Fotó: Neményi Márton
Mircea Cărtărescu Káprázat-trilógiájának második része, a magyarul most megjelent A test olyan, mint egy kaleidoszkóp. Idegpályák kanyarognak benne, meztelen torzók olvadnak egymásba, testnedvek fröcskölik arcon a gyanútlan olvasót, minden oldalon új kristályszerkezetbe rendezve az univerzumot. Cărtărescu hősei Bukarest és a képzelet romjain róják végtelen köreiket, a regény Mircea-jának emlékezete pedig a gyerekkor és letűnt vagy sosem volt korok közt repdes, épp, mint a kötetben felbukkanó számtalan pillangó egyike. „2000-ben Berlinben voltam hat hónapig, aztán a Collegium Budapestben töltöttem három hónapot, majd újabb hat hónapra visszamentem Berlinbe. A teljes második részt ebben a két városban írtam, de arra már nem emlékszem, hogy melyik jelenet hol született” - idézi fel a regény keletkezéstörténetét Cărtărescu, aki nemrég a Margó Irodalmi Fesztivál különkiadása miatt érkezett Budapestre. Mi prousti emlékezetről, homogén nemzeti identitásról és a tudományban rejlő költészetről beszélgettünk vele.
Tudjuk, hogy a könyvbeli Mircea egyik első emléke a liftezéshez kapcsolódik. A saját első emlékéről szerettem volna kérdezni, de Láng Zsolt megelőzött a Margó-esten.
Számos különféle első emlékem van, attól függ, mikor és hol emlékszem rájuk. (mosolyog) Egy másik, nagyon gyakran visszatérő emlékem a bölcsődéből származik, ahová az édesanyám olyan két és fél éves korom környékén adott be, mert egész nap egy gyárban dolgozott, és nem tudott otthon maradni velem. Elvitt a munkások bölcsődéjébe, ahol hatalmas közönnyel bántak a gyerekekkel. Senki nem figyelt rájuk, bizonyos időközönként megetették őket, de nem beszéltek hozzájuk.
Ez úgy hangzik, mint egy állatkert.
Pont olyan volt, mint egy állatkert. A gyerekeket az a veszély fenyegette, hogy nem válnak majd szociális lényekké. Emlékszem, hogy a dajka tart a karjaiban, és betesz az ágyba, és arra is, hogy annyira sírtam közben, hogy már kékült a fejem. Az édesanyám egy idő után nem hagyhatott ott, mert nem ettem semmit, és állandóan csak sírtam. Tulajdonképpen életveszélyben voltam abban az időben, és ez az emlék elég traumatikus.
Mircea Cărtărescu: Káprázat 2. - A test
Fordította: Koszta Gabriella, L'Harmattan, 2015, 495 oldal, 3390 HUF
Hogy működik az emlékezete?
Néha egészen proustian. Például télen, mondjuk délután öt körül, mikor már homályosak a fények és nagyon fáradt vagyok, eszembe jut néhány emlékfoszlány, és elkezdem magam egyfajta transzban érezni. Úgy nézem a saját emlékeimet, mint egy filmet, ezek az emlékek pedig néha olyan erősek és érzelmesek, mintha álmot látnék. Hol rémálmot, hol valami gyönyörűt, de sokkal élénkebben látom őket, mint a valóságot. Ezeket a típusú emlékeket akár prousti emlékeknek is nevezhetnénk, de van egy másik emléktípusom is, ami elég vicces és furcsa. Teljes kitalációk olyan dolgokról, amik sosem történtek meg. Soha még csak a nevüket sem tudtam a nagyszüleimnél idősebb őseimnek. Mindannyian parasztok voltak, teljesen névtelenek. Ez a helyzet mindig nagyon fájdalmas volt számomra, mert úgy éreztem, tudnom kell, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akik létrehoztak. Mindig irigyeltem az arisztokratákat, akiknek akár az előző tíz generációról is vannak emlékeik. Például Esterházy Pétert, mert csomó őse van, akire emlékezhet. (nevet) Nekem nincs senkim, ki kell találnom őket. Hatalmas szükségét éreztem, hogy megtöltsem a szerény és üres múltamat, szükségét éreztem, hogy legyek valaki.
Azt nyilatkozta, hogy azért fogott bele a Káprázat-trilógiába, mert számos verseskötet után valami mást, valami őrületet akart csinálni. A test viszont épp úgy olvastatja magát, mintha egy nagyon hosszú szabadvers lenne. Úgy tűnik, mégsem sikerült legyőznie az önben élő költőt, vagy legalább elég messzire távolodni tőle. Ez zavarja?
Mindig költőként tekintettem magamra. Nem lehetsz emberi lény, ha nem vagy költő, a költő ugyanis nem az a fickó, aki verseket ír, hanem valaki, aki sajátosan szemléli a világot, a létezést. Aki képes például ránézni erre a székre (rámutat egy székre), és meglátni benne a szépséget, vagy épp azt, hogy mennyire ronda. Egyszerűen csak ránézni, és látni, hogy itt van és valamilyen. A legtöbb ember nem is gondol erre, csak használja. Számomra költőnek lenni annyit jelent, tényleg látni a valóságot. Nagyon sok verset olvastam fiatalkoromban, és egy idő után természetesen én is elkezdtem írni, hét verseskötetem jelent meg. Azt az irodalmi kört, ahová tartoztam, a legfontosabb kritikus, Nicolae Manolescu vezette, akinek a véleménye a kánont teremtette akkoriban. 80-as generációnak hívtak minket. Ebben a körben csodálatos kollégákkal találkoztam, akiktől sokat tanultam, és a diktatúra ellenére ez volt a legszebb időszak az életemben. Nem diktatúrában éltem, hanem a versekben. Nem kellett, hogy kiadják őket, csak írni akartunk, egymásnak mutogatni a műveinket. Hét kötet után viszont úgy éreztem, elég volt, és egyetlen nap alatt hagytam abba a versírást, épp úgy, mintha a cigiről szoknék le.
Visszaesett valaha?
Ez tizenhárom éve történt, azóta egyetlen verset sem írtam. Volt egy prózás kör is akkoriban, én pedig meg akartam mutatni a kollégáimnak, hogy tudok úgy prózát írni, ahogy ők. Megírtam az egyik legjobb könyvemet, Nostalgia volt a címe, magyarra is lefordították. A Nostalgia történetei nagyon sikeresek voltak, és megadták a bátorságot, hogy tovább írjak. Aztán jött a Travesti, ami magyarul Lulu címmel jelent meg: ez egy nagyon pszichoanalitikus könyv volt, a kamaszkori identitásproblémákkal foglalkozott. A prózaírást nem akartam úgy befejezni, mint a versírást, ezért arra gondoltam, hogy egy hosszú regényt kellene írni, amiben nagyon sokáig élhetek. Amikor elkezdtem a Káprázatot, semmilyen tervem nem volt, végül tizennégy évig folytattam az írást. Ebben az időszakban nem a valóságban éltem, hanem a regényemben, amit azért írtam, hogy élni tudjak benne.
A testben költői képekben, hallucinációkban, álmokban ábrázolta az egyedfejlődést, úgy írt róla, mintha nem egy biológiai folyamat lenne, hanem színtiszta csoda. Olyan érzésem volt, hogy a tudományban rejlő költészetet akarta papírra vetni.
A költészet alapvetés, mindenhol ott van, a tudomány is költészet, a vallás, a filozófia. Mindenféle teóriák vannak a tudományban, például hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést (Haeckle-féle biogenetikai szabály – a szerk.). Az emberi embrió a fajok fejlődésének minden szakaszára reflektál, a nő méhében tehát hal, béka, emlős úszkál. Szerintem ez igazi költészet.
A Káprázat-trilógia könyveit egy pillangó testrészeiről nevezte el: A bal szárny, A test, A jobb szárny. A pillangószerkezet, a pillangómotívum azért volt olyan fontos önnek, mert a pillangó is képes a metamorfózisra, épp úgy, mint az ember?
A pillangó nemcsak egy gyönyörű, szimmetrikus rovar, hanem tényleg képes az átalakulásra. Az emberi sors természeti szimbóluma is: az életünk elején olyanok vagyunk, mint a hernyók, vízszintesen csúszunk-mászunk, aztán bebábozódunk, és reméljük, hogy hatalmas szárnyakkal támadunk fel. Ebben a képben benne van az emberi evolúció komplett, misztikus képe. Az ókori görögök úgy tartották, hogy a lélek pillangóformájú, Psychét, a lélek istennőjét is lepkeszárnyakkal ábrázolták.
Más kultúrákban a pillangó nem feltétlenül jó ómen.
Van egy félelmetes jelentése is. Amikor a lányom olyan 4-5 éves volt, elképesztően rettegett a pillangóktól. Nem értettem, hogy lehet félni ezektől a csodaszép lényektől, és amikor megkérdeztem, hogy miért fél, azt mondta, azért, mert nem látja a szemüket. A csápjaiktól ráadásul olyan lesz az arcuk, mint egy démon. Onnantól kezdve teljesen megértettem a félelmét.
A regényben rengeteg pillangó bukkan fel, és rengeteg meztelen test gabalyodik egymásba. Az jutott még eszembe, hogy sok misszionárius pózban lüktető test is épp olyan, mint a pillangó, ami verdes a szárnyaival.
Ez még sosem jutott eszembe, de ideje elgondolkodnom rajta. (nevet)
Többször nyilatkozta, hogy a Káprázat tulajdonképpen egy térkép az agyához, de egyben menekülés is onnan. Miért volt szüksége menekülésre?
A saját elménkből való nagy szökés igazából annak a könyvnek a témája, amin most dolgozom. Eléggé más lesz, mint a Káprázat, de szintén nagy könyv, körülbelül 800 oldalas, öt éve írom. Arról a vágyról, szükségről szól, hogy az ember elszökjön önmaga elől, elhagyja ezt a világot. Ez nem annyira új ötlet, a gnosztikus gondolkodás is a világból való szökés szükségén alapszik. A gnoszticizmus követői szerint a világot egy rossz isten teremtette, az embereknek pedig emlékezniük kell, hogy nem innen származnak, hanem a mennyből, és meg kell próbálniuk visszajutni oda. A saját agyunkból való menekülés természetesen nagyon nehéz feladat: olyan, mintha a saját hajunknál fogva próbálnánk kihúzni magunkat egy tóból.
Európa olyan, mint az agyam című esszéjében arról ír, hogy nem fogadja el Európa hármas felosztását, legyen ez a felosztás geopolitikai, vallási vagy kulturális. Milyen lenne az ön ideális Európája?
Sokat gondolkodtam ezen. Nagyon erős európai identitásom van, ami azt jelenti, hogy egy olyan tradícióhoz tartozom, ami két emberrel kezdődött, akiknek a vállán a világ összes könyvtára alapszik. Ez a két ember Jézus és Szókratész. Ez a judeo-görög tradíció az, ami máig folytatódik, és ami európaivá tesz. Semmi más nem tesz azzá. Szerintem Európa nem a schengeni zónát jelenti, vagy az Európai Uniót, hanem ezt a legendás, nagy és csodálatos kulturális tradíciót.
Ebben az esszében arról is ír, hogy a legnagyobb írók - és ezt szerintem úgy érti, a legnagyobb művészek - képesek átlépni a nyugati és a keleti mentalitást elválasztó sorompót. Erről az a mostanában sokszor és sok helyről hangoztatott csatakiáltás jutott eszembe, miszerint meg kell védenünk a kultúránkat a kívülről érkezőktől. De beszélhetünk egyáltalán olyasmiről, hogy homogén nemzeti identitás?
A homogén nemzeti identitás szerintem utópisztikus elgondolás. A világban ebben a pillanatban semmi nem homogén, ez a védelmi hozzáállás pedig elég leegyszerűsítő. Ceausescunak volt az az ötlete, hogy mindent, amire szükségünk van, a saját országunkban kell előállítani. Fel kell adni az importot, és mindent nekünk kell gyártanunk a gombostűtől a vonatig. Ez puszta rombolás, mert ezek közül a dolgok közül sokhoz nagyságrendekkel olcsóbban juthatsz hozzá, ha importálod. Hasonló a helyzet a kultúrával is. Minél vegyesebb egy közösség, annál jobb, mert annál több győztest és vesztest is a sorai között tudhat. Vegyük például Romániát: az országban nemcsak románok élnek, hanem magyarok, cigányok és mindenféle más nemzetiségű ember. Olyan, mint egy saláta. Minden keveredik mindennel, a saláta ízét pedig nem egyedül a hagyma vagy a krumpli adja. Ezért kell tolerálni, de a tolerálni talán nem is jó szó, inkább élvezni mindent, ami nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk: a kisebbségek az élet sói.
