktert tartalmaz, de most 500 ezerrel számoltak, így a 2,5 quintillió adat olyan, mintha az egész emberiség naponta 5000 milliárd könyvet írna!
Ha a csecsemőkkel, nagyszülőkkel is számolunk, azaz 7,9 milliárd emberrel,
- akkor 24 óra alatt mindenki 6329 könyvet ír;
- 306,4 milliárd emailt és 500 millió tweet üzenetet írunk,
- közben kétbillió internetes keresést végzünk.
Mindez nyolcmilliárd könyvnek felel meg naponta.
Ezek a számok csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen ehhez még hozzájönnek a városok, az ipar, az egészségügy, a szállítmányozás, a közművek által előállított adatok. Adatóceánnal vagyunk tehát körülvéve, a kérdés, mennyire tudunk benne úszni?
Andy Weir szerint - aki azelőtt számítógépes programozó volt - nagy mennyiségű adat érhető el a világon, de tudni kell, mit csináljunk vele.
Mikor a beszélgetés elején előkerült, fizetni kell-e az embereknek az adataikért, azon a véleményen volt, hogy emellett nem lehet teljesen kiállni, mert a nyilvános adatoknak sok olyan felhasználása van, amik az egész emberiség számára hasznos. Például ha nyilvános az, hogy valaki korábban dohányzott és most tüdőrákja van, az mindenki számára hasznos adat. Ha viszont az ilyen jellegű adatokért fizetni kell, akkor bizonyos fontos kutatásokat nem fognak elvégezni. Szerinte emiatt valahol meg kell húzni a határt.
Andy Weir előző két regényében megjártuk a Marsot és a Holdat, a szerző legújabb kötete pedig még távolabbra invitál. A Hail Mary-küldetésben a megszokott tudományos alaposságával és humorával mesél arról, hogy válsághelyzetben az ember hogyan nőhet túl önmagán.
Az algoritmusok részrehajlásáról azt mondta, előfordulhat, hogy a jó adatok is rossz konklúzióhoz vezetnek minket. Viszont az algoritmusok és programok viszonylag nagy pontossággal képesek olyan konklúzióra jutni, amelyekre az emberek nem, ha az adott adatkészletet vizsgálják. Ez persze aggasztó is lehet: mondjuk lesz egy olyan MI-nk (mesterséges intelligenciánk), ami nem tökéletes, és 90 százalékos pontossággal képes előre jósolni valamit. Vegyünk egy olyan helyzetet, hogy fel akarunk felvenni valakit a céghez, és tudni szeretnénk, lop-e adatokat. Ha ezt 90 százalékosan képes megjósolni az MI, akkor erre hagyatkozva hozzuk meg a döntést? És ha éppen a maradék 10 százalékba esik az MI konklúziója, akkor rá hallgatva rossz döntést hozunk, és nem veszünk fel valakit, aki alkalmas a feladatra? Közben persze már vannak cégek, amiknek az algoritmusai olyan adatokat vizsgálnak, amiket nyilvánosan el tudunk érni például a Facebookról, és az algoritmus képes valamilyen profilt megalkotni rólunk.
Andy Weirt a Salon kérdezte a kedden megjelenő, Project Hail Mary című új regénye kapcsán az írói módszereiről, elveiről és a fantasztikus irodalom jövőjéről a járvány után.
A jövőt és a technológia fejlődését Weir elég optimistán látja, azt mondta, bízik az emberiségben. Elmondta, hogy meg szokta kérni az embereket, hogy mondjanak egy olyan technológiai megoldást, ami több kárt okozott, mint hasznot. A gyakorlat ugyanis azt mutatja a számára, hogy egyáltalán nem könnyű ilyet mondani.
Szerinte a neveltetés is fontos: ahhoz képest, ahogy az ő generációja felnőtt, nagyon más világban élünk. Viszont ha már egy olyan világban mozgunk, ami teljesen automatizált, akkor máshogy nézzük ezeket a helyzeteket. A bizalom pedig szerinte fokozatosan kialakul a technológiával kapcsolatban, ahogy megszokjuk - mint ahogy például a számológépet is megszoktuk.
Azzal ő is egyetértett, hogy az okosvilág tágulásával a szabályozásoknak és a törvényhozásnak is lépést kell tartania. A beszélgetésben az önvezető autó jött fel, és a klasszikus morálfilozófiai probléma, ha egy ember élete áll szemben 30 ember életével, merre rántjuk a kormányt. Weir szerint lehet, hogy elfogadnak majd egy olyan törvényt, ami alapján az önvezető autóknak egy potenciális ütközés előtt mindig azt a döntést kell előre beprogramozva meghozniuk, amelynek eredményeképpen kevesebb ember veszti életét.
Beszéltek arról a lehetőségről is, hogy egyszer képesek lehetünk a tudatunkat feltölteni egy digitális térbe, és így kvázi halhatatlanságot elérni. Weir szerint viszont ha így készítünk egy klónt magunkról, annak onnantól meglesz a saját élete. Ráadásul elképesztően keveset tudunk arról, hogyan működik az emberi agy. Egy neurológus barátja ezt azzal szemléltette, mintha nem tudnánk, hogyan működik a számítógép, és a Microsoft forráskódját az alapján próbálnánk visszafejteni, hogy mit csinál a hardver.
Arra a kérdésre, hogy szerinte milyen lesz a világ száz év múlva, ismét kifejtette, hogy optimista, bízik az emberiségben, a technológiában, és hogy fejlődünk. Példának azt hozta, hogy még mindig inkább élne 2020-ban, ami elég nagy szívás volt, mint 1920-ban, hiszen egyetlen barátja sem halt meg tuberkulózisban. Szerinte pont azért aggódunk annyira, hogy mások rosszra használják a technológiát, mert az emberek többsége nem akarja, hogy visszaéljenek a technológiai megoldásokkal. Szerinte végső soron együttműködő faj vagyunk, ezért úgy gondolja, hogy pozitív jövő előtt állunk.
A teljes beszélgetést itt tudod megnézni:
