Június elsején a harmadik évad záróepizódjával hivatalosan véget ért az Eufória, amely az utóbbi évek egyik legfelkapottabb és legprovokatívabb sorozata volt. De már az igen rosszul sikeredett lezárás előtt tudni lehetett, hogy itt ér véget Rue és barátainak története, ugyanis a sorozat írója és rendezője, Sam Levinson hivatalosan is bejelentette a New York Times zenei podcastjében, hogy nem lesz folytatás, amit az HBO is megerősített. De talán nem is baj, mert az első két évad zsenialitása után a harmadik már csak egy túlszaturált, felfújt, leginkább a Breaking Bad című sorozatra emlékeztető halvány hasonmása volt egykori önmagának. És a legfurcsább, hogy az egész a Bibliáról szól.
A sorozatkritika spoilereket és cselekményleírást tartalmaz!
Az Eufória 2019-ben indult, és szinte azonnal a nézők kedvencévé vált meghatározó képi világa, zenéje és hangulata miatt. Az első két évadban néhány középiskolás tinédzser mindennapjait követjük végig olyan témák mentén, mint a szerhasználat, a szexualitás vagy az erőszak. Idén áprilisban debütált a harmadik évad,, ami évekkel később, felnőttkorukban veszi fel a szálat a karakterek életével. Ezen felül a kisvárosi miliőből kimozdulva már Amerika több különböző pontján játszódik a történet, alvilági drogbárók, pszichopata redneck-ek és maffiózó örmények között járunk, ahol az erőszak nem a katarzis, hanem minden szabály alapja.
A Z generáció legnagyobb kérdései
Az Eufória első két évadának legnagyobb ereje az volt, hogy aktuálisnak és relevánsnak hatott. Bármennyire is egy nagyon amerikai történetről van szó – a maga százfős házibulijaival, pszichopata dílereivel, az iskola aulájában táncoló pomponlányokkal és szorongást keltően tökéletes kertvárosi környezetével –, a sorozatban szereplő problémák releváns témákat mutattak be. Ilyen a szerhasználat, a függőség, a szülői felügyelet (és annak hiánya), a magány, a toxikus maszkulinitás, a közösségi média hatásai vagy akár a szexualitás torzulása az internet hatására.
Őszintén és árnyaltan beszélt ezekről a súlyos kérdésekről, még ha esetenként úgy is érződött, hogy már nem a valóságot nézzük, hanem annak egy eltorzult, felnagyított változatát.
És utóbbi valószínűleg igaz is, nem nagyon ismerek olyan kamaszt, aki annyit bulizna, drogozna, vagy annyi traumán menne keresztül, mint ez Eufória szereplői. De valahol itt rejlik a dolog szépsége: a sorozat sosem dokumentumfilmként akart működni, hanem fiktív elbeszélésként – és mint ilyen, a legdurvább elemek is elfértek benne.
Mert bármennyire is azt éreztük – főleg a második évadban –, hogy a készítők indokolatlanul növelik a tétet (mint például Nate és Maddy jelenete a pisztollyal, vagy amiko Rue egy bőröndnyi drogot vásárol), a jól megírt karakterek és a köztük lévő változó dinamika megágyazott egy olyan történetnek, amiben a világunk kortárs, nagyon is égető problémái rajzolódnak ki.
Egyik kedvenc példám Nate karaktere (Jacob Elordi), akit az első két évadban remekül építenek fel (hogy a harmadik évadban semmit ne kezdjenek vele). Személyében egyszerre ér össze az amerikai tinifilmek idealizált szépfiúja és titokban vágyott rosszfiúja, aki egyszerre halálosan szerelmes, de közben képes bárkit halálra verni. Mindehhez társul az apja elnyomott homoszexualitása, ami titkos találkozókon keresztül tör csak a felszínre – de már ez is elég ahhoz, hogy Nate a férfiasságot a túlkompenzáláson keresztül értse meg, vagyis toxikussá és erőszakossá váljon.
De bármelyik másik szereplőt is meg lehetne említeni, mindannyian hitelesen szemléltették a mai Z generáció problémáit.
Arról nem is beszélve, hogy a remekül kiválasztott, és a sorozathoz írt zenék (Labrinth), illetve az Emmy-díjjal is kitüntetett, részben Rév Marcell operatőr által megálmodott képi világ a maga kontrasztos fényeivel, álomszerű felvételeivel és precízen megkomponált beállításaival egy olyan összképet alkottak, ami már az első pillanattól lelket adott a sorozatnak.
A kimaradt évek és a teljes kiüresedés
Az Eufória sikere nem maradt visszhang nélkül, a 25 Emmy-díj-jelölésből 9-et megnyert, Zendaya az első két évadért a legjobb női főszereplőnek járó Primetime Emmy-díjat is bezsebelte, arról nem is beszélve, hogy rajta kívül még rengeteg színésznek indította el a karrierjét: Sydney Sweeney, Jacob Elordi és Hunter Schafer is a sorozat miatt váltak keresett színészekké.
A 2023-as hollywoodi írói sztrájk miatt leállt a sorozat készítése, csak négy évvel a második évad után érkezett meg a folytatás. Ezalatt sok változás és botrány történt a színfalak mögött. A Fezt alakító Angus Cloud túladagolásban meghalt 2023-ban, nemrég pedig a Nate apját alakító Eric Dane is elhunyt egy gyógyíthatatlan, központi idegrendszeri betegségben (ALS).
De számos színész és a projekten dolgozó szakember is rossz, toxikus környezetről számolt be.
Csak hogy két fontosabb, a harmadik évad alakulását alapvetően meghatározó vitát említsek: az amerikai zenei producer Labrinth, aki az első két évad zenéjét készítette, 2026 elején kilépett a produkcióból feltehetőleg egy belső nézeteltérés miatt, a másik eset pedig a magyar-kanadai felmenőkkel rendelkező Petra Collins-t érinti, akinek állítólag a rendező tudatosan lemásolta a művészetét. Bár az HBO fiatal kora miatt végül nem alkalmazta, az első két évad mégis az ő vizuális művészetéből építkezik, miközben semmilyen nyilvános elismerést vagy kompenzációt nem kapott érte.
A karakteres zenei világ és a markáns vizualitás eltűnésével a harmadik évad teljesen formátlanra és lelketlenre sikerült. Látszik rajta a pénz és a szakmai tudás, de mintha teljesen más sorozatot néznénk. Eltűnt Labrinth, színre lépett a legendás Hans Zimmer, aki olyan zseniális filmekhez készített zenét, mint az Interstellar, az Eredet vagy a Dűne. De kétlem, hogy bárkinek is feltűnt volna Zimmer zenéje a háttérben – és ez nem a zeneszerző tehetségét, hanem a rossz kreatív döntések sorozatát mutatja.
Hogyan fér össze Krisztus és a fegyveres leszámolás?
Az Eufória harmadik évada 180°-os fordulatot vett. A történetben öt évvel az előző évad után járunk, mindenki igyekszik helytállni a fiatal felnőtt élet kihívásaival szemben, de lényegében ott folytatják, ahol abbahagyták:
Rue drogfutár lett, Maddy marketing-asszisztens, Cassie OnlyFans-modell, Nate építkezési vállalkozó, Jules pedig egy sugarbaby/művész.
Jó hír, hogy a szereplők még ebben az évadban is képesek működni, sőt egyfajta szembesítés is történik majdnem mindegyikőjükkel: Nate szembesül azzal, hogy bár minden lehetősége megvolt, egy senki lett, Cassie a figyelemhajhászat miatt az emberi méltóságáról is lemond, Maddy mindenkit kijátszva építi a médiabirodalmát, Rue pedig megpróbál a valláson keresztül feloldozást találni.
Utóbbi miatt szinte az egész évadot a bibliai utalások és referenciák töltik meg – mint például a kígyó, a sivatagban magától kigyulladó fa vagy a végletekig polarizált ellentétek a jó és rossz között. Az évad egyik kulcsfigurája, Alamo, az alvilág uraként az ördög is lehetne, és Ali pedig a bűn tudatos cipelésével és a szamaritánius lelkületével akár Jézust is alakíthatná.
De a sorozat nem elégszik meg az utalásokkal, a harmadik évad során rengetegszer kerül elő maga a Biblia is: különböző karakterek olvassák vagy hallgatják hangoskönyvben, beszélgetnek róla, sőt az egész évad keretezése (az isten háta mögötti keresztény család és farmja) szájbarágósan érteti meg a nézővel, hogy itt vallásos témákról van szó.
A legfelháborítóbb az egészben mégis az, azon túl, hogy egyáltalán nem méltó az első két évadhoz, hogy felszínes és tartalmatlan az, amit a vallásról állít. A korábbi részekben a vallás főleg Rue történetszálán keresztül kapcsolódott a sorozat témáihoz, és ott egyfajta alternatívaként jelent meg a szerhasználattal szemben. Rue számára a vallás közösséget és feltétel nélküli szeretetet jelentett, de az apja elvesztése miatt érzett gyászt és az ebből fakadó konfliktust az anyjával semmilyen formában nem tudta feloldani.
A korábbi évadokban még ha kidolgozatlan is volt, abszolút megvolt a helye a vallásnak.
Ezzel szemben a harmadik évad minden korábbi társadalmi érzékenységet, éleslátást és árnyalt gondolkodást kidob az ablakon, csak hogy helyette a vallást kínálja fel egyetlen megoldásként. A drogterjesztők, rendőrök és alvilági pszichopaták között ugráló történetben egy igen gyenge ajánlatként jelenik meg a világunk problémáira az, hogy Bibliát kell olvasni.
És ez azon a ponton lesz igazán zavaró, amikor az ebben az évadban papírvékony jelentőségű Lexi az utolsó részben kimondja, hogy Rue halála után elolvasta a Bibliát, amiben emberek halnak meg, tehát rossz dolgok történnek, azaz nem kell felelősséget vállalnunk semmiért.
Ez pedig Rue jól kivitelezett és szép haláljelenetét is zárójelbe teszi, hiszen a finálé egy nagyon lebutított változata a „rossz megbűnhődik, a jó elnyeri jutalmát” időtlen morális történetének.
Ali, akit a korábbi évadokban inkább egy kiégett és elkeseredett exdrogosként láttunk, most hátrahagyva az elterelések anonim csoportjait, katonaruhába öltözve szétlövi a főgonosz sztriptízbárját, hogy a gyilkossággal „jót tegyen a világgal”. Mindezt pedig az egész évadra jellemző cowboyos, westernes stílusban párbajjal, lassított felvételekkel, közelikkel és fröcsögő vérrel.
A fináléval pedig, amikor Ali megérkezik egy, az évad elején Rue által megismert farmra, amely egyben a bibliai paradicsom szimbóluma, az egész még sokkal rosszabb lesz. Egy jelenet azt sugallja, hogy Rue tehénként született újjá a farmon, majd Ali előtt ténylegesen meg is jelenik az ekkor már hónapok óta halott Rue, hogy még mosolyogva egy áment elmondjon.
Végül pedig egy záró snitt a tökéletes amerikai házról a semmi közepén, magasra felhúzott zászlóval a naplementében.
És az a sorozat, ami értelmesen, menő formában beszélt a Z generáció problémáiról, egy lövöldözős, macsó zsánerfilm és egy túlbuzgó hittérítő műsor szerelemgyerekeként végezte, mindattól mentesen, ami valaha fontossá tette. Mindeközben pedig a droghasználat és a vallás kérdéseit is sikerült annyira felfújnia, hogy azoknak semmi értelme nem lett egy egyszerű, atyáskodó és lebutított morális értékítéleten túl.
Fotó: Warner Bros Discovery
