Los Angeles, 1981 ősze. A tizenhét éves Bret az elit Buckley Gimnázium végzős tanulója, aki többnyire egyedül él Európát járó szülei luxusházában a Mulholland Drive-on, Mercedes kabrióval jár, gyönyörű barátnője van (illetve titkon néhány fiú diáktárs-szeretője), lelkes fogyasztója nemcsak a különféle tudatmódosítóknak, de a mozifilmeknek és az aktuális pophimnuszoknak is - és legfőbb vágya, hogy a középiskolát befejezve maga mögött hagyja ezt a konstans színleléssel járó kényelmes látszatéletet, és valóra váltsa regényírói ambícióit.
Ám a gördülékenynek remélt átmenetet kamasz- és felnőttkor között egy új osztálytárs, a vonzó és rejtélyes Robert Mallory érkezése zavarja meg. Ráadásul a homályos múltú fiú nyomában feltűnik a színen egy holdkóros hippiszekta, a Másvilág Lovasai is, valamint a Pákász néven elhíresült sorozatgyilkos, aki fiatal lányokat rabol el, hogy groteszk "módosítások" segítségével "újraalkossa" áldozatait. Egyre sokasodnak a vészterhes előjelek, ahogy a téboly mind közelebb férkőzik a Buckley diákjainak gondtalan buborékvilágához - és miután a tragédia bekövetkezik, Breten egyre jobban elhatalmasodik a gyanú, hogy van valami kapcsolat Robert és a Pákász között.
Bret Easton Ellis régóta várt új regénye mintha a szerzői életmű két legnépszerűbb, joggal kultikus darabját idézné meg: a Nullánál is kevesebb fásult hedonizmusa és baljós apátiája találkozik itt az Amerikai psycho gyilkos szerepjátékával és teátrális erőszakkitöréseivel. A szilánkok az ártatlanság elvesztésének kegyetlen krónikája, magával ragadó történet a '80-as évek amerikai (láz)álmáról, nosztalgiáról és traumáról, vágyról és megszállottságról, gyanakvásról és paranoiáról - szövevényes, fordulatokban gazdag kalandozás önéletrajz és fikció határvidékén, melyet akár a szerző "sötét írói énjének" prózai eredettörténeteként is olvashatunk.
Bret Easton Ellis: A szilánkok (részlet)
Áthajolt felettem, és felkapcsolta a lámpát az ágy mellett, fénybe borítva a korallszínű, hatalmas szobát, az egyik falon trófeákkal megrakott polcsor, plakettek, díjszalagok és fotók – megannyi lovas emlék az elmúlt öt évből. Egy másik falat új bandák friss poszterei borítottak, Debbie együtt bulizott a tagokkal; annak mementója, hogy Debbie gazdag Beverly Hills-i groupie volt, tizenhét éves, szexi, kifinomult és épp elég életunt ahhoz, hogy megkeressen bármilyen bulit és bejusson. A kezem nyálkás volt, úgy csillogott, mintha olajjal kenték volna be, Debbie pedig kiment a fürdőbe, amely majdnem akkora volt, mint a szobája, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallottam a vízcsobogást, miközben fogtam pár zsebkendőt, és megtöröltem a kezem, majd felálltam, és felrángattam az alsómat és a rövidnadrágomat.
Debbie sietve kijött a fürdőből – megcsúszott egy könnyű, pamut melegítőalsón, szintén Camp Beverly Hills –, apró műanyag tasakot tartott a kezében, gyorsan szippantott két adagot, és megkínált. A fejemet ráztam. Debbie vállat vont.
– Később találkozunk – mondta. – Kezdődik a film.
– Oké – mondtam. – Kedden.
– Nem holnap?
– Nem. Muszáj… készülnöm, izé, a sulira.
Mindketten elhallgattunk, szótlanul megállapítottuk, milyen furcsán hangzott ez egy tizenhét éves férfitól.
– Oké, mindegy. Nyomi vagy. – A szemét forgatta, nem volt ideje vitatkozni. Szájon csókolt, majd kisietett a szobából, ezúttal a főépületbe vezető ajtón, majd lement a vetítőterembe.
Követtem Debbie-t az előcsarnokba vezető, nagy, ívelt lépcsőn, végigsuhant a folyosón, én pedig hallottam az elcsendesedett házban, hogy kezdődik a film a vetítőterem csukott ajtói mögött. Megálltam, ott maradtam a lépcső alján, a zsebembe nyúlva kitapogattam a kocsikulcsot, és épp indultam a bejárat felé, amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. A hang az előcsarnokból nyíló nappaliból jött, mire én megembereltem magam. Kimért hang volt, de egyúttal riadtnak hangzott, mintha valamivel megleptem volna a tulajdonosát. Tudtam, ki az; kerültem már hasonló helyzetbe. Lassan lépdeltem a nappali bejárata felé, ahol Liz Schaffer ült egy virágmintás fotelben, előregörnyedve, könyöke a térdén, egyik kezében ugyanazt a poharat tartotta, amelyet korábban is láttam nála – de most valahogy ziláltnak tűnt,
valami történt az azóta eltelt néhány órában,
hogy először találkoztam vele, és telefonálás közben ártatlanul intett, hogy menjek be hozzá. Liz Schaffer meglehetősen szép nő volt – 1981-ben még csak harmincas éveinek végén járt, tizenévesen és húszas éveinek elején híres modell volt, mielőtt hozzáment volna Terryhez, de ezen az estén az arca határozottan idősebbnek és kipirultnak hatott, afféle döbbent grimaszba dermedt, és Bijan köntöse félig szétnyílt, amitől kilátszott a melle. Egy pianínó volt mellette és egy olyan irdatlan virágcsokorral teli váza, hogy súrolta a nappali gerendás mennyezetét. Csak álltam földbe gyökeredzett lábbal, nem tudtam, mihez kezdjek, miközben Liz folyamatosan hunyorogva nézett rám, pedig a nappali és az előcsarnok összes lámpája fel volt kapcsolva – mégis úgy tűnt, erre a pár percre Liz elfelejtette, milyen néven szólított. Aztán eszébe jutott, és csalódottnak tűnt.
– Nem maradsz a filmre, Bret? – kérdezte megjátszott hitetlenkedéssel, mintha a távozásom megsértette volna.
– Mennem kell – mosolyodtam el feszülten, és a bejárati ajtó felé intettem. – Nem, nem maradok a filmre.
– Hová? Mi dolgod van? – Előregörnyedve, mozdulatlanul rám meredt.
– Csak… mennem kell – feleltem, újra az ajtóra mutatva, majd mintha egy gyerekhez beszélnék, azt kérdeztem: – Te megnézed a filmet, Liz?
– Hol a férjem? – kérdezte, miközben felült. Liz nem lett ügyetlen részegen – amikor betintázott, túl dühösnek tűnt ahhoz, hogy elessen vagy kidőljön, és sosem folytak szét a szavai. Mindent feltűnő megvetéssel ejtett ki a száján: sőt, felvett egy enyhe brit akcentust, amellyel önuralmat és arisztokratikus normalitást igyekezett sugallni. Amikor rájött, hogy az imént kérdeztem tőle valamit, torz, gonosz vigyorral válaszolt: – Nem, nem nézem meg a filmet, Bret.
Próbáltam adni az udvarias vendéget, a lánya szívélyes pasiját, miközben óvatosan hátrálni kezdtem, és azt mondtam: – Értem, hát, jó éjt, izé, Liz, viszlát…
– Ne merészelj itthagyni! – förmedt rám.
Megálltam, és nagyon óvatosan, megmaradva ugyanabban a testtartásban, azt feleltem: – Liz, fáradtnak tűnsz.
Megpróbált felállni, nekitántorodott a fotelnek. Majdnem odamentem, hogy segítsek neki, de eszembe jutott, hogy ezzel talán csak feldühíteném, úgyhogy maradtam ott, ahol voltam. Minden hirtelen mozdulattól csak még jobban felbőszülhet. Vagy előfordulhat, hogy rám hajt, részegen kikezd velem; nem ez lenne az első alkalom.
– Ne beszélj velem leereszkedően – mondta Liz, közben a fotel karfájába kapaszkodva felállt, és a köntöse teljesen szétnyílt, feltárva, hogy nem visel fehérneműt. – Tízéves korod óta ismerlek, Bret. Ne beszélj velem leereszkedően. – Lehunyta a szemét, és a fejét csóválta.
– Sajnálom, Liz. Tényleg mennem kell.
– Hol a férjem, baszki? – förmedt rám váratlanul. Kinyitotta a szemét. Engem nézett.
– Azt hiszem, kint a medencénél – feleltem.
– Kint a medencénél? – kérdezte értetlenül. – Kint. A medencénél.
Mozgást érzékeltem tőlem balra – valaki a folyosón. Steven volt az. Végigmértem, ahogy közeledett a nappali felé: negyvenes éveinek közepén járt, göndör hajú, zavart tekintetű, bukott forgatókönyvíró, aki most mindenes asszisztensként dolgozott Schafferéknek. Alig ismertem, bár náluk volt 1977 óta – ő volt a sofőrjük, a titkárjuk, gyakran ment Terryvel üzleti utakra, és a kúria melletti vendégházban lakott. Tudtam, hogy Steven heteró, és voltak barátnői, tehát nem lehetett köztük semmi, ráadásul szerintem távolról sem volt Terry esete. Mindig fura alaknak gondoltam Stevent, és tartottam tőle a távolságot, de ezen az estén megkönnyebbültem, hogy felbukkant.
– Kivel van a férjem? – támaszkodott meg Liz a fotelen. Most úgy tett, mintha ez jogos érdeklődés lenne, ugyanakkor kissé fenyegetőnek is hatott. – Meglep, hogy nincs lent a többi fiúval…
Fájt, akárhányszor Liz utalást tett Terry homoszexualitására – mindig megalázónak éreztem, de sosem szóltam semmit. Nem akartam, hogy jobban belemenjünk, és igazat kelljen adnom neki.
– Mennem kell – mondtam. – Steven mindjárt segít neked.
– Hová mész, Bret? – kérdezte Liz, miközben megpróbált elindulni. – Vissza a medencéhez? Megnézed a fartúró férjemet a medencénél?
– Hé, menj nyugodtan, Bret – mondta Steven, majd halkan hozzátette: – Elintézem.
– Ugye tudod, hogy a férjem buzi? – Liz ezt őszinte nyugalommal közölte.
– Szia, Liz – mondta Steven, miközben lement a nappaliba vezető lépcsőn. – Mi újság?
– Bret épp indul – felelte Liz színpadias kézmozdulattal. – Azt mondta, a férjem kint van a medencénél. Bármit is jelentsen ez. Igaz ez, Steven?
Steven kivette a kezéből a poharat, miközben a nő könyörgő arckifejezéssel meredt rá, de a felszín alatt még mindig fortyogott benne a harag.
– Szerintem igaz – felelte Steven, és kecses mozdulatsorral lerakta a poharat, belekarolt a nőbe, és elkezdte finoman átterelni a nappalin.
Az ajtó felé fordultam. Liz észrevette, és feddőn utánam szólt: – Ne merészelj faképnél hagyni. Tízéves korod óta ismerlek.
Ne merészelj faképnél hagyni, Bret…
– Hátranéztem. Liz próbált kiszabadulni Steven szorításából, de a férfi tyúklépésben terelgette tovább a nappaliban.
– Most lefekszünk, Liz – mondta Steven. – Oké? Most felviszlek az emeletre.
Steven bólintott, jelezve, hogy ura a helyzetnek, és ideje távoznom. Utoljára Liz sírását hallottam, Steven próbálta vigasztalni, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.
A síri csend Bel Airben rögtön emlékeztetett rá, milyen az épelméjűség, szemben Schafferék álfrancia Tudor-stílusú kúriájának zajos és abszurd bonyodalmaival, és újra rájöttem, hogy távolodom Debbie-től, Liztől és Terrytől meg az összes hasznavehetetlen barátomtól, akiket alig egy év leforgása alatt magam mögött hagytam. Bár még csak fél kilenc volt, kimerültnek éreztem magam, de nem volt kedvem hazamenni – valami feszült bennem. Úgy éreztem, hajt előre, megfoghatatlan volt és nyugtalanító, egyfajta éhség; ébren akartam maradni, és azt kívántam, bár elhoztam volna egy pakk kokaint Debbie-től, de nem akartam visszamenni közéjük. Visszatekintve ez viszonylag átlagos este volt Schafferéknél, eltekintve egyetlen apró részlettől.
Immár bekerült a narratívába a fiú neve, egy idegené, a rejtélyes új diáké,
és folyamatosan erre terelődtek a gondolataim. Robert Mallory. Aztán Billie megijesztett az ugatásával a hatalmas kertben. A kocsibeállón voltam, nekidőltem a Mercedesnek, számba vettem a lehetőségeimet, majd felnéztem a házra, és megfordultam, hogy beszálljak a kocsiba. Ekkor vettem észre egy alakot, aki engem nézett a rombuszmintás emeleti ablakból, a lépcsősor tetejénél. Egy pillanatra azt hittem, Terry az, végre fel tudott állni, és elindult lefeküdni Liz mellé, aki reményeim szerint ekkorra már kidőlt. Pedig valójában Steven Reinhardt, Terry asszisztense bámult le rám.
Riadtan felemeltem a kezem, egyetlen mozdulat, integetésnek sem nevezném. Egy pillanatra úgy tűnt, észre sem vette, amitől felállt a szőr a hátamon, mert eszembe juttatta, mindig is milyen furának tartottam Stevent. De mintegy végszóra hirtelen felfogta, mit kell tennie, és felemelte a kezét meg a karját – mint egy földönkívüli, vagy egy robot, aki olyasvalakit üdvözöl, akivel most találkozik először. Néztem a fenti ablakot – alig láttam Stevent, csak a göndör frizuráját tudtam kivenni, keszeg testalkatát az elmaradhatatlan garbójában, mögötte a csillár éles fényeit, mellette a páfrány árnyékát. De aztán rájöttem, hogy egy fényképezőgépet tart a kezében, azt emelte fel: lefényképezett. Ez meggyőzött, hogy szálljak be a kocsiba, és álljak ki a felhajtóról, és amikor már az East Gate-nél jártam Bel Airben, lefordultam az üres Sunset Boulevardra, és úgy döntöttem, passzolom a Beverly Glent, amely hazavitt volna a Mulhollandra, és ehelyett Hollywood felé indultam, ahonnan az autópályákon keresztül jutok majd vissza a Valley-be.
