Stefánsson hazánkban az egyik – ha nem a – legnépszerűbb izlandi író, ez már abból is látszott, hogy csordultig volt a Nemzeti Táncszínház nagyterme a Margón. Szinte a teljes életműve olvasható magyarul, csak idén két újabb könyve jelent meg fordításban, a 2001-es Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről, illetve a 2020-as Hiányod maga a sötétség.
Ott Anna elsőként arra volt kíváncsi, tudatos döntés-e, hogy Stefánsson bizonyos kötetei párbeszédben állnak, újra és újra felbukkannak korábban megismert karakterek. A szerző viszont azt mondta, hiába vannak egy új könyvhöz különféle tervei és ötletei, amint leül írni, minden megváltozik, rengeteg előre nem látható esemény és alak tűnik fel. „A könyvek engem írnak meg, én nem vagyok felelős semmiért” – mondta a közönség derültségére. Szerinte az egyik legszebb dolog az irodalomban az, hogy „nem dönthetsz mindenről, olyan, mintha egy hullámzó tenger irányítana,” és ő hálás ezért. Ugyanakkor állítja, hogy
minden könyvét elfelejti a befejezésük után: írás közben semmi mással nem tud foglalkozni, kitölti az agyát a könyv, sőt ő maga a könyv, de aztán a kész mű, mintegy bosszúból, kizárja magából.
A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről elején, melynek egy tízéves kisfiú a főszereplője, szerepel egy mondat, melyben az írást torzulásként jellemzi. Azért fogalmazott így, mert „egy gyerek máshogyan nézi a világot, sok szempontból tisztább a képe, a tudata”. Szerinte írni is ilyen tiszta tudattal kell, mintha először látná a világot, így ugyanis „mélyebbre és távolabbra lehet látni” – és amikor leteszi a tollat, úgy érzi, sosem volt még annyira buta.
Mindkét kötet foglalkozik a gyásszal, az idő múlásával való elkerülhetetlen szembenézéssel, csak más-más szemszögből. Stefánssonnál ez sem tudatos szerzői döntés volt, úgy jellemezte a folyamatot, mint a zongorán megtalálni a jó billentyűt. „Azért jó írónak lenni, mert mindig tudod, ha tudsz valaminél jobbat is írni, és ez a lelkesedés ellenáll a halálnak” – mondta. A Hiányod maga a sötétség viszont bonyolultabb könyv volt, ennek a megírását ahhoz hasonlította, mintha orgonán kellett volna játszania.
Minden művem egy kísérlet arra, hogy megértsem a világot, lelassítsam az idő múlását, és valamilyen módon legyőzzem a halált
mondta. – Írás közben nem gondolkodom, csak érzek, és ehhez a nyelv a hangszerem. A regényeim pedig szimfóniák vagy rapszámok.”
Az idő múlása kapcsán szóba került az emlékezés is, egyik könyvében azt írja, hogy amit elfelejtünk, az nem létezik, és az élet árulása a feledés. Stefánsson úgy gondolja, hogy az irodalom segít felszínre hozni az emlékeket és feldolgozni őket, ami azért is fontos, mert „ha nem emlékszünk a tegnapra, akkor pocsékabbul vagyunk felkészülve a holnapra.” Az irodalmat egy teleszkóphoz hasonlította, ami a távolit, a nem láthatót is előhozza és csodálatossá teszi.
Ott Anna a zenéhez való kapcsolatáról is kérdezte a szerzőt, hiszen a dalok, a zene mindig hangsúlyos elem a könyveiben. Stefánsson természetesen gyerekként rocksztár akart lenni, mert érezte a zenében rejlő hatalmat, és hogy nincsenek benne határok. Úgy érzi, írás közben a zene belefolyik a szövegeibe, de ő ezt azért szereti, mert minden dal hozza magával a saját világát, amivel a történet is gazdagodik. Ráadásul nagyon szórakoztató dalokat válogatni a regényhez, főleg az unalmas számokat. Kenny Rogers Coward of the County című dalát például kifejezetten azért írta bele az egyik kötetbe, mert annyira rossz, szerinte ezt az akkori szerkesztője máig nem bocsátotta meg neki.
Arra a kérdésre, hogy érdekes-e egy boldog könyv, vagy csak a boldogtalanságról lehet jó könyvet írni, Stefánsson azt mondta,
az öröm az, amiről nem olvasni kell, hanem megélni és hagyni, hogy eltöltsön minket.
A boldogtalanság viszont olyan, mint egy mély víz, és ez a víz tesz minket emberré, ebből jön az élet. Emellett azonban a boldogtalanság is követeli az iróniát, a viccet, és a szörnyű sorsok ellenére is lehet szórakoztató, magával ragadó egy könyv. „A humor erős fegyver, nem véletlen, hogy a világtörténelem minden diktátora utálta – itt hatásszünetet tartott, a közönség vette a célzást –, mert a humor ellen nehéz védekezni” – mondta.
Végül Ott Anna arról kérdezte az írót, hogy a regényeiben megjelenő erős női karakterek valós izlandi nőkön alapulnak-e, vagy inkább az író vágyát fejezik ki, hogy ilyen nőkkel veszi körül a főhőseit. Stefánsson elmesélte, hogy nők között nőtt fel, és már gyerekként észrevette, hogy eközben férfiak vezették az országot, minden fontos döntést ők hoztak meg.
Szerinte a nők nemhogy nem tehetségtelenebbek a férfiaknál, de érdekesebbek is.
Vicces okfejtésbe kezdett arról, hogy mivel a férfiak már 4000 éve irányítják a világot, „nem kell olyan szorgalmasan dolgozniuk, és ezért nem is olyan érdekesek”. Míg ha egy nő fel akart törni, mindig nehezebb volt az útja, és ez sok helyen máig így van. Az elnyomás, a kevesebb lehetőség és a nagyobb erőfeszítés viszont sok erőt generált a nőkben, és „én ezt az erőt próbálom megírni” – mondta.
