Mi marad, ha mindent letisztítunk egy szépirodalmi szövegről? Ha kisöprünk minden fölösleges jelzőt, leírást a szavak körül, hogy csak a puszta, rideg tények és tőmondatok maradjanak, amivel a szerelem és a halál, az érzékiség és a testiség egyszerre elbeszélhető? David Szalay sikerregényének olvasása közben az a legnagyobb meglepetés, hogy egy ilyen drasztikusan lecsupaszított próza nem üressé teszi a történetet, hanem új jelentésrétegekkel ruházza fel azt.
Ha létezik valódi „sodró erejű olvasmány”, ha ezt a szófordulatot tényleg komolyan gondoljuk, és nem csak közhelyként használjuk, akkor David Szalay Booker-díjas regénye ilyen. A Testben filmszerűen pörögnek előttünk a jelenetek négyszáz oldalon át, ami alatt az István nevű főhős kísérletező kamaszból megfáradt idős férfi lesz. Olykor sokáig elidőzünk a jelenben, olykor pedig hónapokat vagy éveket ugrunk két mondat között.
Lehetünk-e idegenek a saját testünkben, életünkben?
El lehet-e csak szenvedni az életet anélkül, hogy legalább egyszer mi ragadjuk meg a kormányt? – ilyen kérdésekkel szembesít bennünket Szalay regénye.
A kötet magyar fordítását (Barabás András munkája) nagy várakozás előzte meg: a megjelenésnek megágyazott a nemzetközi siker (a Test 2025 egyik legjobb könyve például a New Yorker, a Guardian, a Vogue és a Telegraph szerint is), amihez a végső lökést a Booker-díj elnyerése adta. Ráadásul a hazai közönség annál is kíváncsibb volt rá, ugyanis a magyar szál nagyon fontos a történetben.
„A könyv írásakor Magyarországon éltem, és kifejezetten olyan könyvet akartam írni, amely részben Magyarországon, részben Nagy-Britanniában játszódik, mert akkoriban az életem a két ország között zajlott” – fogalmazott a magyar származású brit szerző korábban Dua Lipa könyvklubjában.
A Könyvhétre jelenik meg Booker-díjas kötete is, a Test.
Egy életen át sodródni
A történet egészen konkrét, világosan körülhatárolt élethelyzetek mentén játszódik, ezek adják a kereteket – ilyen például a kamaszkor, a hadseregben töltött idő, a budapesti éjszakai élet vagy a londoni évek. Onnan indulunk, hogy István egy szűkszavú, bizonytalan fiú, aki egy meg nem nevezett magyar városban, egy lakótelepen lakik az anyjával.
Tombolnak benne a hormonok, de szemérmesen beszél a szexről.
Amikor már kezdjük azt hinni, hogy ez a könyv István szexuális felfedezőútjáról fog szólni – minden élethelyzetben akad egy nő, akivel Istvánnak viszonya lesz –, rájövünk, hogy ennél sokkal komolyabbak a tétek. A felnövés során Istvánt számos trauma éri, és egy idő után olyan, mintha csupán passzív elszenvedője lenne az életének. Sodródik egyik helyzetből a másikba, a saját gondolatai érvényre juttatása helyett inkább mindig másokkal ért egyet.
„Oké”, „aha”, „igen”, „semmi”, „jó” – legyen szó bármilyen súlyos témáról, Istvánnak mindenre ez a válasza. Szalay megtalálta azt a szikár nyelvezetet, amivel hitelesen megmutatja, hogyan működhet egy ennyire zárkózott ember – itt gyorsan hozzá is tenném, hogy vannak és lesznek, akiket fáraszt ez a stílus, de én azok közé tartoztam, akikben ez a minimumra lecsavart hangerejű érzelmi világ az olvasás során csak növelte a feszültséget.
Vártam, hogy fog-e valamikor robbanni, vagy tényleg lehetséges ennyire kívülről szemlélni még a saját életedet is.
Elvisel, nem kérdez
Minél kevesebbet szeretnék elárulni a cselekményről, hiszen senkitől nem venném el az olvasás igazi élményét, amit ez a könyv nyújt, de annyit elmondhatok (sőt az a Könyvesen korábban publikált beleolvasóból is kiderül), hogy István disszociációjának gyökere talán abban rejlik, hogy kamaszkorában szexuálisan visszaél vele egy nála jóval idősebb nő:
„Egyszer a nő azt ajánlja, üljenek át a kanapéra. István még nem járt a nappalijában. Nemigen fogja fel, mi van benne, csak annyit lát, hogy a helyiség túlsó végén van egy erkély, ugyanúgy, ahogy náluk, az anyja lakásában, zöld színű, fémszálas üvegtáblákkal. Leülnek a kanapéra.
– Csókolóztál már igazából? – kérdezi a nő.
István zavarban érzi magát, hogy még nem, ezért inkább úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Mindenesetre hallgat.
– Akarsz velem igazán csókolózni?
– Jó.
A szíve váratlanul elkezd kalapálni.
– Biztos?
István csak bólint.”
Tragédia lesz a vége annak, hogy a fiú végül beleszeret, miközben az érzelmeit a nő természetesen nem viszonozza. Vajon másképp alakult volna István élete, ha az első szexuális élménye nem árnyékolja be az összes többi kapcsolatát?
A Flesh neves filmes szakemberek figyelmét ragadta meg, és David Szalay is izgatott.
Szegényből gazdag, gazdagból szegény
Innen tovább haladunk a hadseregbe, majd jön Budapest, London és a nagy kitörés.
A két ország, kultúra között levés – ahogy David Szalay életében is (2017-ben itt interjúztunk vele) – fontos motívum a regényben.
Ahogy újra és újra el kell magyarázni Nyugat-Európában, hogy honnan is érkezik, milyen hely is ez a kis Magyarország, és ahogy meglepődik a társadalom felső tíz százalékába tartozó dúsgazdag hölgy, hogy István is járt terápiára:
„– Nem gondoltad volna, hogy ilyesmi Kelet-Európában is létezik? – kérdezi, és rámosolyog a visszapillantó tükörben.
– Nem erről van szó.
– Oké.”
A regény legalább annyira szól a testi tapasztalatokról – és itt nemcsak a szexualitásra gondolok, hiszen ez az érzelmi távolságtartás arra is utal, hogy végső soron mindannyian csak testekként, húsokként forgunk a világban –, mint a kultúrák és a társadalmi osztályok közötti különbségekről. István például frusztráltan nyugtázza egy ponton, hogy volt évfolyamtársa, akivel egykoron ugyanolyan esélyekkel indultak, mennyire elhúzott mellette:
„Tíz évvel ezelőtt ő meg ez az orvos egyformák voltak, gondolja István. (...) Most pedig ez az orvos – orvos, ő meg… mindegy is, hogy mi. Ugyanonnan indultak, és egy ilyen hatalmas űr nyílt meg köztük, legalábbis így érzi. Úgy néz ki, egy mélységes szakadék választja el őket.”
Válságban a maszkulinitás?
Bár a szerző gyakran hangsúlyozza, hogy nem kell pszichoanalizálni a szereplőket, olvasóként mégis könnyen abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy esettanulmányként vizsgáljuk Istvánt. Megpróbáljuk megfejteni és megérteni, hogy miért gondolja úgy, hogy a maszkulinitáshoz az erőszakon, a pénzen és a hatalmon keresztül vezet az út; hogy mit gondol a hatalom és a szex viszonyáról; és milyen férfiképet próbál mutatni a saját gyerekének.
Óriási írói bravúr, hogy egy olyan főhős sorsáért izgultam végig a könyvet, aki mindent megtesz azért, hogy elidegenítse magát az olvasótól, akit végső soron sem egyértelműen jónak, sem egyértelműen rossznak nem tudunk látni.
Emberinek viszont annál inkább, még ha hiányzik is sokszor belőle az önreflexió.
Hogy a Test fejlődés-, felnövés- vagy lélektani regény? Talán egyik sem, és mind egyszerre. Az viszont bennem már nem kérdés, hogy David Szalay könyve minden hájpot megérdemel.
Nyitókép: Jonas Matyassy fotója
