Grace házassága tönkrement, lánya mindennapjait a klímaszorongás tölti ki, fia pedig előszeretettel provokálja környezetét a jobboldali politika populista szólamaival. Amikor két ismeretlen kopogtat az ajtajukon, a család úgy dönt, csatlakozik hozzájuk, hogy megtaláljanak egy bizonyos Danielt, és visszajuttassák neki egy értékes szobor egyik darabkáját. Az út során régi nyarak emléke mosódik egymásba, két testvér próbálja túlélni a legrosszabb időket, és Albert Einstein és Lorenza Mazzetti alakja is megidéződik. Évszak-kvartettje befejező részében Ali Smith ismét jelenünk legégetőbb kérdéseit vizsgálja, miközben a világ lassan karanténba zárul. A Nyár lírai regény ajándékba kapott időről, választott és fogadott családról, és arról, hogyan lehet az ember a saját élete hőse.
A kvartett korábbi részeiről itt írtunk: Ősz, Tél, Tavasz, a szerzővel készült korábbi interjúnkat pedig itt olvashatod:
Ali Smith Ősz című regénye az első lett az idei 50-es listánkon. A skót szerző írásban válaszolt a kérdéseinkre - szó esett a Brexitről, a brit pop-artról és még Ali Smith macskája is szóba került.
Tovább olvasokAli Smith: Nyár (részlet)
Aznap, amikor Mr. Uhlman megengedi Danielnek, hogy figyelje rajzolás közben, madarakat rajzol egy kaszálóhoz, amin egy madárijesztő áll. A képen egy ösvény vág át. A léggömbös kislány már végigment rajta, találkozott más gyerekekkel, és mind ott mosolyognak a madárijesztő alatt, egy felpüffedt, halott katona mellett, mert a kalapján egy madár énekel.
Maga szereti a művészetet, Mr. Gluck? kérdi Mr. Uhlman.
Semmit nem tudok róla, Mr. Uhlman, mondja Daniel. A húgom néha festő. De én nem tudok semmit.
Szereti úgy látni a dolgokat, ahogy vannak, és ahogy nincsenek?
kérdi Mr. Uhlman.
Nem tudom nem mindkettőt látni, mondja Daniel. Néha azt kívánom, bár másképp lenne. De nem megy.
Akkor gratulálok. Egy lépés választja el attól, hogy művész legyen, mondja Mr. Uhlman.
Félek, hogy összetéveszt valakivel, aki sosem leszek, mondja Daniel.
Mr. Uhlman nevet.
Egy karneválról mesél, ahol az 1920-as évek hiperinflációja alatt járt.
És a városban hirtelen mindenki őrült táncba kezdett, ragályos volt a tánc, mondja Mr. Uhlman. Az egész város csak táncolt, táncolt, az őrület és a szegénység miatt. Belehajszolódtak az örömbe.
Még több madarat rajzol. A tolla alig mozdul a papíron, és a madarak összegyűlnek a mező fölött.
Egy másik nap Mr. Uhlman olyan depressziós, hogy alig tud rajzolni.
Én már akkor Hitler ellen harcoltam, amikor a díszes Cliveden társaság még barátkozott és flörtölt vele, mondja.
Elég szelíden mondja, de tele van haraggal.
Aztán megváltozik a hangulata. Azt kérdi,
Örülne-e, Mr. Gluck, ha találkozna Kurttal?
Kurt hírhedt. Ő az a művész, aki esténként úgy ugat, mint egy kutya, és az ugatását a tábor minden utcáján hallani lehet. Azt mondják, kosárban alszik, mint egy kutya, nem ágyban. Daniel is ott volt a művészkávézóban, amikor azt a dolgot művelte a csészével és a csészealjjal. Amúgy is elég nehéz egymáshoz illő csészét és csészealjat találni, de Kurtnak sikerült, és ült a kávéházban az asztalnál, körülötte beszélgető emberek, és a terem lassan elcsendesedett Kurt duruzsoló hangjától, és attól, amit csinált, lassan körbe-körbejáratta a csészét és a csészealjat maga előtt, és a lies, lies, lies szavakat ismételte újra meg újra. Nem, ez nem az angol hazugság volt, németül volt, a német leise szó, ami azt jelenti, hogy halk, például kérem, halkabban, és nagyon-nagyon halkan is mondta, leise leise leise, újra meg újra, amíg az emberek leise el nem hallgattak és figyelni nem kezdtek körülötte, és a leise hallgatásuk úgy terjedt, mint a gyűrű a vízben, leise szélesedett a teremben, ahogy leise egy kicsit erősebben mondta, leise, kicsit mindig hangosabban, leise leise leise, amíg az egész terem leise nem figyelte, ahogy leise egyre hangosabban mondja, LEISE, most már kiabálta, L E I S E, aztán teljes hangerővel kiabálta, ahogy csak bírta, L E I S E, az egész testével belevetette magát a kiabálásba, és már talpon volt, még mindig körbejáratta a csészét és a csészealjat a levegőben – aztán keményen földhöz vágta mindkettőt, és keményen értek földet, és darabokra törtek.
Csend.
A teremben mindenki megdöbben.
Aztán mindenki kiabál, nevet, dühös, boldog. Ezt mind egyszerre.
Daniel azt érezte, hogy
először lélegzik szabadon, mióta is, nem is tudja.
Azóta, hogy letartóztatták őket? Vagy évek óta, talán tíz éve? Azóta, hogy szörnyűek lettek a napok?
A táborban mindenki tudja, hogy Kurt egyes munkáiból Hitler személyesen űzött gúnyt.
Ha egyszer kijutunk ebből itt, és élve jutunk ki, nem holtan, mondta Cyril az alkonyati ugatást hallgatva, veszek egy kutyát, és Kurtnak fogom hívni. Nagy haszna van Kurt ugatásának. Mikor az az öregember a mellettünk lévő szobában felébred, és segítségért kiabál, és azt mondja, jönnek érte, és megölik, aludj vissza, mondom magamnak, vagy mondom Zelnek, mert csak valaki visszaugatott Kurtnak, a tacskónak.
Kurt nagyon határozottan a két tenyerébe fogja Daniel kezét.
Szerencsésnek és boldognak érzem magam, hogy megismerhetlek, mondja. Olyan ember vagy, akinél mindig kéz a kézben jár a szerencse és a boldogság.
Megrázza Daniel kezét.
És most kezet ráztam a boldog szerencse fiatal kezével, mondja. Most már kijutok ebből a háborúból. Ráadásul a kantinban dolgozol. Ezért is kértem, hogy találkozhassak veled. Lenne egy kérésem.
Felviszi Danielt, hogy megmutassa neki a műtermét.
Egy kollázst készít. Olyan, mintha irizáló csipkéből lenne.
Daniel látja, hogy halbőrből van.
A szobának furcsa, fanyar, édeskés szaga van. Aztán Danielnek eszébe jut a történet, ami bejárta a tábort, hogy Kurt felrúgta az éjjeliedényét, és pánikba esett, hogy többnapos tartalma leszivároghat a padlódeszkák közt az alatta lévő szobába, és elvehetik miatta a műtermét.
(A történet szerint Kurt letépte magáról a ruhát, hogy feltörölje, ami kilöttyent.
És aztán mindet újra magára vette, mondja Cyril.)
A műteremben, törött fadarabokon egyensúlyozva, vagy itt-ott egy régi zongora kitört lábain mindenfelé fejek, vadállatok és meghatározhatatlan formák zöldes-kékes színű szobrai sorakoznak. Csomósnak, szemcsésnek tűnnek. Van bennük valami furcsán ismerős.
Kurt megkérdezi Danielt,
lenne-e olyan kedves félretenni és átadni mindent, ami a kantinban vagy a boltban már senkinek sem kell,
se megenni nem akarja senki, szóval, amit kidobnak. Üres cigarettás -és fogkrémes dobozokat, csokoládépapírokat. A káposzták megsárgult levelét. És nagyon határozottan kér bármilyen kását, amit nem ettek meg, ha Daniel találna olyat, amit a szemétbe dobtak reggeli után.
Akkor látja meg Daniel, hogy a szobrok megkeményedett kásából készültek, és a kása, amiből készültek, olyan penészes, hogy minden egyes szobornak zöld haja nőtt.
Ezek a szobrok élnek, mondja.
Kurt összeráncolja a homlokát.
Nincs nagyobb elismerés, mondja.
A homlokráncolása egyfajta mosoly.
Daniel kinyitja a szemét.
A háborúban voltál, mondja a szomszédja lánya.
A keze Daniel vállán.
Hánykolódtál, forgolódtál, kiáltoztál, mondja a szomszédja lánya.
Hozott Danielnek egy kis levest tálcán.
Igen, feleli. Tényleg voltam.
Hol voltál? kérdi a szomszédja lánya. Mit álmodtál?
Douglas városában sétáltam, mondja Daniel, mind ott voltunk, a filmszínházba mentünk, és az őr, aki velünk volt, odaadta a puskáját, hogy cipeljem, mert elfáradt.
Meg is szökhettél volna, álmodban, mondja a szomszédja lánya. Volt puskád. Feltartóztathattad volna azt az őrt a saját fegyverével, és elrohanhattál volna.
Daniel nevet.
Ó, ez nem álom volt, mondja. Ez megtörtént. Hova szöktem volna? Csak a fasiszták próbáltak megszökni.
Leteszi a kanalat a tálcára.
Később találkoztam Mr. Uhlmannal a Charing Cross Roadon. Köszöntünk, kezet ráztunk, hogy van? És ezek után mit mondasz? Nincs mit mondani. Úgyhogy a könyvesboltra mutattam. Azt mondtam, hallom, megjelentek a rajzai, amiket a Hutchinsonban csinált, még nem láttam őket, de alig várom.
Nevetett.
Alig várja, mondta. Micsoda kifejezés. Mindenki annyira várta már, hogy senki nem vette meg a könyvet. Senki nem akar már semmit a háborúról. Senkinek nem kellett, mikor megjelent.
Tartozom magának három jó papírlappal, mondtam.
Feloldozom a tartozása alól, mondta ő.
Vidáman elköszöntünk egymástól.
Soha többé nem láttam.
