Csepelyi Adrienn Nagymamám magyaráz című kötetében (itt olvashatsz bele) a családi történetek és a történelem mellett a szerző szülőföldjének, Szatmárnak a jellegzetességei is belopakodtak a lapokra. A szövegek humora csak egy másodperccel előzi meg a tragikumukat. A szerzővel a tájszólásunk értéke mellett a töltött káposzta jelentőségéről és önismereti fontosságáról is beszélgettünk.
Miért pont a nagymamák? És nem mondjuk az anya, apa, akik gyakoribb alanyai az ilyen könyveknek?
Az idős nőrokonaim fontos és jó emlékeket teremtettek az életemben. Általános iskolás koromban az apai nagymamámhoz jártam ebédelni. A focit is egyiküknek köszönhetem, és a legszebb nyaralási élményeimet is.
A kapu előtt Szatmárban máig ott a lóca, ahol az idősek ülnek. Gyerekkoromban imádtam ott üldögélni velük. Esténként vártuk a csordát. Aki elhaladt, vitte a tejet a csarnokba, jött haza a horgászatból, volt egy jó szava, meg-megálltak a falubeliek – megbeszélték a híreket, családi ügyeket. Úgy tanultam meg a világ országait és azok fővárosait, hogy a szomszéd Károly bácsival ültem a lócán, és ő tanítgatott.
Mentem a szomszéd nénik után az istállóba, néztem, ahogy fejnek, összeszedhettem a tyúkok alól a tojást.
Soha nem mondták, hogy mit kotnyeleskedik ez a gyerek, hanem magyaráztak.
Mindent elmondtak, mit kell csinálni, hogy kell. Ezért tudok a mai napig egy csomó mindent, amit amúgy „papíron” nem kellene tudnom: szőni, fejni, hímezni, gyümölcsfát oltani. Mindent láttam, mert mindig egy idős ember sarkában voltam gyerekkoromban.
Adta magát, hogy amikor nyelvjárásgyűjtésre kellett mennem, akkor is ezekhez az emberekhez fordultam.
Csepelyi Adrienn - Fotók: Valuska Gábor
Arra gondoltál, hogy regényt írsz az anyagból?
Nem. Valamiért az első pillanattól egyértelmű volt, hogy ezeket a közléseket csak önmagukban szeretném használni, kizárólag annyit változtatni rajtuk, amennyi ahhoz feltétlenül szükséges, hogy mások számára is befogadhatók legyenek.
Próbáljuk meg definiálni a könyvet! Nem regény, inkább memoár, esetleg gyűjtemény. Te minek neveznéd?
Úgy érzékelem, hogy ez tulajdonképpen két könyv egyben. A nyelvjárás-gyűjtés módszereivel készült sok órányi hangfelvétel adja a gerincét, amit 20 év alatt gyűjtöttem össze. Tulajdonképpen emiatt született meg az egész kötet. Eredeti tervem szerint egyetlen előszóval adtam volna közre a történeteket, de ahogy a leiratokat meglátta a szerkesztőm, Laik Eszter, rávilágított, hogy ezt élő ember nem fogja bírni ilyen töménységben olvasni – sem lelkileg, sem pedig szuflával.
Tematizáltuk a részeket, s minden tematikus fejezet elé került egy bevezető. Van tárcanovella, de ismeretterjesztő, esszéisztikus is. Amit az anyag megkívánt. Azért is szerettük volna erősebben tagolni a kéziratot, mert nehéz olvasni.
Hogyha ez egybefüggő szöveg lenne, akkor sok fontos dolog fölött elsiklanánk.
Így, hogy egyenként, szabadon élnek ezek a kis részletek, odafigyelünk olyan mondatokra, félmondatokra, amikre amúgy nem tennénk. Annyira sűrű, sokszor metaforákba sűrűsödő közlések, mint amilyenek Mimi rajzai.
A grafikák hogyan illeszkednek a szövegbe?
Amikor eldöntöttem, hogy töredékekből összeálló, mozaikos szerkezetű lesz a kötet, egyértelműen Szalai Mimi rajzaival tudtam csak elképzelni azt. Mimi grafikáit régóta ismertem, ő tetoválta rám a kötetben szereplők kézírását és az apai nagymamám hímzéseit – tehát végigkövette a Nagymamám magyarázhoz kapcsolódó érzelmi és terápiás folyamatot is.
Egyrészt könnyítik az olvasási folyamatot az illusztrációk, másrészt viszont adnak neki egy plusz mélységet.
Vannak történetek, amik a grafikával sokkal többet jelentenek, mint önmagukban, mások pedig még viccesebbek lettek.
S ha már nőkről szól és nők készítették, akkor a háttérben elvégzett láthatatlan munkára hívnám fel a figyelmet: a Nagymamám magyaráz telis-tele van jelentőségteljes finomságokkal. Például a tördelés fő motívuma a szatmár-beregi keresztszemes. A pici mintarészleteket Szalai Mimi másolta le a nagymamám saját kezű hímzéseiről. Váraljai Nóra, a kötet hősies munkát végző tördelője pedig még arra is figyelt, hogy minden fejezetnél különböző minták szerepeljenek, más-más sorrendben.
A kötet tájszólásban, tájnyelven íródott. Bár nem egy vidékről származunk, számomra mégis a saját nagymamám szólt belőle. Felmerült, hogy esetleg pont emiatt nehezebben megközelíthető lesz azoknak, akiknek a nagymamája nem így beszélt?
Megelőlegeztem ezt a bizalmat az olvasónak. Úgy tapasztalom, hogy abban, aki olvassa a cikkeimet, novelláimat vagy az első regényemet, van igény a lelassulásra és a megértésre.
Merek „munkát adni” az olvasóimnak.
Rengetegen követőm pedig eleve a #nagymamámmagyaráz bejegyzések miatt érkezett a Facebook-oldalamra. Ezekben a posztokban már a kötet nyelvjárási szövegeinek előképe is megvolt.
A nyelvjárási szövegeket dr. Gacsályi Bába Barbara, a Debreceni Egyetem nyelvtörténésze lektorálta. Többkörös megbeszélési folyamat volt, hogy mit bír el az olvasó. Végül abban állapodtunk meg, hogy amennyivel nehezítettük a megértést hangi szinten a dialektológiai jelölésekkel, annyival könnyítettem a mondatszerkezeteket.
Eredetileg ugyanis megdöbbentően bonyolult összetett mondatok hangzottak el a felvételeken: kihagyások, közbevetések... Eddig én magam sem mértem fel, hogy az, ami ellen az összes eddigi szerkesztőm küzdött (zárójeles megjegyzések, gondolatjelek tömkelege), az nem egyedi jellemző, hanem tájnyelvi hozadék. Kitisztítottam hát a mondatokat. Úgy érzem, sikerült olyan egyensúlyt kialakítani, amiben nem sérült a nyelvi közlés, de befogadhatóbbá vált.
Már sok olvasótól kaptam visszajelzést, hogy teljesen más nyelvterületről származnak, számukra is van a tájnyelvi szövegeknek egyfajta berántó ereje. Vagy nekik is van, akijük Szabolcs-Szatmár-Beregből származik, esetleg elkezdenek gondolkodni azon, az ő nagymamájuk mit hogyan mondott. Amit ők aztán elhagytak. Hisz a közoktatásban elvárás, hogy elhagyd a tájszólásod.
Számodra miért volt fontos, hogy a tájszólás ennyire központi szerepben jelenjen meg?
Hamisnak éreztem volna, ha nem tartom meg ezt a rétegét a hangfelvételeknek. Sőt: használhatatlan lett volna.
Ez így egyben az, ami. Időkapszula, vagy ha úgy tetszik, pillanatfelvételek sorozata.
Amikor hazamegyek Szatmárba, erősebben beszélem a dialektust, mint mondjuk a húgom vagy az apukám. Barbarától tudtam meg, hogy ez azért van, mert én a 20 évvel ezelőtti nyelvállapotot hívom elő magamból, közben, aki ott él 20 éve, az ez idő alatt a köznyelviesedés felé tart a nyelvhasználatában.
Nemrég olvastam egy cikket, hogy a tájszólással kapcsolatos előítélet az egyik utolsó elfogadott diszkrimináció. Megkülönböztetnek vagy bekategorizálnak az alapján, hogy nem beszélsz olyan ékesen, kijavítanak, esetleg az intelligenciádban is kételkednek. Ez nem magyar nyelvterületről szóló kutatás, de itthon is létezik a jelenség.
Nagyon sokszor találkoztam ezzel, és sok időbe telt, hogy átlássam: épp az az erőssége a szövegeimnek, amit oly sokszor igyekeztek eltüntetni belőlük. Előfordult nem egyszer, hogy a mondataimat akarták szétszedni szerkesztők, mondván: ezt nem így mondjuk. Nem azért, mert nyelvtanilag helytelen volt, hanem mert nem köznyelvi, nem megszokott.
A Nagymamám magyaráz munkafolyamata és a könyvre érkező olvasói üzenetek egyértelműen megmutatták, hogy az, ha stigmatizálnak bennünket a tájszólásunk miatt, pszichológiai kérdés is. Csorbul az önbizalmunk, ha szégyenérzet kapcsolódik a nyelvhasználatunk legtermészetesebb, ösztönös rétegéhez.
Mit okoz a lelkünkben, ha azt éreztetik velünk, hogy szükséges megváltoznunk ahhoz, hogy elfogadjanak, be tudjunk illeszkedni vagy egyenértékűnek érezzük magunkat?
Értem a köznyelv lényegét és fontosságát, de azt nem, hogy miért kell erővel elfelejtenünk azt, amiből jövünk. Ami az identitásunk egyik legalapvetőbb szegmense.
Borzasztó megterhelő lelkileg is egy új munkahelyen, iskolában folyamatosan szorongani, hogy jaj, csak nehogy kicsússzon egy tájnyelvi szó vagy kettőshangzó. Arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent elveszítünk, amire volt saját szavunk, szóváltozatunk. Mondjuk ki: ez egy súlyos kulturális veszteség.
Aki nem vidékről, más országból származik, nem volt kollégista, azokkal is nagyszerűen lehet érzékeltetni az egyes vidékek, de akár a családok közötti különbségeket is, ha megkérdezzük, hogyan készítik például a töltött káposztát: nagyon gyorsan kiderül, hogy egy városon belül is mindenki kicsit másképp főzi. Bár elsőre furcsának tűnt, rájöttem, hogy valójában nagyon organikusan hozzákapcsolódnak a könyvben szereplő receptek a témához – és a tájszóláshoz is.
Mi is erre jöttünk rá a szerkesztés közben, és a receptleírások is pont azért lettek ilyenek: úgy éreztem, hogy a nagymama gondoskodásának hiánya a legfájóbb hiányok egyike. Ha valaki már elveszítette a nagymamáját, vagy nem ismerhette, esetleg nem volt olyan viszony közöttük, nem kapta meg azt a „magyarázást”, ami az életben oly gyakran átlendít vagy felvidít. Például, hogy hogyan gyúrod a tésztát vagy mitől lesz olyan a nagymama töltött káposztája.
Az én családomban például mindenki gyászolja az apai nagymamám töltött káposztáját – még a távoli rokonok is.
Én most már jó úton haladok, ezért mertem leírni a saját receptemet a könyvbe. Nem akartam gasztro-szakíró képében tetszelegni, ezért ezeket a recepteket a szó szoros értelmében diktálják a nagymamák. Lehet, hogy egy fokkal nehezebben használható, de másfajta, otthonosabb érzést ad, mint egy szakmai leírás.
Ki az a tíz nő, akiket a kötetben idézel?
Ez a tíz nő az a bizonyos falu, amelyik ahhoz kell, hogy a gyereket felnevelje. Ez volt az én falum, de ez nem egy falu.
Az anyai nagymamám nyomdába adás előtt lektorálta is a kéziratot: „Igaz vót!”. Pedig amikor a Facebookon „elkezdett magyarázni”, először nagyon nem értette, hogy az emberek miért foglalkoznak azzal, hogy ő milyen vicceseket mond. Kicsit zavarta is, mert azt hitte, gúnyolódnak rajta. Aztán rájött, hogy az olvasók tényleg nagyon szeretik, ahogyan beszél, és ezzel ő sokaknak ad valamit. Onnantól már nem volt ellene kifogása. A végén nagyon érdeklődővé vált. A nyomdába adás előtt leültünk, meg is örökítettük, ahogy olvassa a kéziratot. Ez az egyik becses fényképem lesz.
Kijelentette, hogy ő nem is beszél így egyébként. Majd fölvette a telefont úgy, hogy hallóu! Megjegyzem: nemcsak én, de egy idő után már a szerkesztőm is így vette fel a telefont, pedig ő nem is szatmári.
Fontosnak és szépnek érzem, hogy nagymamám megtapasztalta: nem gúnyolódnak rajta a tájszólása miatt, hanem imádják.
A legkorábbi felvétel 20 évvel ezelőtti. Vannak olyanok a kötetben, akik valójában soha nem lehettek nagymamák, és sokan olyanok is, akik már nem élnek. Vagyis most már szerencsére egy ilyen könyv formában mindig itt lesznek közöttünk. A Nagymamám magyaráz visszaad valamit azoknak is, akiknek már nincs nagymamájuk, aki magyarázhatna. Vagy soha nem is lehetett nekik.
És van mellettük egy férfi, a nagyapád, akinek a szavai már leírva érkeztek hozzád…
Kézzel írta őket egy füzetbe. Gyerek voltam, amikor a halála előtt megmutatta, hogy az emlékiratain dolgozik.
Nem megszokott a vidéki családokban, hogy erre van igény vagy fennmaradnak írott visszaemlékezések.
Érdekes, hogy benne és a testvérében is volt egyfajta vágy a dolgok megörökítésére. A nagyapám írt, a testvére fotózott, videókat készített, amiket szintén megkaptam az özvegyétől. Létezik a Nagymamám magyaráz körül egy hatalmas audiovizuális anyag, amit elkezdtem feldolgozni, hogy mások számára is elérhető legyen.
Nagyapám szövege a történetek párja.
Így láttam egymás mellett a két oldalt: a húgát, a kislányt, aki a kenyeret sütötte otthon, és a nagyapámat, akinek a kenyeret sütötte, és vitte át a legelőn. Így pedig kiviláglott, mennyire nem túloztak, amikor az akkori viszonyokat írják le: más időpontban, más módon, más kontextusban szinte szóról szóra ugyanazt mondták el.
A könyv a te identitásod mozaikjaiból áll össze, aminek csak egy része a családod. A másik rész a tájszólás, a receptek, és megjelenik egy földrajzi, a térséghez történetéhez kötődő, néhol biológiai, kertészeti ismeretekbe hajló vetület. Miért érezted, hogy ezeknek helyük van a könyvben?
A szerkesztőmmel és az olvasószerkesztő-korrektorral, Takács Andreával néztük, mi az, amit a legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem lehet érteni a szövegben. Mondok egy példát: a vitorla, ami a lekvárfőzés egyik eszköze.
Rájöttem, hogy a szatmáriakon kívül senki a világon nem fogja tudni a lábjegyzetből se, hogy mi köze a hajónak a lekvárhoz. Úgyhogy Miminek gyűjtöttem fotókat, minden szögből, hogy lerajzolja a vitorlát.
Mi az a szatmári ember viselkedésében, a jellemében, ami nem nagyon érthető kívülről?
Azért írtam ennyi ismeretterjesztő részt, mert szerettem volna, hogyha ez így egy kerek egész, és érthető, hogy a nyelvhasználatunk vagy a gondolkodásmódunk miért olyan, amilyen. Magamról is sokat tanultam ebben a folyamatban.
Csak látszólag lóg ki a sorból, amikor például az 1970-es árvízről vagy egy halról írok. Ez az, ami megmagyarázza, miért olyan a szatmári ember, amilyen.
Emberemlékezet óta állandóan újra kellett terveznie. Ezt a történelmi vármegyét sokszorosan szétszabdalták, átalakították – a háború miatt jelenleg is erős változásban van. A folyószabályozások és az ezzel kapcsolatos visszaélések elmélyítették a társadalmi szakadékot, a szegényparaszti réteg teljesen elveszítette a lápos-mocsaras vidékhez kötődő életmódját és megélhetését. Új talajon, új terményekkel, új csapadékmennyiséggel újra kellett tanulnia a mezőgazdaságot, aztán jött az 1970-es, mindent elpusztító ár. És most az elsivatagosodás szélén állunk.
Annyira egyetlen területnek sem változott meg az arculata, természeti vagy épített környezete, mint amennyire Szatmár megváltozott a 19. század elejéhez képest.
A saját önismereti és pszichológiai utadról nyíltan kommunikálsz több felületen. Az előszóban leírod, hogy a könyv is része volt ennek. Hogy segített neked? Maga az írás vagy a kutatás?
Érdekes, hogy amikor az elején azt mondtad, hogy memoár, akkor nagyon ellenkeztem, pedig amikor a szatmári emberről írok, akkor magamról írok. Ilyen értelemben véve tekinthető memoárnak is.
Emellett a saját tágabb családom transzgenerációs történetei, mintái, traumái szerepelnek benne. Másrészt még mindig megvan egyfajta zártsága ennek a vidéknek. Három és fél óra eljutni hozzánk kocsival, vonattal hat.
Emiatt, hogyha valaki itt nő fel, akkor óhatatlanul is egy picit másképp működik, mint az ország más részein mások. Nem jobban, nem rosszabbul – máshogy.
Néhány évvel ezelőtt egy nagyon súlyos major depressziós epizódon vergődtem át magam is. A gyógyulásom és a terápiás folyamat során szembe kellett néznem a saját családi csomagjaimmal, személyiségemmel, mit miért csinálok, gondolok úgy, ahogy. Mi az, amivel nem vagyok kompatibilis? Sokszor oda lyukadtam ki a terápiás munka során is, hogy én ezt hozom otthonról. Nem transzgenerációsan a családomból, hanem egyszerűen ez nálunk, Szatmárban így van.
A mélyére akartam ásni, átszűrtem magamon, mi az, amit ez kialakított, okozott bennem és körülöttem. Mi az, ami áldás ebből, és mi az, ami átok. Mindkettőből van bőven.
Mit érzel áldásnak és mit átoknak magadban?
Az egyenes, nyílt közlést. Nem arról beszélek, hogy a szólásszabadság nevében szándékosan bántunk embereket, hanem arról, hogy ha haragszom rád, akkor elmondom. Ha szeretlek téged, akkor elmondom.
Mindig tudod, hányadán állunk egymással.
Ez olyankor áldás, amikor van rá fogadókészség, és értékelik, mert könnyebb, ha valaki így kommunikál velem. És átok, amikor nem értékelik, vagy egyenesen kényelmetlennek érzik, mert nem erre vannak berendezkedve. Sok-sok konfliktusom volt már ebből életemben. Meg, gondolom, lesz is még, szerintem ennyi idős koromra megállapíthatom, hogy ebben nem fogok változni. És valójában nem is szeretnék.
Az önállóság, a mindent megoldás ugyanígy áldás és átok: átsegített sok mindenen, de évekbe telt lelkiismeretfurdalás nélkül elfogadnom segítséget – kérni meg... Hát, azt még mindig tanulom.
Van-e esetleg kedvenc tájnyelvi fordulatod, amit nagyon szeretsz?
A családban mai napig használt, több generáción átívelő fordulat hogy „Óu, jóuember/jóujány!”
Ennek nagyon sokféle jelentése lehet. Ki tudod fejezni azt, hogy „Na jó van már! Hagyjad már!” Vagy: „Ó, te szegény! Hát mi van veled?!” Hogy „Te jó Isten, mit csináltál?!” A finom hangsúlytól, kontextustól függően változik.
Van egy tárcád arról, hogy a nagymamád mindent eltett, gyűjtött, raktározott (ahogy az én nagymamám is). Mintha ezt a gyűjtést, elpakolást, „valamire még jó lesz”-t éreztem volna ebben a könyvben is. Elteszed a történeteket, a tájszólásokat és a többit, ami belekerült, mert valamire még jó lesz!
Akár az is lehetne a könyv mottója, hogy „Na ugye, hogy jó lett valamire!” Ezek az apró információmorzsák, a lábjegyzetek, receptek, feleslegesnek látszó apróságok összeálltak valamivé, ami valami sokkal nagyobbat mond el, mint külön-külön a kis közlések.
Grecsó Krisztiánnal beszélgettem nemrég az Apám üzent című kötetéről a Szuterénben. Ő úgy fogalmazott, hogy ha belegondolunk, akkor bizonyos értelemben ezek senki számára sem érdekes történetek. Millió egy nagymama van az országban, millió egy családban történt tragédia.
A kulcs, hogy miként tudod ezt összeszedni és -rendezni, mint a terápiában, hogy kirajzoljon, elmondjon valamit a családodról, a faludról, a tájról, ahol felnőttél.
És amikor utólag minderre ránézel, visszatérsz önmagadhoz és rájössz egy csomó mindenre magaddal kapcsolatban. Így lesznek elmesélhetők és mások számára is fontosak ezek a történetek.
Nem az én családom lesz fontos más számára persze, hanem az a gesztus, hogy ha az én nagymamám magyaráz, akkor esetleg más is leül a saját nagymamájával, vagy előszedi, elkészíti a saját hangfelvételeit. Kicsit magunkhoz öleljük a családtagjainkat, akiket még lehet. Meg az identitásunknak azt a részét, amiről eddig azt mondták nekünk, hogy nem illik, nem úgy kell beszélni, sőt, erről nem beszélünk egyáltalán.
Fotók: Valuska Gábor
