„A magyarok vidékeiről, s az ott uralkodó állapotokról egy idő óta semmi érdemi információ nem jutott el a lázas európai közvéleményhez” – adja tudtunkra Ménes Attila tizenegyedik, a tavaszi Margón bemutatott regényének elbeszélője. A bolt narrátorának ambíciója pedig – amint arról az Előhangból értesülünk ‒ elsősorban az, hogy hiteles beszámolót készítsen ezen egzotikus országban szerzett tapasztalatairól, továbbá a tudományosság igényével is megvizsgálja a térséget, ahol a sors szeszélye folytán hat évet tölthetett. Ötletesen egymásba öltve váltakoznak a narrátor sorsát leíró, valamint a térség földrajzát, klimatikus viszonyait, antropológiai és nyelvi jellemzőit, urbanisztikáját, néprajzát, illetve börtönszociológiáját leíró, hivatalosabb tónusban megszólaló passzusok. Előbbiek az I. könyv, utóbbiak a II. könyv fejezetcímek után követik egymást mozaikosan.
A radikálisan pesszimista Ménes Attila A bolt című disztópikus regénye egy posztapokaliptikus Európáról és benne az evolúciós visszafejlődésben élő magyarokról szól, akik már csak csicsergős beszéddel tudnak kommunikálni. A margós bemutatón szó esett kilátástalanságról, félállati állapotokról, halálra való készülésről és még rózsaszín plüss katonai egyenruhákról is.
Tovább olvasokA magát néven sohasem nevező elbeszélőről hamar kiderül, hogy fényes elszigeteltségben élt hosszú éveken át. Mivel csekély örökségét jól fektette be, pénze elegendőnek bizonyult a gondtalan élethez, vagyis ahhoz, hogy esténként brandy-t kortyoljon és Benjamin Britten-darabokat hallgasson fiatal felesége oldalán. Ha a táncművészettől visszavonult házastársával nem idegenednek el egymástól, és közös hajlékukat nem lepik el „ellenszenves, bodorított hajú, zajos, fiatal sportemberek” ‒ akik leplezetlenül csapják a szelet a háziasszonynak, ráadásul szivarjukkal a ház urának mitológiai jeleneteket ábrázoló falikárpitjait is kiégetik ‒, narrátorunknak talán sakkpartik elemzésével telik az öregkora, és nem keveredik hihetetlen, abszurd és rémálomszerű kalandok közé valamivel túl már élete felén. Nem készülnek el a brit Korona figyelmébe ajánlott feljegyzései sem,
és nem lesz afféle akaratlan és inverz Julianus barát.
Hogy miért inverz, miért akaratlan, és főleg miért Julianus barát? Mert, míg a 13. században élt domonkosrendi szerzetes Béla király megbízásának téve eleget, Újfaluból indult neki, hogy felkutassa az őshazában maradt magyarokat, az Armagh városából származó midlife crisisos ír gentleman hajótörött hajójogászként köt ki a háborúk sújtotta, középkori állapotok közé süllyedt öreg kontinens egy eldugott szegletén, ahol véletlenségből bukkan rá a maradékmagyarok falvaira.
Szűkszavú farobbantók, kóbor leprások, vándor címfestők és hiúzprémmel házalók fordulnak meg errefelé. Lánctalpas Zetorokon járnak a pávatollas kalapot viselő tartományurak, biciklis katonák vigyáznak a rendre, a védelmi pénzt és az adót pedig ugyanaz a kétes alak szedi. A bolt hangulata olyan, mintha Hieronymus Bosch vagy az idősebb Brueghel készített volna illusztrációkat Bodor Ádám műveihez, netán Sir Terry Pratchett Korongvilágának elképesztőbbnél elképesztőbb történetei keveredtek volna össze Petőfi Sándor útirajzaival. A könyv számos ponton játékba hozza persze a Gulliver utazásait is, de úgy,
hogy Rejtő Jenő műveinek akasztófahumorát ácsolja össze Swift klasszikusának poétikai és szüzsébeli hajógerendáival.
A lábatlan csirke alakú óhazához képest ‒ ahogyan a kötet a mostani Magyarországra hivatkozik ‒ északkeletre, egy „csücskén álló hot doghoz” hasonló földnyelven élnek a mocsári meg a hegyi magyarok, akik között a feszültség szemmel látható. Ugyan parányibb haza ez, természetföldrajza és településszerkezete azonban számos ponton megidézi a korábbi szállásterületet. A messziről jött utazó beszámolója szerint: „[a]z uralkodói székhely […] ikertelepülés, amelyet egy keskeny folyócska szel át, s takaros fahidacska köt össze. Máig ez számít az államigazgatás központjának, ott van a rendőrség, az ügyészség és a börtön, s némi művészeti élet is”. Apró falvak szabálytalan hálózata pettyezi itt-ott a völgyeket, és akad egy fürdőhely, amit a magyarok óceánjának becéznek az itteniek. Az elbeszélő szemében viszont „voltaképpen egy iszaptól, dögtől bűzlő, hosszúkás alakú mesterséges víztározó, amelyben a széles néptömegek nagy kedvvel lubickolnak, dagonyáznak a forró napokon”. Roppant szórakoztató, ahogy A bolt a kolonialista tekintetet írva szét, a brit alattvaló szemszögéből mutatja be a civilizációnak a regényben ábrázolt Magyarországon talált ‒ az ő nézőpontjából kellőképpen kezdetleges ‒ vívmányait.
A magát „elmaradott távol-nyugati területek fia”-ként jellemző narrátor szavai közé fennhéjázás ritkán vegyül. Inkább a messzi vadak közé keveredő antropológus kíváncsisága és reális helyzetértékeléssel vegyes csodálata jellemzi azokat. A magyar nép korábbi századaival kapcsolatosan például a következő beismerést teszi: „vezéreszméjükről, tudományos és sportteljesítményeikről végképp nem hallottam. Ha ennek a népcsoportnak voltak is valaha kisebb részsikerei, ezek elenyésztek, végleg a múlt homályába vesztek. Egy szürke és jelentéktelen kisnépről beszélhetünk, amely nem hagyott mély nyomokat az időben”.
Ménes Attila és Szeifert Natália A bolt kötetbemutatóján, 2023 májusában, a Margó Irodalmi Fesztiválon. Fotó: Szabó Péter
A magyarokkal kapcsolatos antropológiai megfigyeléseiről az alábbiakat osztja meg az olvasóival: „testszőrzetük is rendkívül dús, erős szálú, még a nők is karakterisztikus bajuszt, boglyas, lehajló szemöldököt és pofaszakállat viselnek. A férfiak már kisgyermekkoruktól gyapjas arcszőrzettel büszkélkedhetnek, amelyből csupán orruk hegye és a szemek bukkannak elő”. Ám nemcsak a külsejük különleges, a neveik sem mindennapiak. A Kacagó Árnyék, a Három Sajt, a Ledér Parancs vagy a Mágneses Falevél elvégre úgy hangzanak, mint afféle megdelejezett bakonyi indiánnevek. Aki olvasott már Ménes Attila-kötetet, tudja, milyen fontos motívuma az életműnek a Winnetou, innen nézve tehát az elsőre szokatlannak ható elnevezésekben nincs is semmi meglepő. Ahogy fentebb már szóba került, a narrátor igazi nevét viszont sosem említi a könyv, ám a magyarok földjén vörös haja és az ott lakókhoz képest magas termete miatt Piros Óriásnak kezdik szólítani.
De nemcsak a találó törzsi, hanem a regényben előforduló angolszász nevek is beszédesek. Az elbeszélőnek hajójogászi megbízást adó Bartleby urat épp úgy hívják, mint Melville novellájának tollnokát, a Hicks nevű hajóskapitánynak pedig a 19. század rettegett kalózával egyezik meg a neve. Bartleby különben kulcsot kínálhat akár az egész kötet értelmezéséhez is. Külön tanulmányt érne, ahogy egymásra íródik a gépies hivatali munkát, majd az életet megtagadó Wall Street-i csinovnyik, akit Melville tett halhatatlanná, valamint A bolt magát a túlírás ódiumára gyakran figyelmeztető, élete első felét végigunatkozó, majd a halál torkából többször is szerencsésen szabaduló narrátora. Ez az írás megtagadásától induló eszmefuttatás elvezetne a tagadás irodalmáig, aztán a Bartleby-szindrómáig, amelyről Enrique Vila-Matas írt csodás esszéregényt. Erről majd legközelebb, hiszen van itt még feltáratlan szál elég.
Arra vonatkozóan például, hogy legalább hozzávetőlegesen mikor játszódik a regény, A bolt nem sok kapaszkodót kínál. A kevés konkrétum ráadásul meglehetősen tág időintervallumról árulkodik. A narrátor egyrészt egy fél mondattal arra utal, hogy amikor útra kelt, működtek a Brit Birodalom területén online közösségi oldalak, másfelől a megkapóan kifinomult stílusú, anakronisztikusan arisztokratikus Piros Óriás az alváshoz bajuszkötőt visel, és imbolygó vitorláshajón közlekedik a Brit-sziget meg a kontinens között. Ha a cselekmény pontos dátumát illetően nehéz volna tehát még tippelni is, az nagyon valószínű, hogy a világ – legalábbis a részletesen bemutatott fele ‒ valamiféle nagy kataklizma után lehet. Nem kizárt, hogy erre utal a kötet kevés valós földrajzi neveinek egyike, a szentek és tudósok városaként számon tartott Armagh nevű északír kistelepülés, ahonnan főhősünk származik, ahonnan útra kel, és aminek a hangzása eszünkbe juttatja a Jelenések könyvében előforduló Armageddont
‒ az Isten seregei, valamint az Antikrisztus közötti végső összecsapás helyszínét.
A kontinensre érve a Piros Óriás porig perzselt városokat, temetetlen holttesteket és elállatiasodott hordákat talál. Olyan, nem részletezett szörnyűségek után játszódik tehát a regény, amelyek deformálhatták a magyar nyelvet is. A maradékmagyarok ugyanis füttyögve kommunikálnak ‒ „cserregnek”, „kárálnak” vagy olykor „firtyegnek” is ‒ a narrátor megfogalmazása szerint. Hogy ez tényleg a madarak beszéde-e, vagy csak a szokatlansága okán igyekszik így körülírni az anyanyelvét „dekadens erotikával telített mechanikus szerkezet olajozott belsejéből” előtörőnek halló elbeszélő, azzal kapcsolatban persze lehetnek kétségeink. Az ebből adódó bizonytalanság azonban kétségkívül mulattató. Kivált, ha hozzátesszük, hogy a fikció szerint angolul készülnek az útirajzíró feljegyzései.
Kitűnő elbeszélői fogás, hogy ‒ szocializációjából következően ‒ a narrátor következetesen az angolszász világban honos mértékegységeket használ. Turner festészetéhez hasonlítja egy helyi mester tájképének részleteit, és magától értetődően Robin Hoodra asszociál, amikor elvezetnek előtte egy gazdagokat fosztogató, a nép körében népszerű láncra vert banditát. A kéziratot lejegyző ír úr és a magyar olvasó percepciójának és perspektívájának különbözőségein alapuló tükörjáték önmagában épp elég izgalmat kínál, de Ménes Attila még egyet csavar az amúgy is kifordított helyzeten. Mégpedig ott, ahol az odaveszett magyar kultúrának a Piros Óriás számára hozzáférhetetlen, nekünk, olvasóknak viszont többé-kevésbé dekódolható viszonyítási pontjairól esik szó. A messziről jött idegen számára „émelyítően édeskés, penészízű lőre” például alighanem poszt-tokaji aszú, a már emlegetett festő ambíciója pedig ‒ hogy vászonra vigye, amint a maradékmagyarság az óhazából hanyatt-homlok menekül ‒ a Feszty-körkép ellentettjének elkészültét vetíti elő.
Mindezek tetejébe az is kiderül, miként értelmezi a Himnuszt egy hóbortos armaghi hajójogász.
Aki, bár a maradékmagyarok különös nyelvét akkor nem beszéli még, egy fűszer-csemege üzletbe ‒ a címben szereplő boltba ‒ szegődik mint rakodó. Itt kezdi írni ‒ durva rostú csomagolópapírra, pirosan fogó ácsceruzával ‒ kettőskönyve fejezeteit. Beszámol róla, hogy a zabkenyér, a tetűpor, a gyertya, az aromás szesz és a patkányméreg a legkeresettebb portékájuk, de nem csupán jegyzetel és cipekedik. Kitanulja az asztalosmesterséget, valamint az angol-magyar füttyszótár elkészítésébe is belefog. Az ebből közölt részletek kétségkívül a kötet legszórakoztatóbb bekezdései közül valók. Azoknak a soroknak meg, amelyekkel egyik-másik félreértett kifejezéshez próbál a Piros Óriás jelentést társítani, az abszurd költészet legszebb lapjain a helye.
Ám nemcsak az abszurd hagyományra, az útirajz zsánerére, Melville-re, valamint a swifti szatírára kacsint ki számtalanszor a kötet, hanem a Ménes-életműbe is jól illeszkedik, hiszen A bolt olvasható a 2016-ban megjelent Folyosó a Holdra disztópikus világának még borúsabb árnyalatú folytatásaként is. Mindezeken túl saját magára sem rest reflektálni a kötet. „Az embernek – olvassuk úgy a könyv közepe felé ‒, ha történetet mesél, éreznie kell, milyen terjedelemben ismertetheti a kalandok sorát, amelyeken átesett. Ehhez fogalma kell legyen arról, hogy a közönségét milyen mélységben érdekli az elbeszélés. Ajánlatos sűríteni, összefoglalni mondandóját, néha fontos részeket is mellőzni kell, amelyek nélkül azért a mese mégis megáll a lábán, s nem csorbul az igazság. Mindezen túl tekintettel kell lennie a társaság tűrőképességére, hiszen egy idő után mindenki belefárad még a legizgalmasabb beszámoló hallgatásába is.”
A fentiek felelősségét érzi a kritika írója is, úgyhogy mielőtt szószátyár módon a segítőkész keverékkutyák, a tojásból kikelt „gumóemberke” vagy a dalszínházból lett embertelen börtönrendszer szimbolikájának felfejtésébe kezdene, esetleg kitérne rá, hogy egy ponton a Tótékat is megidézi a szöveg, már csupán egyetlen, a magyar nyelvet jól ismerő ír fordítóknak szóló javaslat fölött morfondírozna egy keveset.
A bolt ‒ ahogy arról esett már szó bőségesen ‒ a tükörjátékokban nagy kedvét leli, és amikor a cselekmény részeként az elbeszélő (ilyen-olyan okból) addigi kalandjainak ismertetésébe kezd, a regény saját magát is folyvást tükrözi. Feltételezésem szerint még kiismerhetetlenebbé válna ez a tükörkaland-regény, útirajzíró hőse pedig akkor érne végképp haza, ha Ménes Attila a fikció szerint egyébként is angol nyelven készült szövege megjelenne angolul. Igaz, gaelül is kimondottan jól festene.
