Mekkora a távolság Manhattan és Lipótváros között? A felkészültek valószínűleg azt mondják majd, hogy nagyjából 7000 km, de Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi frissen megjelent kétkezes regénye szerint ez inkább emlékekben, néptánctáborokban töltött estéken, kamaszkori tapasztalatokban és a 90-es évek zűrzavaros álomképeiben mérhető.
A Hullámzó horizont Kiss Villő amerikai-magyar emigráns történetét meséli el, amelyben egy felnövéstörténeten keresztül ismerhetjük meg, hogy van olyan, hogy sehol nem érzi magát otthon az ember (olvass bele). Hogyan írhat két író egy regényt? Milyen volt 30 évvel ezelőtt a politikai helyzet? Miképp lehet valamit megírni, amit átéltünk, egy külföldi szemszögéből? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgetett a két szerző a könyvbemutató Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztőjének moderálásával; részleteket Láng Annamária olvasott fel a regényből.
Két író, egy regény
A beszélgetés a kötet egyik legszembetűnőbb adottságával indult, miszerint két szerzője van. De mégis hogyan lehet ketten könyvet írni? Garaczi László röviden felvezette, hogy egy igen régi ötletről van szó, ami már a 30 évvel korábbi megismerkedésükkor is ott dolgozott bennük.
Mindketten különböző világból érkeztek, Nagy éppen akkor érkezett Magyarországra, Garaczi pedig a budapesti underground világában pezsgett a rendszerváltást követően. A különbözőségük mégis összeért, nagyon hasonló tapasztalatokat szereztek az évek során, külföldön és Magyarországon is, és mindkettejüket a kultúrakeresés és az idegenség tapasztalata hajtotta.
Idővel pedig az is felmerült, hogy a 90-es évek kavalkádját és a külföldi tapasztalatokat meg lehetne írni. Garaczi arról is beszámolt, hogy az évek során születtek különböző privát szövegek, ebből lassan állt össze a történet és a stílus, ami végül formát adott ennek a könyvnek. A munkához pedig mindketten rutinosan álltak. Garaczi többkötetes szerző volt már akkor is, míg Nagy Ildikó Noéminek 2011-ben jelent meg Eggyétörve címen novelláskötete.
A közös munka viszont nem volt zökkenőmentes. Úgy jellemezték egymást, hogy Garaczit inkább a nyelvi játék érdekli, Nagy pedig az amerikai minimalista prózát követi. Más kulturális alappal rendelkeznek, előbbi a kelet-középi európai világot, utóbbi az angolszász miliőt hozza magával.
Ezt kellett valahogy összecsiszolni (…). A könyv az utolsó hónapban állt össze, és akkor is sokat harcoltunk”
– mesélte Garaczi.
A közös munka persze sok kérdést is felvetett: mi legyen a történet, hogyan meséljék el, ki legyen a főhős. Kiderült, a történet már az elején megvolt, de nem tudták, milyen formát adjanak neki, és ezen az sem segített, hogy Garaczi inkább a nem hagyományos történetmesélést kedveli, Nagy pedig ennek a teljes ellentéte. A sok kérdés mégsem tartotta vissza őket:
A 27 év alatt sok gyakorlatot szereztünk a közös munkában”
– mesélte Nagy.
„Abból dolgozunk, amink van”
A Hullámzó horizont rengeteg hasonlóságot rejt magában a két szerző életéből, de nem önéletrajzi írásról van szó. Szegő János szerint mégis jól összeolvasóható Nagy amerikai-magyar emigránstörténete és a könyvben szereplő Villő sztorija. Szerintük általános példa az íróknál, hogy a saját tapasztalataikat, életeseményeiket használják fel a könyveikhez, hiszen arról tudnak hitelesen beszélni. Így válik például Liptóváros fontos helyszínévé a könyvnek, ahol Garaczi és Nagy is lakott az évek során, sok élményük kapcsolódik ide.
Természetesen Nagy is rengeteg élményanyagot hozott ehhez a kötethez, rengeteg első és másodgenerációs emigránst ismert meg az évek során, maga is egy közülük, így jól látta, hogy a különböző egyének és családok hogyan birkóznak meg az identitás és otthonkeresésé kérdésével. Szerinte ez minden külföldi magyar családnak más, akár amerikai államok szerint is eltérhet, ki hogyan éli meg ezt a folyamatot.
Abból dolgozunk, amink van”
- foglalta össze frappánsan Garaczi.
Az ismeretanyagnak pedig sok részlete van a könyvben, mint például a néptánctábor, amely Nagy szerint fontos gyűjtőhely volt a különböző külföldi magyaroknak Amerikában, itt találkozhattak, beszélgethettek, közösségre találhattak egymással. Bár Garaczi nem élt az Atlanti-óceán másik felén, számára is sok tudás állt rendelkezésre. Először 92-ben járt külföldön, de előtte is érdeklődött a hippie kultúra iránt, sőt már a Plasztik című első kötetében is megjelentek különböző, ehhez kapcsolódó elemek.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy miért lett éppen Kiss Villő a főszereplő neve. Nagy úgy jellemezte, hogy egy olyan nevet akartak találni, ami teljesen idegen egy amerikai fülnek és nincs ottani megfelelője, akárcsak az Ildikó. A szó végi magánhangzó is nagyon fontos választás volt, mert egy amerikai számára az „o” betűn elhelyezkedő két ékezet teljesen felfoghatatlan.
Emlék vagy kutatás?
Adja magát a kérdés, hogy ha már mindketten jól ismerik a feldolgozott anyagot, akkor mennyire emlékezetből vagy éppen utánaolvasásból alkották újra a 90-es éveket a regényben. Nagy úgy mesélt erről, hogy mindketten itt voltak akkoriban Budapesten, de nagyon máshogy élték meg, Garaczi inkább az underground jól bejáratott helyeire járt, Nagy pedig a külföldieknek kecsegtető terekbe. Ez pedig azért is érdekes, mert akár találkozhattak is volna, annyira közel volt ez a két világ:
100 méterre laktunk egymástól, akár össze is futhattunk volna”
– mesélte Nagy.
Aztán hamar tisztázásra került, hogy sokat könyvtáraztak az írás alatt, hogy megértsék, milyen is volt az a korszak, mit láttak mások akkoriban, és utólag hogyan emlékeznek vissza rá. Garaczi azt is felfedezte a könyvtárazás során, hogy a ’90-es években több könyv is megjelent, amely azt mutatta be, hogyan látják a külföldiek Magyarországot, ez pedig sokat segített neki az írásban. Persze, nehéz elválasztani az emlékeket attól, amit mások írnak.
Úgy kellett felhasználni ezeket az élményeket, mintha egy idegen szemén keresztül néznénk”
– mesétle Garaczi.
Szegő János kiemelte az egyik kérdésében, hogy a kötetben több történelmi és politikai személyiség is megjelenik. A két szerző kitért arra, hogy nem akarták direkt említeni ezeket az alakokat a regényben, mert ugyan részei a korszaknak, de nem rajtuk van a fókusz. Helyette inkább a hétköznapi hősökre akartak koncentrálni, az emigránsokra, a 90-es évek alakjaira. Ez abban is látszik, hogy a kötet összes fejezete egy-egy név, akik az adott történetekben feltűnnek.
A kötetből viszont nem lehetett kihagyni a politikai alakokat, Nagy szerint bár egy emigráns szemén keresztül látjuk, ezek szembetűnő mozzanatai a korszaknak, és még ha a főszereplő, Villő nem is érti úgy a kontextust, mint egy itt született magyar, nem tudja kikerülni.
A 90-es évek eleje nagyon hasonlított ahhoz, ami most van. Akkoriban mindenki politizált”
– mesélte Garaczi.
Mi az, ami kimaradt?
Azt gondolhatnánk, hogy két szerző kétszer annyit is ír. És valószínűleg így van, mert Garaczi és Nagy beszámolója szerint sokat húztak a kéziratból. A rengeteg emlék és kutatás sok szöveget szült, de csak azt őrizték meg, ami egy külföldi szemszögéből érdekes lehet, nem akarták csak elmesélni a saját 90-es évekből származó történeteiket, helyette arra koncentráltak, hogy Villő saját történetet kapjon. Garaczi ezt így foglalta össze röviden:
Amit ki lehetett hagyni, azt ki kellett hagyni.”
Az írás másik nagy dilemmája az időbeliség kérdése volt. Szegő felhívta a figyelmet arra, hogy a könyvben van egy jelenben játszódó szál is, ami egy öregebb Villőt ígér az olvasónak. A szerzők szerint írás közben arra koncentráltak, hogy egy felnövéstörténetet alakítsanak ki, de a végéről hiányzott valami, sőt úgy látták, Villőnek „túl érett nyelve van” huszonéves létére. Ezért találták ki, hogy a kötet végén legyen egy mai Villő, aki visszaemlékezik egykori élményeire.
A beszélgetés végén pedig visszaértünk a két szerző enigmájához, ugyanis a beszélgetésben kissé feloldódva több részlet is kiderült az írásról. A szerzők arról meséltek, hogy az utolsó hónap nagyon nehéz volt, sok munkájukba telt, hogy összeáljon a végeredmény. Nagy csatározások alakultak ki vesszők és pontok felett, néhol rövidebbek, néhol hosszabbak lettek egyes mondatok, fejezetek.
Meghosszabbítottuk a mondatokat, aztán újra lerövidítettük”
– mesélte Nagy.
Fotó: Magvető / Hornyák Adrienn
