A Mindenki másképp gyászol kurzivált, egyes szám első személyű elbeszéléssel kezdődik, Maros Dániel pszichiátriára vonul PTSD-je miatt. Amikor Kijivet ostrom alá vették az oroszok, Maros a városban maradt (ahogy egyébként Jászberényi is). “A szégyen Magyarországon jelentkezett. Eleinte azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Hetekig tartott, és nem akart elmúlni az idegesség. Aztán jöttek a rohamok. Az irracionális pánik. (…) A félelemmel kezdődik. A fejedből indul, és egyre mélyebbre mászik a szöveteidbe. Átitatja a szívedet, a májadat. Minden sejted üvölteni kezd, hogy »menekülj!«. Rettegsz, és semmit sem tehetsz ellene. A tested nem kíváncsi a racionális magyarázataidra, te pedig kétségbeesetten próbálsz ellentartani neki a boltban, a kocsmában, hazafelé menet.”
A kötetnyitó szöveg végén elhangzik a kulcsmondat: “Nincs visszatérés. Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük normális életben, akik egyébként életben maradnak”.
A regény a háborút mint életet ábrázolja: hogyan éli meg Maros a hétköznapokat a konfliktuszónákban, megmutatja, hogy a katonák vagy a civil lakosság mihez kezd az eseményekkel, vagyis azt, hogy mindenki kénytelen alkalmazkodni a helyzethez.
És ebben a nézőpontban a magánéleti kérdések is megváltoznak: a szomszéd kutyája és a fia viszonya, vagy a volt felesége és a gyerektartás problémája.
“Mindig felébredt, amikor túl közel csapódtak be a rakéták.
Teljesen mindegy volt, ivott-e lélekmelegítőt, bevette-e az altató. Amikor meghallotta a dörrenéseket, kinyílt a szeme.
Várta, mikor kell felugrani az ágyból a golyóálló mellényben, felkapni a sisakot és a bakancsot, mezítláb kirohanni a házból.
Ha közvetlen találat éri a házat, halott lesz, mire bárhová kirohanhatna, ha pedig nem találják el, akkor felesleges kimenni az éjszakába. Mégsem bírta megállni, hogy ne álljon ugrásra készen.”
Ennek a regénynek Maros a központi szereplője, de mégsem arról szól, ő milyen utat jár be. Ha nincs visszatérés a háborúból, akkor fel kell térképezni azt a világot, és annak szereplőit. Hogyan lesz a halsütödésből őrmester? Miért fontos azonosítani egy harctéren elesett halottat? Milyen hozzátartozónak lenni? Jászberényi kizárólag az egyénre koncentrál, de segít az értelmezési keretet is megmutatni. Például azt, hogy “Oroszország, mint mindig a történelem során, a kisebbségeit küldte háborúba. Éhező nyomorultakat a birodalom széleiről, burjátokat, csecseneket, dagesztániakat”.
Maros Dániel végigvezeti az olvasókat a pszichiátrián töltött idején, miközben egyes szám harmadik személyben olvashatunk róla és másokról emlékbetöréseket, amiket házi feladatként mesélhet el. Bár a könyvben szerepel a regény mint műfaji megnevezés, de a keretes szerkezet miatt inkább egy iszonyú erős novellafüzérnek tűnik, mégsem ez a lényeg, hiszen a sorozatos háborúélményt nem is lehet egyetlen narratívaként elmesélni.
“Marosnak esze ágában sem volt előadást tartani arról, hogy inkább van egy honvédő háborúban, erős ágyúzásban, mint hogy sajnálja magát a kézműves kocsmák teraszán, egy mandulás rozéfröccs mellett, míg el nem múlik az élet.
Úgy gondolta, inkább ott van, ahol a történelem történik. Ez jobb megoldásnak látszott, mint hogy az erőszak ábrázolásáról fantáziáljon valamilyen vidéki katedrán.
Ukrajnában éppen egy új nemzet született, új mítoszokkal. Az ukránok egy birodalomnak álltak ellen, és a birodalom recsegni kezdett. Kibaszott hősök voltak mind, avítt regények hősei a múltból, Maros pedig úgy gondolta, hogy ott a helye velük”. Maros szembenéz, elmesél, megmutat, és soha nem lép ki a nézőpontjából, és ez tényleg regénnyé alakítja a történetet, ami valójában egy haditudósító megreccsenésének a története. Vagy annak a története, ahogy egy haditudósító szemtanúként elmeséli a pusztulást. Amit mi különböző platformokon, TikTokon, Youtube-on, Twitteren vagy internetes hírportálokon követünk. Mármint pontosan úgy fogyasztjuk ezeket a híreket, mint bármi mást.
A háború a mi hétköznapjaink része is lett, csak már nem különösebben érdekel senkit, hogy mi történik Ukrajnában. Ahogy a Covidot követően, úgy az ukrajnai háború eseményei is már túlpörögtek a hírfolyamokban. Azt gondoljuk, hogy ez egy másik országban történik, ahogy azt is, hogy nem a mi ügyünk. Plakátra vagy Facebook-falra lehet írni a békepártiságot, a NATO nyújtotta biztonságban a háború szuper kampánytéma is, kellőképp megosztó, miközben úgy általánosságban hiányzik az együttérzés. Maros Dániel nem politizál, hanem megtapasztal és közvetít két világ között, csak Ukrajnában megszűnt a távolság: szomszédok vagyunk, ez a mi történetünkké is vált. A kötetben olvasható, Egyiptomban játszódó történet távolsága is megszűnik az új keretezés miatt: a háború mi vagyunk.
Jászberényi korábbi könyveiben Maros Dániel ki-be lépett a konfliktuszónákból, amivel a háborút megtartotta munkájának. Amíg mi reggel felkelünk és munkába megyünk, Maros Egyiptomba, Szíriába vagy Ukrajnába megy. Bár nem olvastam most újra a korábbi köteteket, de a haditudósítóról a piálások, kábítószerezések és fizetett közösülések miatt egy tökös és magabiztos karakter képe állt össze. A Mindenki másképp gyászol mintha azzal nézne szembe, hogy a hős megtört, a hétköznapok és a háború között már nincs határvonal, összemosódnak, így Maros hiába jelentkezik a pszichiátriára, ő már soha nem fog visszatérni.
Mert nincs honnan, és nincs hova visszatérni, a háború létállapot, és aki látta közelről a halált és a pusztítást, az látta a jövőt, még pontosabban annak a hiányát.
Jászberényi régóta tudósít Ukrajnából, sorozata a 24.hu-n jelent meg. Újságíróként és íróként látszólag más-más szabályrendszernek kell megfelelni, hiszen az egyik tényalapú, a másik irodalmi nézőpontot képvisel, valójában egy szempontja van a szerzőnek: különbözőképp elbeszélni az embertelenséget, a kegyetlenséget. Jászberényi és Maros is szemtanúk, akik közvetítenek két világ között, amit a mindennapi politikában a béke-háború ellentétpárjaként igyekeznek keretezni. A Mindenki másképp gyászol a korábbi köteteihez képest radikálisan szakít azzal, hogy a háborúról úgy beszéljünk, mint egy focimeccsről, ami az oroszok és ukránok között zajlik, mi meg szurkolhatunk.
Maros Dániel ebben a könyvben azzal szembesül, hogy nincs visszatérés a háborúból: a háború, a gyilkosság, az erőszak, az elnyomás valójában nem Netflix-kompatibilis, szórakoztató műfaj, hanem a végső állomás. Nem algoritmusok, hanem az orosz erőszak írja. Az ukrajnai háború visszafordíthatatlan, hiszen emberek halnak meg, egy ország kultúrájának és nyelvének elpusztítása a célja.
A Mindenki másképp gyászol a kis formátuma ellenére nagyszabású könyv, megrázó elbeszélés és olyan irodalom, ami a témából adódó minden erőszakossága, fájdalma és szorongása mellett igazi olvasmányélményt ad. Meg kell tanulnunk a háborúról beszélni, meg kell értenünk, hogy az ukrajnai háború hogyan vált a mi történetünkké, és hogy ez nemcsak politikai ügy, hanem a legmélyebben rólunk szól. Az olvasó a végére hasonlóan érzi magát Maros Dánielhez, aki egy éjszaka alsónadrágban és golyóálló mellényben riad fel, amikor lőni kezdik az épületet. “Ha belőnek, tök mindegy, mi van rajtad” - mondja neki az ukrán katona. Jászberényi Sándor továbbírja a Maros-legendáriumot, ami után ugyanígy ezt nem lehet folytatni, hiszen Ukrajnából visszatérve nem a PTSD a legnagyobb probléma, hanem annak belátása, hogy a háború nem szélsőség, egzotikum vagy bréking, hanem az átlagos hétköznap, az ún. élet.
