A bemutatkozó regényben már sok minden megjelenik abból, ami Solà írói világát annyira összetéveszthetetlenné teszi, a lokális témáktól a trükkös narráción át a magával ragadó leírásokig. Azonban a Gátakban (olvass bele itt) még érezhető a kísérletezés, aminek az eredményét aztán a jóval kiforrottabb második, magyarul elsőként kiadott regényében, a mágikus realista Énekelek s táncot jár a hegyben láthattuk (utóbbi 2021-ben az év könyve lett nálunk, a szerző Margó fesztiválos programjáról itt olvashatsz).
Ez a kötet nagyban szól az alkotás, a valamit csinálás primer igényéről.
Alkotás alatt nem csupán a művészeteket, és ezen belül az írást vagy a táncot érti, hanem a föld megművelését, a bajok elhárítását, de még egy döglött állat elásását is képes már-már szakrális szintre emelni.
Ugyanennyire fontos a regényben a szülőföldhöz és a gyerekkori emlékekhez való ragaszkodás, a természet tisztelete, vagy épp a hovatartozás problémája. Na meg a szeretet, a szerelem és a gyűlölet, a megbocsátás és a megvetés, az öröm és a bánat, az emberi jóság és gonoszság, az emlékezés és a felejtés – végső soron tehát az élet legnagyobb kérdései. A cím szimbolizmusa pedig legalább ennyire sokrétű, az én kiteljesedését gátló tényezőktől kezdve a gát védelmező szerepéig bármit jelenthet.
A helyszín ezúttal is Katalónia, bár ez a táj közel sem annyira vad, mint a Pireneusok a másik regényben. A Gátak főszerepője Ada, egy huszonéves nő, aki három évig Angliában élt, aztán hazatér a falujába és elhatározza, hogy ír egy regényt. Azokról akar írni, akiket gyerekkora óta ismer, azokról a történetekről, amelyeket kiskora óta ezerszer hallott. Mindez kétségtelenül illik Irene Solàra is, mégsem éreztem úgy, hogy autofikciót olvasnék, mert annál kicsit jobban eltávolít önmagától, ráadásul Ada sem tűnik sokkal fontosabbnak a többi szereplőnél. A szerző elismeri az utószóban, hogy van néhány hasonlóság a saját faluja és a regénybeli hely között, de azt állítja, a szereplők egy-egy néven kívül a fantázia szülöttei.
Irene Solà olyan író, aki a táj és a benne élő ember egybefonódását különös érzékkel ragadja meg. A mágikus realizmus legerősebb hagyományát megidéző regénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy 2020-ban az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerte, nálunk pedig A hét könyve.
Tovább olvasokA főbb szereplők Ada családtagjai, a szomszédaik, a gyerekkori ismerősei, azok családjai, és más környékbeli figurák. Számos emberi tragédiával, sorssal találkozunk, és a hangok is sokfélék. Az egyes karaktereket, a velük megesett, általuk tett dolgokat többféle szemszögből is megismerjük, a sajátjukén kívül másokéból és E/3-ban elmesélve is. Solà hihetetlenül érzékeny és plasztikus emberábrázoló képessége ebben a kötetben is megmutatkozik. Valójában teljesen mindegy, hogy nő, férfi, idős, gyerek vagy épp állat a szereplő, ugyanolyan empátiával áll hozzájuk, azokban a helyzetekben is, amikor a gyengéd, szeretetteljes oldalukat láttatja, és akkor is, amikor valami visszataszító lépésükről számol be. Az egyik kedvencem például, ahogyan a hatalmas termetű parasztgazdát, Vicenç Balladort bemutatja: „A belőle áradó férfias nyerseség, a vörös arc, valamint a feltűrt ingujjból kilátszó szőrős karok ellenére a Can Ballador-házból való Vicenç kiváló táncos volt. Pontos és világos fogalmakkal rendelkezett a ritmust és a csípőmozgást illetően.
Óriási, széles hát, vastag virsliujjak, úgy tűnt, lehetetlen, hogy finoman bánjon valamivel, s főleg nem egy női testtel, s főleg nem ritmusban maradva. (...) Nem a nők érdekelték, hanem a tánc.”
A karakter egyébként beszélő nevet kapott, hiszen a vezetékneve katalán nyelven táncost jelent. Ő az egyik legkomplexebb figura, aki ugyan nem a szavak embere, de mély érzésű, imádja a feleségét és a gyerekeit, összhangban él a természettel, de közben kicsinyes bosszúra is képes egy teljesen jelentéktelen ügyben.
Rögtön az elején szembesülünk azzal, hogy két markánsan különböző elbeszélésmód váltakozik a cím nélküli és a címmel rendelkező fejezetekben. Az egyiket felfoghatjuk kerettörténetként, ebben többnyire egyes szám harmadik személyű a narráció, és kicsit arra emlékeztet, mint ahogyan egy kisgyerek mesél, de éppenséggel egy forgatókönyv is eszünkbe juthat róla, csak az instrukciók hiányoznak. Solà ugyanis a legapróbb részletekig fokozza a leírásokat:
„Ez itt a borospohár, fekete, mint a farkas torka. Vörös, mint a farkas torkában a vér. És ez itt a folt, ami a fehér hason jelenik meg, aztán szétterjed a fehér terítőn.
Ez itt a főpincér, aki lélekszakadva rohan. Ez itt Lluís, aki hátraugrik, és látja, hogy a vörösborfolt egyre csak nő, hiába távolodott el tőle, úgy nyílik szét, mint egy seb”.
Utánuk viszont mindig olyan, sokkal „irodalmibb” hangvételű történet következik, amely valahogyan tovább sző egy az előző fejezetben felvillantott szálat. Ezekben többnyire egy külső szemlélő kezd el mesélni, de előfordul, hogy néhány bekezdés után az aktuális helyzet szereplője magához ragadja a szót. Valójában persze Solà játszik az olvasóval, hiszen nem lehetünk biztosak abban, hogy a címmel ellátott fejezetek Ada által írt elbeszélések, bár számos körülmény és a kerettörténet is erre utal. De mindössze pár fejezetben keveredik össze a kétféle narráció, ahol tetten érjük Adát, amint az elbeszéléséből kiszól.
A Gátak nem klasszikus regény a regényben, nem is metaregény, de Solà mindkettőből kölcsönöz elemeket.
Emellett a szöveget további formákkal színesíti: álmok leírásával, dalszövegekkel, versekkel, sőt, a négy nagyobb, hónapokra bontott szekció közül az utolsóban képekkel is, melyek a történéseket illusztrálják.
Az író felveti azt a problémát is, hogy mennyire etikus megírni a környezetünkben történteket, illetve azt is, hogy tulajdonképpen lehetséges-e a mindent elmesélni. Ada becsületesen több embertől engedélyt kér ahhoz, hogy írhasson róluk, hozzátéve, hogy valószínűleg máshogy fogja befejezni a történetet, mint ahogy a valóságban megesett. Ezt ki így, ki úgy fogadja: van, aki ötleteket próbál adni, hogy miről kellene írnia, van, aki fel sem fogja igazán, mit jelent ez, más megtisztelőnek érzi, megint más az intim szférája megsértéseként fogja fel. Utóbbiak közé tartozik Ada nővére, Nàdia is, aki tiltakozik, miután véletlenül elolvas egy elbeszélést:
„Ada azt kérdi:
– Ivan miatt?
– Nem! Azért, mert ez az ENYÉM. A miénk! És mert nem adtam rá engedélyt, hogy megírd. És mert nem akarom, hogy megírd. Azt szeretném, ha továbbra is az enyém maradna, és olyan lenne, amilyen volt, nem pedig olyan, amilyennek megírtad.”
Irene Solà balladisztikus szépségű Énekelek, s táncot jár a hegy című regényében megszólalnak a hegyek, az ott élő emberek, állatok, de a szellemek, vízitündérek és a viharfelhők is. A szerzőt a sokféle szereplőjéről, a történelem és történetmondás kapcsolatáról, a nők történeteiről és a néphagyományról is kérdeztük. Interjú.
A szóban forgó Ivan nevet Ada kiindulópontján és úgy fogalmaz: „Kicsit viccesnek találom, hogy nincs elég képzelőerőd, és hogy itt vámpírkodsz az életünkön”. Erre Ada nem szól semmit, de foglalkoztatja a megjegyzés, és elhatározza, hogy ír majd valamit Ivannak, amiben a férfi szerepel, és amivel jól összezavarja.
Majdnem minden szereplőhöz kötődik szerelmi szál is, amivel az író szintén bonyolult érzelmek és kapcsolatok egész spektrumát vázolja fel, azok kezdetét és végét. Ada például, aki az ifjabb Vicenç-szel kezd viszonyt, nemcsak a fiúhoz való vonzódását nem tudja (vagy akarja) hova tenni, hanem a szülei késői válásával és apja új barátnőjével sem képes igazán megbirkózni, még íróként sem. Ada és Vicenç között pedig bizonyos szempontból fordított a dinamika, legalábbis a női magazinok és romantikus regények által sulykolt sztereotípiához képest. Kettőjük közül ugyanis a férfi az, aki teljesen biztos az érzelmeiben, három külön töltött év után is, míg a nő fél elköteleződni, teljesen engedni a vonzásnak, ettől pedig Vicenç szenved.
„Ez Ada, aki azt figyeli, hogyan gyűlnek fel, aztán akadnak el benne a szavak az agya és a szája között húzódó szakadék partján. Elgyávulnak, amint át kellene menniük azon a nagyon vékony kötélhídon.”
Ada kételyeivel szemben ott áll példaként Vicenç apja és anyja, vagy Nàdia és Ivan egymás iránti, megingathatatlan, magától értetődő ragaszkodása.
Irene Solà meséket, népdalokat, verseket és helyi, generációról generációra örökített történeteket is belevett a könyvbe. Ezzel nemcsak a szóbeli hagyományt emeli be a szövegbe, hanem egyúttal a természetfölötti és az emberen túli világot is. Egyrészt ír a katalán boszorkányüldözésekről, melynek során több mint harminc javasasszonyt fogtak perbe. (Egyébként a boszorkányokról szóló részen kívül a szerző másutt is reflektál arra, hogy a nők cselekedetei más megítélés alá esnek, mint a férfiaké.)
„Néha olyan férfiak bukkantak fel, akik képesek voltak felismerni a boszorkányokat. Fel-alá sétálgattak a faluban, és ha valamelyik nő öltözéke nem takarta eléggé a testét, és látni engedte az idomait, arra rámondták, hogy boszorkány. S az sem volt baj, ha csak egyet találtak, vagy legfeljebb kettőt, mert akkor kezdték azzal a kettővel, aztán rajtuk keresztül egykettőre előkerítették a többit is.”
De a témát nem hagyja a múltban lebegni, hanem összeköti a regény jelenével.
Egyrészt úgy, hogy a szereplők közt vannak olyanok, akik még hallották a felmenőiktől a boszorkányokról szóló mendemondákat. Másrészt úgy is, hogy egyes karakterek egészen boszorkányos tulajdonságokkal rendelkeznek. Például Roser, aki minden gyógynövényről, fűről, gombáról tudja, hogy mire való, és ezt az anyjától tanulta. Vagy Vicenç Ballador felesége, Mercè, aki látó, és ezért a képességéért messzi földről is érkeznek hozzá tanácsért:
„(...) olyan, mint egy kislány és egy nagymama egyszerre. (...) És néha be kell hunynia a szemét, vagy el kell fordítania a fejét, hogy ne lássa az emberekben a rosszat. (...) Tudja azt is, hogy melyik földdarabon nem nő meg semmi, mert ott valami gonoszságot követtek el egyszer. Tudja, hogy egy házban hol vannak olyan szomorú helyek, ahol nem szabad se aludni, se enni.”
Az év végi ötvenes listánkon Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regénye lett az év könyve. A katalán szerzőt a tenger mellett értük utol, villáminterjúnkban budapesti benyomásairól és a fordítóival való kapcsolatáról is mesélt.
Habár a Gátakban még inkább az emberi hangok dominálnak a Énekelek s táncot jár a hegyhez képest, az emberen túli világ azáltal is megjelenik, hogy helyenként az író bizonyos helyzeteket az állatok nézőpontjából is bemutat. Solà sajátos humora, az abszurdhoz való vonzódása leginkább ezekben a fejezetekben nyilvánul meg, a tehén által narrált fejezet egyértelműen a könyv legviccesebb része. Ezenkívül a szerző megszólaltat egy ismeretlen felsőbb erőt, amit nevezhetünk az univerzum hangjának is. Utóbbi így beszél – valószínűleg – Adához egy LSD-trip során:
„A te szemed a világegyetem szeme volt, óriási szem, ami öregebb és sokkal bölcsebb, mint bármelyik istené (...). És te nem voltál a kezdet, s nem voltál a vég sem. Te a tekintet voltál, kölyök. Az a tekintet, amely egybefogta minden dolog létezését.”
Rövid, de sűrű regény a Gátak. Ha valaki még nem olvasott semmit Solàtól, akkor nem biztos, hogy ezzel a kötettel érdemes kezdenie, mert a szaggatott, váltakozó elbeszélésmódja miatt nem ránt be azonnal a varázslattal átszőtt, szép-szomorú világába, mint ahogyan az Énekelek… teszi. De azok, akik már ismerik a szerzőt, ezúttal is élményt kapnak tőle. Szépet, szomorút és egyben felemelőt, mert a regényben mindig, a legnagyobb sorstragédiák közepette is, kérdés nélkül ott pislákol a remény.
Címlapfotó: Ignasi Rovira
