Igazi retrospektív irodalom Jeroen Olyslaegers magyarul most megjelent regénye, hőse és narrátora pedig egy Beer nevű fogadós, aki 1577-ben már viszonylagos nyugalomban, a Vademberhez címzett amszterdami ivó tulajaként tekint vissza a tíz évvel azelőtti eseményekre. Utóbbiak fő helyszíne Antwerpen, a gazdag és nyüzsgő kereskedő- és kikötőváros, amelynek lakói a maguk módján igyekeznek megbirkózni a spanyol uralommal (akit jobban érdekel a szerteágazó Habsburg-történelem, annak Martyn Rady pompás könyvét ajánlom – ITT írtunk róla). A jólét ugyanakkor nem teremt egységet, a várost
a felszín alatt vallási, politikai és társadalmi ellentétek feszítik,
még ha lakói ideig-óráig nem is vesznek róla tudomást:
„Azzal ámítottam magam Antwerpenben, hogy a fogadómmal együtt része vagyok egy nagy egésznek, hogy a többi antwerpenivel együtt egy várost alkotunk, s hogy lehetünk mi mégoly különbözők, másokkal szemben egymásnak vetjük a vállunkat. Abban a tudatban éltem, hogy győzedelmes erőnek vagyok a birtokosa, melyben velem együtt az összes antwerpeni osztozik. Történjék körülöttünk bármi, gondoltam sokszor, mi közösen mindig megteremtjük ezt az egységet. A városfalon belül, amely körülvesz minket, egyek vagyunk, és ha ellenségünk támad, annak előbb be kell vennie a városfalat, és csak azután tud minket eltiporni. Vágyakozni vakmerőség, vakmerőnek lenni vakság.”
A szöveg valójában egy szenvedélyes monológba ágyazva idézi fel a múltat: Beer magához Istenhez idézi szavait, töpreng, tépelődik, magát marcangolja. Eleve már a kiindulópontja is gyászos: három feleséget veszített el, közülük ketten ki sem tudták hordani közös gyermeküket, a harmadik a szülésbe halt bele. Nem csoda, ha elátkozottnak tartja magát Beer, akinek napjait ezek után teljesen kitölti a munka és az abból adódó élénk szociális élet. A kocsmánál ugyanis nincs jobb helyszín ahhoz, hogy változatos keresztmetszetet kapjunk Antwerpen társadalmából. Mindenki megfordul itt: kereskedők, kikiáltók, koldusok, nyomdászok, festők, bábaasszonyok, vakok, zsoldosok és tudósok. A társaság tagja Bruegel is, aki egy alvó vadember alakját skicceli a kocsma falára – utalva ezzel Beer vadember maskarájára, melyet minden évben azért ölt magára, hogy társaival együtt így köszöntse a tavaszt. Utóbbi társaságnak tagja egy Keszeg nevű helyi bolond/színész/kikiáltó, akiről a regénybeli magyarázat szerint Bruegel a Bolond Margit című festménye főalakját mintázta:
Olyslaegers könyvében szépen, döccenők nélkül simul össze valóság és fikció, érezhetően nagyon masszív az a kulturális, történelmi, művészeti alap, amelyre a cselekményt felépítette, de szerencsére ez a rengeteg információ nem tolakszik az előtérbe, viszont az író olyan magas labdákat dob fel, amelyeknek óhatatlanul egyből utána kell menni, ki kell guglizni/kutatni az adott részleteket. A kötet tele van erős hívószavakkal, egy magyar olvasónak ilyen lesz például Sambucus, a „bolond magyar” („A legnagyobb könyvgyűjtő, akit el tudsz képzelni”), aki ideiglenesen Beer fogadójának pincéjében raktározná el a világ minden szegletéből érkező könyvszállítmányait – az már csak utóbb derül ki, hogy ezekben olyan kötetek is vannak, amelyek könnyen az inkvizíció kezére juttathatják az embert.
A hatóságok ugyanis szigorú ellenőrzés alatt tartják a könyvnyomtatást és -kereskedelmet, és a tiltott tartalom terjesztését vagy szimpla birtoklását akár halállal is büntethetik.
A tudás ugyanis már nemcsak kevesek kiváltsága,
hanem demokratizálódott és burjánzik, ha tetszik egyeseknek, ha nem: „A könyvek veszélyesek, jól meg is utáltam őket, de a tartalmuk attól még csábító. A nyomdászok röpke néhány év alatt kelendő fegyvert és kapós szórakozást csináltak a tintájukból, s már mindenfelé olvasták a temérdek telinyomtatott papírt, mely végeérhetetlen folyamban terjedt szerteszét vízi és szárazföldi utakon, többnyire hordókba töltve, akár a sör meg a bor.” A regénybeli Sambucus amúgy nem más, mint a humanista Zsámboki János filológus polihisztor, aki élete során volt történetíró, udvari költő, és korának egyik legjelentősebb kézirat- és könyvgyűjtője (róla bővebben a MEK oldalán lehet olvasni).
De nem ez az egyetlen magyar szál a történetben. Beer társaságában ugyanis feltűnik Joris Hoefnagel festő is, aki bár származását tekintve flamand, a valóságban – jóval a regénybeli események után – bejárta az akkori Magyarország nagy részét, és számos metszetet meg miniatúrát készített a korabeli városokról és várakról. Ezt például Budáról:
Magának a címbeli vadasszonynak is van egy kulturális-művészeti előképe, mégpedig az a metszet, amely a kötet utolsó lapján látható, és amelyet a regény szerint egy kiadvány számára készíttetett a főhős nyomdász barátja – bár filterek akkor még nem léteztek, de a leírás szerint a nyomdász már akkor tisztában volt vele, hogy mire harap a nagyközönség:
„Szeme és szája egy nemesasszony vonásait mutatta, olyasvalakiét, akinek köztünk a helye.
– Nem így néz ki – mondtam, inkább csak magamnak, mint a nyomdásznak.
– Így lesz kelendő.”
A szőrmékbe burkolózó nőt és gyerekét bezárt ajtó mögött tartja Beer, és helyi látványosságként pénzért mutogatja a kíváncsiaknak. Kommunikálni nem tud velük, beszédüket nem érti, a nő jobbára énekel. Beer fokozatosan döbben rá, hogy az állati szőrme alatt egy érző ember bújik meg, egy többszörös traumán átesett grönlandi (egy skraeling), akivel
egyre szorosabb közösséget érez.
Miközben a falakon túl lassan lángba borul a város, emberek esnek egymás torkának, templomok képeit rombolják, állandó lesz a viszály és a széthúzás, a vadasszony és a gyereke az ártatlanságot és a békét szimbolizálják számára. Fejében így alkot egyre szorosabb egységet a vadasszony és a vadember (ld. Antwerpen város címerét); utóbbi nyilvánvalóan már sokkal több a férfi számára egy maskaránál. Beer alapvetően egy kívülálló, még akkor is, ha bejárása van a helyi szabadkőművesek közé (ez az antwerpeni befolyásosokból álló Szeretet Családja), és beszélő viszonyban van a Vörös Vesszőként emlegetett Jan Grauwels későbbi inkvizítorral is.
De alapvetően nem ez jelenti majd a fogadós vesztét, hanem az a végtelen naivitás, amivel a világot szemléli („Sosem volt úgy, ahogyan hittem, de erre csak a fájdalommal és annak lassú enyésztével kezdtem ráébredni”), az éleslátás teljes hiánya, az önámítás, meg a számvetés elmaradása: „Kínkeserves dolog nem hazudni önmagunknak. Azt gondolná az ember, hogy mélyen a szívében elfogadja az igazságot, de mi sem áll távolabb az igazságtól. Szüntelenül rászedi magát az elménk.” Beert árulónak bélyegzik, és számkivetetté válik a városban; egy pillanat alatt megsemmisül az a megbecsültség, amit évek alatt szerzett. Beer igazából saját magán kívül nem is vádolhat mást, ahogy egyszer a fiának megfogalmazta: „mindnyájunkban nagy az igény arra, hogy becsapják” (erre reflektál a kötet egyik mottója is: „Mundus vult decipi” ~ A világ azt akarja, hogy rászedjék).
Innen nézve
a Vadasszony a szégyen és a meghasonlás regénye,
Beernek pedig nem marad más választása, minthogy maga mögött hagyja az amúgy is végletekig megosztott várost. Jeroen Olyslaegers lírai, sűrű szövésű prózában teregeti elénk ennek az utólagos szembenézésnek a krónikáját, történelmi regényének egyes részei pedig izgalmasan reflektálnak a mára: az embert próbáló antwerpeni tél képei, mikor leállt a kereskedelem, az embereknek felkopott az álluk, de a városban így is akadtak, akik nyerészkedtek, a koronavírus miatt mozdulatlanságba kárhoztatott világot idézhetik. Meg a szertefoszlott reményeket, hiszen a közösségi trauma után minden ugyanúgy folyt tovább, mint addig: „Elhárult a nyomorúság, az ember pedig úgy tett, mintha az emléke is leperegne róla”. Az elrabolt vadasszony alakja a kizsigerelt természetet meg a kolonialista felsőbbrendűség zsákutcáját juttathatja eszünkbe, a veszélyes könyvekről szóló részek pedig egészen paradox módon a mai magyar közbeszédet. Jeroen Olyslaegers könyve ugyanakkor nem egy politikai vagy társadalmi pamflet, hanem irodalom a javából. Ami azt illeti: így kell történelmi regényt írni, szívvel, fájdalommal, esetenként humorral, hogy lapjai között ne csak az embert pillanthassuk meg, hanem időről időre saját magunkat is.
