David Szalay Flesh című regénye – amelyet végre magyarul is olvashatunk Test címmel (itt mutattunk részletet) – a Booker-díj elnyerése óta óriási nemzetközi népszerűségnek örvend. A rangos brit elismerés zsűrije úgy indokolta a választást, hogy még soha nem olvastak ehhez hasonlót, és Dua Lipa is el volt ragadtatva a könyvtől. A történet egy István nevű, meglehetősen szűkszavú férfi életét követi végig egy magyarországi lakóteleptől egészen Londonig, végig nagy hangsúlyt fektetve az ember fizikai valóságára és a társadalmi felemelkedés lehetőségeire.
„Hihetetlenül erős tempó, kelet-európai bizonyítási vágy és rengeteg testi tapasztalat” – foglaltuk össze röviden hét könyve kritikánkban. De mi rejlik a lecsupaszított nyelvezet mögött, és mit mond el ez a regény a férfiakról? Az Ünnepi Könyvhét előtt beszélgettünk a szerzővel.
2017-ben a Minden, ami férfi című – szintén Booker-díjra jelölt – könyved apropóján készítettünk veled interjút. Akkor is éppen a Könyvhét előtt jártunk, ahol aztán dedikáltál is egy standnál, most viszont te mondod a megnyitó beszédet. Milyen érzés csaknem 10 év után egy ekkora dobással visszatérni a magyar irodalmi közegbe?
Valójában kissé ijesztő. Amikor először szóba került, hogy részt veszek az eseményen, még nem tudtam, hogy beszédet is kell mondanom. Ez nagy dolog, megtisztelő, hízelgő, és alig várom!
Mióta a Flesh elnyerte a Booker-díjat, rengeteg nyelvre lefordították, és végre magyarul is a kezünkbe vehetjük. Izgatott vagy a magyar olvasók miatt? Szerinted másként fog itt rezonálni a fordítás?
Nos, igen, a fordítások tekintetében a magyar egy speciális eset – legalábbis nekem személyesen. Vannak olyan magyar ismerőseim és rokonaim, akik kiválóan beszélnek angolul, így ők már el tudták olvasni a könyvet, néhányan viszont most fognak vele találkozni először, úgyhogy nagyon izgatott vagyok.
Mindemellett persze a könyv részben Magyarországon játszódik, és magyar főszereplője van – már csak emiatt is kiemelkedik ez a fordítás számomra a többi közül.
A magyar identitás nemcsak a regényedben kiemelten fontos, hanem az életedben is. Kanadában születtél, édesanyád kanadai, édesapád magyar. Bejrútban, majd Londonban nevelkedtél, de felnőttként Magyarországra költöztél, most pedig Bécsben élsz. Ezek közül melyik jelenti neked az otthont?
Nekem nehéz megválaszolni ezt a kérdést, valószínűleg nehezebb, mint a legtöbb embernek. Szerintem különböző otthonok léteznek, a szó többféle dolgot is jelenthet. Bizonyos értelemben pusztán az a hely, ahol éppen élsz, és ahol a családod, a könyveid vagy éppen a konyhai edényeid vannak. Számomra ez jelenleg Bécs, bizonyos értelemben tehát Bécs az otthonom.
De mélyebb értelemben – valamiféle érzelmi értelemben – Bécs sohasem volt az otthonom.
Innen nézve London mindig is különleges státusszal fog rendelkezni, mert ez az a hely, ahol felnőttem, ahol 30 éves koromig éltem. Ott vannak a gyökereim, és ezeket nem lehet áthelyezni. Bár nem laktam ott annyira sokáig, amikor visszamegyek, még mindig úgy érzem bizonyos szempontból, hogy hazaértem. De vannak helyek Magyarországon is, amelyekhez ugyan nem fűz annyira mély érzelmi kapocs, mint Londonhoz, de mégis úgy érzem, hogy erősen kötődöm hozzájuk. Ez főleg Pécsre igaz, ahová gyerekkorom óta sokat járok, és éltem is ott a közelmúltban.
Több interjúban említed, hogy a pécsi tartózkodásod eleinte csak látogatásnak indult, aztán ott ragadtál 10 évre. Mi tartott Magyarországon akkor?
Ez többtényezős dolog. Ahogy mondtad is, először úgy gondoltam, eltöltök néhány hónapot Magyarországon, alapvetően a nyarat. Élveztem, szóval eldöntöttem, hogy maradok még egy ideig. Aztán hirtelen tél lett, és még téli ruhákat is kellett vennem, mert nem hoztam magammal. A másik ok az volt, hogy már író voltam, hiszen kiadtam két könyvet, és míg Pécsen meg tudtam élni ebből, Londonban ez nem lett volna lehetséges, más munkát is kellett volna vállalnom.
Volt tehát egy gazdasági aspektusa is ennek.
De persze ez önmagában nem lett volna elég, ha nem szerettem volna egyébként is Pécsen élni. Később pedig az élet átvette az irányítást: új kapcsolatok jöttek, és végül megszülettek a gyerekeim. Az embert elkezdi vonzani egy hely, aztán egyszer csak gyökeret ereszt ott – ez így működik.
Bár nem derül ki pontosan, hogy hol járunk, a Test kezdő helyszíne igencsak emlékeztet Pécsre. Nagyon érzékletesek ezek a magyarországi képek: a panelek, a vonat, az egész hangulat, ami kiválóan átadja, milyen lehetett akkor és ott 15 éves fiúnak lenni. Mennyire alapul ez a saját emlékeiden, életeden?
A legtöbb magyar olvasó felismeri a várost, és bár nem 15 évesen éltem ott, hanem az elmúlt évtizedben, nagyon jól ismerem a helyet. Az 1970-es évek óta járok oda, tulajdonképpen babakoromtól fogva. Ugyan az emlékeim elsősorban egy látogató emlékei, nem egy helyié, mégis számos rétege van az ottani tapasztalataimnak, sok felhalmozott élményem van Pécsről.
Ezek az emlékek és asszociációk teljesen természetesen illeszkedtek a történethez.
Nagyon erős fejezettel indít a regény: a negyven feletti szomszéd nő elcsábítja Istvánt, és lényegében úgy vezeti be a szexuális életbe, hogy a fiú még nem is igazán van kapcsolatban a saját érzéseivel és vágyaival. Mennyiben vezethető vissza erre a korai élményre az, hogy később a főhős különféle hatalmi dinamikákba keveredik?
Ebben a korban a hasonló jellegű tapasztalatok rendkívül jelentősek. Természetesen István életútját is nagy mértékben formálják az első fejezet történései. Ugyanakkor nem szeretném, ha ezt a könyv kulcsának tekintené bárki is, mert – ahogyan én látom –, ez a regény nem igazán szól ilyesfajta pszichológiai elemzésekről.
Remélem, hogy valóságosnak hatnak a karaktereim, de semmiképp sem a pszichológiai aspektusaik feltárását céloztam meg az írással.
Persze István későbbi szerelmi kapcsolatában is feltűnik valamiféle hatalmi dinamika, de egészen más módon, mint az elején.
Végig nagy hangsúlyt fektetsz a fizikai érzetekre, és a cím felhívja a figyelmet a testre, a testiségre – mintha a húsnak lenne egy külön valósága… Van ennek olyan üzenete is, hogy az ember pusztán test a világ sodrásában?
Hogy van-e a testnek saját valósága? Abszolút. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, amiről a könyvem szól: nemcsak hogy van saját valósága, de ez a valóság a legalapvetőbb valóság, amiben élünk.
De azt nem mondanám, hogy az ember csak test.
Nagyon lényeges a fizikai létezésünk, hiszen ez az alapja minden másnak, de ez nem azt jelenti – és szerintem a könyv sem azt sugallja –, hogy pusztán test vagyunk. Számomra ez a könyv nagyon érzelmes, és remélem, hogy a fizikai aspektusokon túl is rezonál.
A Booker-díjas Test a hét könyve.
Tovább olvasokIstvánnal nagyon sok minden történik, de mivel kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal dolgozol, egy csomó eseményről nem értesülünk közvetlenül. Nem látjuk őt például a javítóintézetben vagy éppen a hadseregben. Miért döntöttél így?
Azt hiszem, engem jobban érdekelt, hogy ezeknek a dolgoknak az eredményét, a hatását feltárjam. Istvánnal sok nagyon nagy, már-már melodramatikus esemény történik, de engem inkább az érdekelt, hogy ezeket a mindennapi élet szempontjából vizsgáljam.
Ezért játszódik a szöveg nagy része meglehetősen hétköznapi időszakokban, amelyekben visszatekintünk a drámai történésekre.
Az iraki háború tapasztalata jó példa erre: gondolkodtam, hogyan közelítsem meg, és arra jutottam, hogy a hazafele vezető utat mutatom meg, amikor a katonák unatkoznak, várakoznak, aztán elmennek szórakozni, és Istvánra rászakad az élet üressége. Ez sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint leírni, mi történt vele valójában. És azt hiszem, a traumatikus, erőszakos eseményeket nehéz is a nyelvben rögzíteni. Ezek nem verbális élmények.
Az erőszak, a vágy és a különféle traumák nem elbeszélhetőek.
Tehát az utóhatásaikon keresztül megközelíteni őket jobb módszernek látszott, hogy a lényegükhöz jussak.
Akkor a Test bizonyos szempontból a kimondhatatlanság regénye is?
Pontosan. A könyv a nyelv korlátairól is szól – arról, hogy a nyelv nem képes mindenre. Nem tud mindent kifejezni, legalábbis nem közvetlenül. És ha mégis megpróbálja, az eredmény gyakran valahogy hamisnak tűnik. Tehát igen, a könyv nagyon is erről szól. A Test egész technikája bizonyos értelemben egy kísérlet arra, hogy a kimondhatatlanság problémájával foglalkozzon.
És nemcsak az elbeszélés szűkszavú, hanem István is. Minden veled készült interjúban előkerül, hogy a főhősöd kedvenc válasza az oké.
Nos, igen, a kezdetektől fogva az volt a koncepcióm, hogy olyan valaki lesz a főszereplőm, aki nem túl beszédes, legalábbis más regények karaktereihez képest. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy nagyobb hangsúlyt fektessek a fizikai létezésre. Sok szerző inkább a szereplők elméjét, pszichológiai lényegét helyezi előtérbe, én viszont – ahogy korábban is mondtam – nem innen akartam indulni.
István nem definiálja, nem elemzi magát az olvasónak, ezért a hangsúly a mentális, pszichológiai aspektusokról áthelyeződik a testi valóságra.
Ennek ellenére sokan és sokféleképpen megpróbálják elemezni őt. Mit gondolsz azokról a véleményekről, melyek szerint a szűkszavúság passzivitásra utal?
Én nem hiszem, hogy István szokatlanul passzív lenne. Szerintem túlbecsülik az emberek, hogy a való életben ki mennyire cselekvő.
Ezzel arra próbálok utalni, hogy ha belegondolunk, sokszor nem a saját, tudatos döntéseink bizonyulnak az életünk legfőbb alakítóinak.
Elég csak azt a nyilvánvaló dolgot megnézni, hogy milyen mértékben meghatározó, hogy hol, mikor és milyen szülőkhöz születünk. Általában arra sem gondolunk, hogy a testünk miként alakítja az életünket, mert annyira természetesnek vesszük. István sorsát sokszor véletlenszerű események formálják, igen. Alakítja az a történelmi kontextus, amelybe beleszületett. Formálja őt a konkrét hely is, ahol él. És az a tény, hogy ő egy fizikai test – hiszen a teste határozza meg, hogy mit akar, és sok esetben a reakciót is irányítja.
Ezekre valóban nincs sok befolyása, de éppen ezért ugyanolyan, mint bárki más.
Én egyebként úgy gondolom, hogy nagyon is fontos döntéseket hoz meg, még akkor is, ha ez gyakran két fejezet között zajlik. Az élete szempontjából rendkívül fontos döntés például, hogy Londonba megy, és ezt egyértelműen ő határozza el. Tulajdonképpen számos olyan cselekvést hajt végre, amely megváltoztatja az életét.
A Minden, ami férfi című könyved apropóján is kérdeztek már a maszkulinitásról, és azt hiszem, a Test esetében sem lehet megkerülni. Dua Lipa is idézte, amikor a könyvklubjában beszélgettetek, hogy az egyik szereplő szerint István „a maszkulinitás primitív formájának megtestesülése”. Szerinted mit mond el a férfiakról ez a regény?
Nos, persze nem mondom, hogy a könyv egyáltalán nem szól a férfiasságról, hiszen mivel férfi főszereplővel dolgozom, ráadásul nagyon közel megyek hozzá, szinte elkerülhetetlen, hogy erről is szóljon. De amikor írtam, számomra nem ez volt a fő szempont.
Nem akartam hozzászólni semmilyen maszkulinitásról szóló diskurzushoz.
Amikor az emberek azt kérdezik, mit gondolok a férfiasságról, vagy mit akar mondani a könyv a férfiasságról, zavarban vagyok, mert nincs erről semmilyen elméletem. Ami mondanivalóm van, azt a könyv kimondja, nem nagyon szeretek absztrakt fogalmakról beszélni.
Talán a hagyományos férfiszerepek átalakulása miatt szeretnénk olvasóként valami mélyebb megfejtést látni…
Világos, és amikor olvasok, én is így közelítek a könyvekhez. Csupán arról van szó, hogy szerzőként nincs semmiféle titkos üzenet, amit el akartam volna rejteni a sorok között.
A történetben végig kiemelten fontos a szexualitás és a társadalmi előrelépés lehetőségei, a végére mégis lemond ezekről a főhős. Ez kudarc, vagy egy új kezdet lehetősége?
Nagyon óvatos próbáltam lenni a befejezéssel, nem akartam, hogy teljesen negatív hangvételű legyen.
Van benne lemondás, persze, de van egyfajta elfogadás is talán a létezés természetével kapcsolatban.
Nem akartam ugyanakkor túlságosan konkrét lenni, mert azt éreztem, hogy ha pontosan megmondom, mi történik, az valamiképp meghamisítaná az egészet.
Mire eljut ehhez az elfogadáshoz, István hosszú évekig küzd a társadalmi hierarchiával, a bevándorlói lét kihívásaival. Szerinted lehetséges egyáltalán külföldiként a teljes integráció?
Erről sokat tudnék mesélni, elvégre az apám is átment ezen, de vannak más ismerőseim is, akik kivándoroltak Magyarországról Nagy-Britanniába, és nincs kétségem afelől, hogy ott is maradnak életük végéig. Úgy gondolom, a brit társadalom nagyon nyitott a Közép-Európából érkező emberek felé, nem hiszem, hogy jelentős ellenségeskedés vagy bármilyen akadály lenne. De ahogy mondtam korábban az otthon természetével kapcsolatban, nagyon meghatározó, hogy valaki hol nőtt fel, hol töltötte a gyerekkora éveit.
Tehát a beilleszkedés lehetséges, de a múltadat magaddal viszed, bárhová is mész.
Ezt soha nem lehet teljesen elengedni. De szerintem ez nem egy rossz dolog.
Neked milyen a viszonyod most Magyarországgal? Ebből a kérdésből természetesen nem lehet kivonni az áprilisi eseményeket sem, amiről már több interjúban is beszéltél.
Magyarország nemzetközi megítélése olyan drámaian megváltozott, hogy az szinte már zavarba ejtő. Az utóbbi években Magyarországra a nyugat-európai társadalmakban meglehetősen negatívan tekintettek, én pedig aggódtam miatta.
Amikor más országokban élő emberekkel beszélgettem, úgy éreztem, meg kell magyaráznom, hogy nem minden magyar ugyanolyan.
A körülbelül egy hónappal ezelőtti választások ezt teljesen megfordították: Magyarország hirtelen olyan példa lett, amely képes visszatérni a politikai katasztrófa széléről, és ez sok más országra hatással van, hiszen számos nyugati ország küzd hasonló politikai problémákkal vagy dinamikával. Magyarország a rosszfiúból, a fekete bárányból példaképpé vált. Személy szerint én ezt nagyon élvezem.
Éppen egy éve beszélgettem Nádasdy Ádámmal – aki sajnos már nem érhette meg a változást –, és ő mesélte, hogy Londonban élő magyarként gyakran érezte úgy, hogy mentegetnie kell a hazáját, mert annyira rossz volt a megítélése…
Az előző magyar kormány azt az üzenetet erőltette, hogy Magyarország különleges eset – azzal az érveléssel szemben, hogy Magyarország alapvetően olyan, mint bármely más európai ország, ahol megférnek egymás mellett a különböző nézőpontok és dinamikák. Nehéz időszak volt ez a külföldön élő magyaroknak is, nem tagadom, mennyire örültem a változásnak.
2022-ben írtál egy cikket a New York Timesba, amelyben úgy fogalmaztál, jelenleg a világban „az a vita tárgya, hogy mit is jelent európainak vagy amerikainak lenni”. Úgy érzed, most léptünk egyet Európa felé?
Úgy gondolom, Magyarország jövője szempontjából ez szinte a legjelentősebb aspektusa a választásoknak, igen. Az alapján, ahogy a dolgok eddig alakultak, határozottan volt egy olyan érzésem, hogy Magyarország kicsúszhat az EU-ból, és Oroszország pályájára sodródhat. Ez tragikus lett volna.
Magyarország Európához való visszakormányzása és az európai nemzetek családjában elfoglalt helyének megerősítése rendkívül fontos a jövő szempontjából.
Visszakanyarodva a Testhez: ha jól tudom, készül adaptáció a regényből. A korábban említett szűkszavúságról, illetve a kihagyott jelenetekről jutott eszembe, hogy talán nem is lesz olyan egyszerű filmre vinni István történetét.
Nos, még nem száz százalékig biztos, hogy lesz film, de egyelőre elég valószínű. És azt hiszem, teljesen igazad van. Első ránézésre lehet, hogy könnyűnek tűnik az adaptálás, de valójában elég nehéz megragadni a lényeget, a könyv lelkét. Szerencsére nagyon jó a rendező, és ha valaki, akkor ő képes lesz rá. Nagyon érti, nagyon mélyen érzi az egészet. Nem tudom, végül lesz-e erre lehetőség, de velem együtt ő is szeretné, ha a magyar részeket magyarul beszélő emberekkel, feliratozva csinálnánk meg, ami persze azt is jelenti, hogy Istvánt magyar színésznek kellene játszania.
Fél év telt el a Booker-díj óta, de látszólag még mindig nincs megállás. Hogy bírod?
Igen, azóta rendkívül elfoglalt vagyok, sokat utazom, sokat beszélek a könyvről. Szóval szinte olyan, mintha semennyire nem állt volna vissza az életem a normális kerékvágásba. Ez a felhajtás talán alábbhagy, ha valaki más megnyeri a díjat novemberben.
Borzasztóan kimerítő, de egyben nagyszerű időszak is ez.
Izgalmas és örömteli, hogy ennyi figyelmet kapok, de bizonyos értelemben szeretném már visszakapni a régi nyugodt életemet, és egy hétnél többet tölteni az otthonomban anélkül, hogy el kellene utaznom valahova. Alig várom, hogy újra író legyek, mert az elmúlt hat hónapban nem írtam semmit.
Említettem korábban a beszélgetésedet Dua Lipával, aki – egyre több hírességhez hasonlóan – sokat tesz azért, hogy olvasásra buzdítsa a Z generációt. Te mennyire vagy borúlátó az olvasás jövőjét tekintve? Szerinted nehéz felvennie a könyveknek a versenyt a scrollozással?
Én egyáltalán nem vagyok kétségbeesve. Elég pozitívan állok a dologhoz: szerintem a jól megírt regények adhatnak valami olyasmit, amit semmi más nem tud adni. És éppen ezért lesznek mindig olvasók.
Sőt, nekem úgy tűnik, hogy a te generációd, a Z generáció kifejezetten lelkesedik az olvasásért.
Dua könyvklubja kiváló példa erre, de sok más hasonló közösség is van. Az internet elég jó helynek bizonyul arra, hogy népszerűsítsük az olvasást, és együtt lelkesedjünk könyvekért. Szóval nem vagyok borúlátó. Az irodalom mindig képes lesz egyedit alkotni.
Fotók: Jonas Matyassy
