Az árulást a legnehezebben saját magának bocsátja meg az ember

Az árulást a legnehezebben saját magának bocsátja meg az ember

Bár a cím elég erősen kijelöli a fókuszt, a flamand Jeroen Olyslaegers magyarul most megjelent kötete valójában egy város és egy férfi regénye – egy olyan sokat látott, tapasztalt, többszörösen meghasonlott emberé, aki tíz év távlatából idézi fel az 1567-es antwerpeni véres, kusza eseményeket. De mit kezdjen a 2023-as olvasó a németalföldi történelem egy ennyire specifikus szeletével, és miért érdekes nekünk, mi történt 456 évvel ezelőtt egy gazdag és pökhendi kereskedővárosban? A Vadasszony tablószerűen tárja elénk a 16. századi Antwerpen belső működését, olyan, mint egy színes-szagos, vértől és árulástól tocsogó képeskönyv, de valójában a mindig is aktuális széthúzásról, bizalmatlanságról, meg az újrakezdés esélyéről mesél, miközben felbukkan benne Bruegel és egy bolond magyar is. Ez a hét könyve.

Ruff Orsolya | 2023. szeptember 11. |
Jeroen Olyslaegers
Vadasszony
Ford.: Fenyves Miklós, Helikon, 2023, 560 oldal
-

Igazi retrospektív irodalom Jeroen Olyslaegers magyarul most megjelent regénye, hőse és narrátora pedig egy Beer nevű fogadós, aki 1577-ben már viszonylagos nyugalomban, a Vademberhez címzett amszterdami ivó tulajaként tekint vissza a tíz évvel azelőtti eseményekre. Utóbbiak fő helyszíne Antwerpen, a gazdag és nyüzsgő kereskedő- és kikötőváros, amelynek lakói a maguk módján igyekeznek megbirkózni a spanyol uralommal (akit jobban érdekel a szerteágazó Habsburg-történelem, annak Martyn Rady pompás könyvét ajánlom – ITT írtunk róla). A jólét ugyanakkor nem teremt egységet, a várost

a felszín alatt vallási, politikai és társadalmi ellentétek feszítik,

még ha lakói ideig-óráig nem is vesznek róla tudomást:

„Azzal ámítottam magam Antwerpenben, hogy a fogadómmal együtt része vagyok egy nagy egésznek, hogy a többi antwerpenivel együtt egy várost alkotunk, s hogy lehetünk mi mégoly különbözők, másokkal szemben egymásnak vetjük a vállunkat. Abban a tudatban éltem, hogy győzedelmes erőnek vagyok a birtokosa, melyben velem együtt az összes antwerpeni osztozik. Történjék körülöttünk bármi, gondoltam sokszor, mi közösen mindig megteremtjük ezt az egységet. A városfalon belül, amely körülvesz minket, egyek vagyunk, és ha ellenségünk támad, annak előbb be kell vennie a városfalat, és csak azután tud minket eltiporni. Vágyakozni vakmerőség, vakmerőnek lenni vakság.”

A szöveg valójában egy szenvedélyes monológba ágyazva idézi fel a múltat: Beer magához Istenhez idézi szavait, töpreng, tépelődik, magát marcangolja. Eleve már a kiindulópontja is gyászos: három feleséget veszített el, közülük ketten ki sem tudták hordani közös gyermeküket, a harmadik a szülésbe halt bele. Nem csoda, ha elátkozottnak tartja magát Beer, akinek napjait ezek után teljesen kitölti a munka és az abból adódó élénk szociális élet. A kocsmánál ugyanis nincs jobb helyszín ahhoz, hogy változatos keresztmetszetet kapjunk Antwerpen társadalmából. Mindenki megfordul itt: kereskedők, kikiáltók, koldusok, nyomdászok, festők, bábaasszonyok, vakok, zsoldosok és tudósok. A társaság tagja Bruegel is, aki egy alvó vadember alakját skicceli a kocsma falára – utalva ezzel Beer vadember maskarájára, melyet minden évben azért ölt magára, hogy társaival együtt így köszöntse a tavaszt. Utóbbi társaságnak tagja egy Keszeg nevű helyi bolond/színész/kikiáltó, akiről a regénybeli magyarázat szerint Bruegel a Bolond Margit című festménye főalakját mintázta:

-

Olyslaegers könyvében szépen, döccenők nélkül simul össze valóság és fikció, érezhetően nagyon masszív az a kulturális, történelmi, művészeti alap, amelyre a cselekményt felépítette, de szerencsére ez a rengeteg információ nem tolakszik az előtérbe, viszont az író olyan magas labdákat dob fel, amelyeknek óhatatlanul egyből utána kell menni, ki kell guglizni/kutatni az adott részleteket. A kötet tele van erős hívószavakkal, egy magyar olvasónak ilyen lesz például Sambucus, a „bolond magyar” („A legnagyobb könyvgyűjtő, akit el tudsz képzelni”), aki ideiglenesen Beer fogadójának pincéjében raktározná el a világ minden szegletéből érkező könyvszállítmányait – az már csak utóbb derül ki, hogy ezekben olyan kötetek is vannak, amelyek könnyen az inkvizíció kezére juttathatják az embert.

A hatóságok ugyanis szigorú ellenőrzés alatt tartják a könyvnyomtatást és -kereskedelmet, és a tiltott tartalom terjesztését vagy szimpla birtoklását akár halállal is büntethetik.

A tudás ugyanis már nemcsak kevesek kiváltsága,

hanem demokratizálódott és burjánzik, ha tetszik egyeseknek, ha nem: „A könyvek veszélyesek, jól meg is utáltam őket, de a tartalmuk attól még csábító. A nyomdászok röpke néhány év alatt kelendő fegyvert és kapós szórakozást csináltak a tintájukból, s már mindenfelé olvasták a temérdek telinyomtatott papírt, mely végeérhetetlen folyamban terjedt szerteszét vízi és szárazföldi utakon, többnyire hordókba töltve, akár a sör meg a bor.” A regénybeli Sambucus amúgy nem más, mint a humanista Zsámboki János filológus polihisztor, aki élete során volt történetíró, udvari költő, és korának egyik legjelentősebb kézirat- és könyvgyűjtője (róla bővebben a MEK oldalán lehet olvasni).

De nem ez az egyetlen magyar szál a történetben. Beer társaságában ugyanis feltűnik Joris Hoefnagel festő is, aki bár származását tekintve flamand, a valóságban – jóval a regénybeli események után – bejárta az akkori Magyarország nagy részét, és számos metszetet meg miniatúrát készített a korabeli városokról és várakról. Ezt például Budáról:

-

Magának a címbeli vadasszonynak is van egy kulturális-művészeti előképe, mégpedig az a metszet, amely a kötet utolsó lapján látható, és amelyet a regény szerint egy kiadvány számára készíttetett a főhős nyomdász barátja – bár filterek akkor még nem léteztek, de a leírás szerint a nyomdász már akkor tisztában volt vele, hogy mire harap a nagyközönség:

„Szeme és szája egy nemesasszony vonásait mutatta, olyasvalakiét, akinek köztünk a helye.

– Nem így néz ki – mondtam, inkább csak magamnak, mint a nyomdásznak.

– Így lesz kelendő.”

A szőrmékbe burkolózó nőt és gyerekét bezárt ajtó mögött tartja Beer, és helyi látványosságként pénzért mutogatja a kíváncsiaknak. Kommunikálni nem tud velük, beszédüket nem érti, a nő jobbára énekel. Beer fokozatosan döbben rá, hogy az állati szőrme alatt egy érző ember bújik meg, egy többszörös traumán átesett grönlandi (egy skraeling), akivel

egyre szorosabb közösséget érez.

Miközben a falakon túl lassan lángba borul a város, emberek esnek egymás torkának, templomok képeit rombolják, állandó lesz a viszály és a széthúzás, a vadasszony és a gyereke az ártatlanságot és a békét szimbolizálják számára. Fejében így alkot egyre szorosabb egységet a vadasszony és a vadember (ld. Antwerpen város címerét); utóbbi nyilvánvalóan már sokkal több a férfi számára egy maskaránál. Beer alapvetően egy kívülálló, még akkor is, ha bejárása van a helyi szabadkőművesek közé (ez az antwerpeni befolyásosokból álló Szeretet Családja), és beszélő viszonyban van a Vörös Vesszőként emlegetett Jan Grauwels későbbi inkvizítorral is.

De alapvetően nem ez jelenti majd a fogadós vesztét, hanem az a végtelen naivitás, amivel a világot szemléli („Sosem volt úgy, ahogyan hittem, de erre csak a fájdalommal és annak lassú enyésztével kezdtem ráébredni”), az éleslátás teljes hiánya, az önámítás, meg a számvetés elmaradása: „Kínkeserves dolog nem hazudni önmagunknak. Azt gondolná az ember, hogy mélyen a szívében elfogadja az igazságot, de mi sem áll távolabb az igazságtól. Szüntelenül rászedi magát az elménk.” Beert árulónak bélyegzik, és számkivetetté válik a városban; egy pillanat alatt megsemmisül az a megbecsültség, amit évek alatt szerzett. Beer igazából saját magán kívül nem is vádolhat mást, ahogy egyszer a fiának megfogalmazta: „mindnyájunkban nagy az igény arra, hogy becsapják” (erre reflektál a kötet egyik mottója is: „Mundus vult decipi” ~ A világ azt akarja, hogy rászedjék).

Innen nézve 

a Vadasszony a szégyen és a meghasonlás regénye,

Beernek pedig nem marad más választása, minthogy maga mögött hagyja az amúgy is végletekig megosztott várost. Jeroen Olyslaegers lírai, sűrű szövésű prózában teregeti elénk ennek az utólagos szembenézésnek a krónikáját, történelmi regényének egyes részei pedig izgalmasan reflektálnak a mára: az embert próbáló antwerpeni tél képei, mikor leállt a kereskedelem, az embereknek felkopott az álluk, de a városban így is akadtak, akik nyerészkedtek, a koronavírus miatt mozdulatlanságba kárhoztatott világot idézhetik. Meg a szertefoszlott reményeket, hiszen a közösségi trauma után minden ugyanúgy folyt tovább, mint addig: „Elhárult a nyomorúság, az ember pedig úgy tett, mintha az emléke is leperegne róla”. Az elrabolt vadasszony alakja a kizsigerelt természetet meg a kolonialista felsőbbrendűség zsákutcáját juttathatja eszünkbe, a veszélyes könyvekről szóló részek pedig egészen paradox módon a mai magyar közbeszédet. Jeroen Olyslaegers könyve ugyanakkor nem egy politikai vagy társadalmi pamflet, hanem irodalom a javából. Ami azt illeti: így kell történelmi regényt írni, szívvel, fájdalommal, esetenként humorral, hogy lapjai között ne csak az embert pillanthassuk meg, hanem időről időre saját magunkat is.

Olvass minket e-mailben is!

  • Könyves hetilap a postaládádban
  • Kézzel válogatott tartalmak
  • A legérdekesebb, legfontosabb könyves anyagok egy helyen
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...

Jeroen Olyslaegers: Mindannyian kettős életet élünk

...

Flamand szerző nyerte el az Astrid Lindgren-emlékdíjat

...

A korlátlan hatalom torzít és legyalulja a lelkeket

Rakovszky Zsuzsa új regénye megtörtént történelmi eseményt dolgoz fel, nem mellesleg pedig elvakultságról, hatalommámorról és a valóságérzékelés totális elvesztéséről is szól. Az idők jelei a hét könyve.

Hírek
...

Kézjellel kért segítséget a bántalmazott nő – ez a könyv segíthet megérteni a bántalmazás logikáját

...

Bónusz fejezetekben folytatódik Rebecca Yarros sikerregénye

...

Bódis Kriszta: amikor lapulni kellett, a könyvek bátorítottak

...

Pierce Brosnan új filmjében bohém festőként kezdi újra az életét

Kiemeltek
...

Így dolgozott kémregényein John le Carré, aki maga is kém volt

Hogyan alkot egy olyan thrilleríró, aki annak idején kém volt? John le Carré jegyzeteiből kiderül.

...

Egy méter vintage könyvet szeretnék, sárgában – Amikor a könyvespolc csak díszlet

Mutasd a könyvespolcod, megmondom, ki vagy! Ja, nem.

...

Spiró György: Hungária és Magyarország nem azonos

Hallgassátok meg az íróval készített podcastünket!

Polc

Az év egyik legmegrázóbb disztópiájában egy anya küzd gyermekei túléléséért

...

Egy elfeledett költőnemzedék, akit tönkretett a diktatúra 

...

Miért ne végezz otthon székletátültetést? – minden, amit a belek működéséről tudni akartál

...

Lehet uralni a sakklépéseket, az emlékeket és a halált is?

...