Mielőtt alaposabban megismerkednénk A kis dunai háborúval, el kell mondanom valamit Peter Pečonkáról és Pavol Rankovról. Utóbbi Poprádon született, a pozsonyi Comenius Egyetemen tanít, és a kortárs szlovák próza legfontosabb szerzői közé tartozik. Tucatnyi szépirodalmi könyvet írt, melyek közül négy magyarul is olvasható. Szeptember elsején (vagy máskor) című ‒ idehaza 2011-ben, Mészáros Tünde fordításában megjelent ‒ regényéért 2020-ban elnyerte az Európai Irodalmi Díjat.
Peter Pečonka pedig ‒ nos ‒, Peter Pečonka Pavol Rankov írói álneve. 2020 őszén, amikor egy videóbeszélgetés erejéig a világjárvány miatt részben online rendezett PesText fesztivál vendége volt, Rankov azt mesélte, a hatodik könyve megjelenése után elege lett abból, hogy ugyanazok a kritikusok nagyjából ugyanazokkal a frázisokkal intézik el a szövegeit, úgyhogy a kiadójával egyetértésben úgy határozott, A somorjai szent mészáros, és egyéb történetek a kis dunai háború idejéből című hetediket álnéven jegyzi majd. Peter Pečonkaként. Az álnév – tudtuk meg a szerzőtől a PesTexten ‒ megidézi a csonka szót, amelyet a kötet cselekménye játékba hoz több irányból is, de nekem eszembe juttatta a címszereplő foglalkozásával ugyancsak összefüggésbe hozható pecsenye kifejezést is. Így vagy úgy, a Peter Pečonka név telitalálat tehát.
Rankov és kiadója megállapodott, hogy történjék bármi, Peter Pečonka kilétét egy éven át nem fedik fel senkinek. Csakhogy kevéssel a szlovákiai megjelenés után A somorjai szent mészárost kiszemelte magának egy cseh fordító, aki szívesen egyeztetett volna pár fontos kérdésről a szerzővel, míg a szövegen dolgozott. Ám a rejtélyes Pečonka úr kiadója ilyen-olyan indokokkal a türelmét kérte. Húzták az időt, aztán amikor a tizenkét hónap letelt, a fordítónál több rangos irodalmi díj tulajdonosa, Pavel Rankov jelentkezett, hogy igazából ő írta a kötetet. Így hát a cseh kiadás borítójára Rankov neve került, a cím pedig A kis dunai háborúra változott. Ennek következtében 2019-ben úgy állt a helyzet, hogy két szomszédos országban létezett két könyv, melyeknek
a tartalma szinte teljesen megegyezett, a szerzőik és a címük viszont különbözött.
Előfordulhatott ezért olyan eset, hogy egy cseh és szlovák nyelvet is jól ismerő olvasó besétált a pozsonyi Martinus könyvesboltba, megvásárolt egy Pečonka- és egy Rankov-kötetet, aztán kisvártatva rá kellett döbbennie, hogy valójában ugyanabból a szövegből szerzett be egy szlovák és egy cseh nyelvű változatot. Nem hinném, hogy túl gyakran esik meg hasonló a könyvpiacon. (További fun fact a filológia mélybúvárainak, hogy két évvel mindezek után, a pozsonyi székhelyű Irodalmi Szemle hasábjain Peter Pečonka nevének feltüntetésével közöltek a könyvből egy fejezetet.) Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a prágai székhelyű Mladá fronta kiadó egy találó alcímet is a borítóra írt. A kis dunai háború cseh nyelvű kiadásának címlapján, amelyen amúgy tarjáni csípős kolbászok jelölik a magyar állam területi határait, valahol Somogy és Baranya táján ez a felirat olvasható: Politikai thriller egy lehetséges jelenből.
A 2023 májusában a Kalligramnál, Vályi Horváth Erika fordításában magyarul is megjelent A kis dunai háború cselekménye kapcsán
hátborzongatóan pontos időjelölő a lehetséges jelen.
A 2010-es évek közepén, amikor Rankov a szövegen dolgozott, meglehetősen puskaporos volt a szlovák-magyar viszony, ráadásul akkoriban tört ki a donbászi háború, amely a könyv egy pontján elő is kerül. Ez is, az is szolgálhatott a szerzőnek referenciaként, hiszen bár A kis dunai háború egy Szlovákia és Magyarország között kirobbanó, elképzelt fegyveres konfliktus előzményeiből, hadieseményeiből és következményeiből beszél el részleteket, nehéz 2023 kora nyarán úgy olvasni, hogy ne képzelnénk a sorai mögé a jelenleg zajló orosz-ukrán háború hadmozdulatait. És ha számításba vesszük az előbbieket, be kell látnunk, hogy a politikai thriller eltaláltabb műfajmeghatározás, mint mondjuk a sci-fi. Ahogy a nem kevésbé fenyegető közeljövőnél is sokkal riasztóbb és szabatosabb a lehetséges jelen.
Hogy mikor zajlanak a könyv fejezeteiben megörökített, csúcsmodern drónokat és a kútmérgezés többezer éves módszerét is bevető hadműveletek, nehéz volna ennél konkrétabban megmondani. Annál is inkább, mert a konfliktust kirobbantó első szikrára különbözőképpen emlékeznek a szemben álló felek. Ahogy másként látják a háború célját és lecsengését is ‒ így lényegében a harci cselekmények kronológiája is bizonytalan. Mindössze annyi tudható, hogy „Több mint három évszázad után, a harmadik évezred első negyedében, a két világháborúból, a fasizmus terrorjából és a közép-európai kommunizmus zsarnokságából okulva, ismerve a huszadik század végi balkáni háborúk brutalitását és a globális terrorizmus kegyetlenségét, váratlanul kitört a magyar-szlovák háború, amelyet a világsajtó kis dunai háborúnak nevezett el.”
Az idézet a könyv közepéről származik, és csak jó néhány oldal elolvasása után válik világossá az is, hogy a fronton „szlovák milicisták” néznek farkasszemet a „nagy magyar szeparatistákkal”, azt viszont nehéz lenne visszafejteni, melyikük mérte szomszédjára a békés egymás mellett élés látszatát végleg megpecsételő első csapást. Sok más konfliktushoz hasonlóan a kis dunai háború is úgy kezdődött tehát a könyv fikciója szerint, hogy a másik visszaütött. Amint az elbeszélő megjegyzi: „Ugyanaz a békés gyűlölet szunnyadt mindkét oldalon, hasonló megvetés és sértettség, rosszindulatú tréfálkozás és gúnyolódás, buta tót és hülye magyar, tartották egymásról” ‒ mintha a felek gondolatban már régóta hadban álltak volna.
Így miután az uniós forrásokból épült komáromi stadionban rendezett, szlovák-magyar barátságos focimeccset ‒ amiről a két miniszterelnök egy közös vadászaton állapodott meg, amint az uniós biztos leszólt nekik, hogy tegyenek az országaik közti kapcsolat javítása érdekében látható intézkedéseket ‒ követő összezördülés során életét veszíti egy magyar lány, páratlan gyorsasággal szabadulnak el az indulatok.
Rankov alulnézetből, repeszszerű, egymásnak nem ritkán ellentmondó mikrotörténetek sokaságaként
tárja elénk a kis dunai háború borzalmainak töredékeit. Előfordul, hogy beépít a szövegbe más, az adott részhez passzoló irodalmi alkotásokból vett bekezdésnyi szilánkokat is. A Kurt Vonnegut, Olga Tokarczuk vagy Michel Houellebecq műveiből vett idézetek azonban nem mottók vagy manifesztumok, inkább a fikció fiktív kútfőiként szolgálnak játékosan. Az összecsapások, a mögöttük meghúzódó politikai machinációk, valamint a lövészárkok híreit kommentáló propaganda nagytotáljai helyett Rankov a gyűlöletet szítók fanatizmusáról, a harcokba belesodródók menthetetlen elállatiasodásáról, vagy a fegyverkezésből kimaradni kívánók bukdácsolásairól mutat közelképeket. Mivel az igazához mindegyik fél ragaszkodik, továbbá mindahány szereplő óhatatlanul racionalizálni igyekszik a körülötte végbemenő irracionális eseményeket, azt illetően nem ad kezünkbe kulcsokat a kötet, hogy (anti)hősei közül ki milyen mértékben mond igazat.
Ám épp a következetes bizonytalanságban tartás, a remek szerkezeti váz és a váratlan fordulatokban gazdag cselekmény teszi letehetetlen olvasmánnyá A kis dunai háborút. Rankov ugyanis drámai erővel viszi színre, és a humor legsötétebb árnyalataival festi meg, ahogy az életüket féltők lelkében
ösztön és morál ádáz csatározásba kezd.
A kis dunai háború képtelenebbnél képtelenebb történeteken keresztül hozza közel hozzánk a lokális összetűzések őrületét. Megismerünk például egy roma gerillacsapatot, amelynek tagjai Google-fordítón keresztül értik csak meg egymást, egy határokon átnyúló, szavak nélkül kibontakozó és tragédiába torkolló szerelmi kapcsolatot, hallunk kéksisakosokkal együttműködő vatikániakról, könnyező Szűz Mária-képről (kettőről is), valamint a szír bevándorlókból verbuvált, magyar oldalon bevetett félelmetes Takbir-egységről, melynek tagjai megszállottként küzdenek, hogy bebizonyítsák, mennyire szeretik az új hazájukat.
Rankov számára azonban, az általa jól ismert, magyar anyanyelvű édesapja mellett gyermekkora óta testközelből figyelt szlovák-magyar viszony elmérgesedésének ábrázolása mintha hordozóanyag lenne csupán. Apropó, mely kapcsán a legbelül dúló harcokról tehet fontos és nem túl kecsegtető megállapításokat. Sapér nevű szereplője, aki a sajátjai ellen aknásított a háború alatt, a harcok végeztével egy embercsempésztől remél menekülést, és amíg egy rejtekhelyen várja az életmentő szabadítót, elmeséli sorstársainak, hogy korábban utászként dolgozott egy mauritániai hadúr magánhadseregében. Úgy fogalmaz, hogy az Afrikában töltött kilenc év alatt szinte kívül került az időn. „Idehaza korábban úgy tudtuk, hogy a béke a normális alapállapot, amit csak néha szakít meg a háború. Ott ez fordítva volt ‒ az állandó állapot a háború, amit néha megszakít a tűzszünet. Attól tartok, itt is hasonló lesz ennek a vége.”
Sapér története arra tanít, hogy
a háborúhoz szokott embernek a pillanatnyi csend is illúzió csupán.
Hiszen a háborút megjárt ember elméjében számos fel nem robbant akna marad. És hiába hirdetnek a romba döntött városokban tűzszünetet, a fegyverropogás nyomában besúgás, árulás és bizalmatlanság bont zászlót hamarosan.
A kis dunai háború afrikai történetszála rávilágít: pont olyan abszurd, hogy a Nyugat-Szahara dűnéinek zsoldosai japán gépkocsikon, amerikai aknákkal vívják a véget nem érő összecsapásaikat a francia nyelven utasításokat adó tartományurak kénye-kedve szerint, mint az, ha a Római Birodalom egykori határfolyója közelében óceánon túli robotok varrta, nemzeti uniformisokba öltözött egykori iskolatársak nyitnak egymásra tüzet.
Pavol Rankov könyve tehát nemcsak a szlovák-magyar, de a világ összes határzónájának pszichózisát jól ragadja meg. A megaláztatás fortélyai, a lojálissá tétel fausti alkui, a parancsra cselekvés önfelmentő gesztusai elvégre ugyanazok alighanem bármelyik égövön, ahogy a fegyverek elhallgatása után maradó traumák sokasága sem különbözik.
Címe ellenére A kis dunai háború nemcsak háborús kötet, hanem
határzóna-próza, valamint mentalitásirodalom is.
Ugyan, mi írná le érzékletesebben Közép-Európát, mint az a bekezdésnyi epizód, hogy a szemben álló felek, mielőtt felrobbantanák a somorjai Billa és Tesco áruházakat ‒ melyekben a globalista erők behatolásának szimbólumait ismerik fel ‒, előbb módszeresen szétrabolják a készletüket?
Rankov könyvéről eszünkbe juthat Dorota Masłowska Lengyel-ruszki háborúja, Horváth Viktor Tankomja vagy Paavo Matsin Gogoldiszkója, meg persze a Švejk is, a közép-európai szatíra archetípusa. A kis dunai háború végletekig fokozott vad képeinél sokkal ijesztőbb, hogy szerzője azt sejteti: a mi világunkhoz mostanra fél arasznyinál is közelebb lopakodott a kötet alternatív valóságának tébolya. A szlovák prózaíró megrázó erejű, fotorealista és szürreális elemekből montázsolt vanitas-képe kíméletlenül rámutat, hogy a háború mára a mindennapjaink része lett. Hiába gondolják tehát sokan, hogy saját céljaikra használhatnak egy hadműveletet, hogy irányt szabhatnak neki, a helyzet ezzel szemben az, hogy a fegyverek használnak mindannyiunkat.
Éjsötét, disztópikus gondolat.
És ha ez nem volna elég, mindennek tetejébe mintha arra is célozna a kötet, hogy bár a lövegek elhallgatnak majd egy szép napon – a tolmácsszoftvert használó békefenntartóknak hála, véget ér a kis dunai háború ‒, a határövezetekben élők zsigereiben hordozott ütközet a békekötés ratifikálását követően sem csillapodik. Az örök háborút márpedig aligha élheti túl bárki is.
