Ali Smith: Még azelőtt vágtam bele, hogy a Brexit szó létezett volna

Ali Smith: Még azelőtt vágtam bele, hogy a Brexit szó létezett volna

A Brexit okozta társadalmi törésvonalak, egy elfeledett, majd újra felfedezett pop-art művész alkotásai, egy haldokló öregember emlékképei és egy saját útját kereső fiatal nő szürreális mindennapjai – mindez kaleidoszkópszerűen villan fel a skót Ali Smith Ősz című regényében, amely a legjobb könyveket összesítő 50-es listánkon 2020-ban az első lett. „Elmúlás, változás, útkeresés – mindez megjelenik a regényben, amely mégsem roppan össze a saját súlya alatt, Ali Smith ugyanis a maga finom módján mindig alkalmat kerít arra is, hogy rámutasson az abszurdra és a mindennapi szürreálra, amiből pedig 2020-ban garantáltan bőven jutott mindenkinek. Az Ősz egy meghatározó sorozat első része, Ali Smith pedig az az író, aki pátosz nélkül, érzékenyen reflektál az univerzálisra és a hétköznapira, mondatai pedig sokáig rezonálnak az olvasóban” – írtuk indoklásunkban. De alapvetően miből bomlott ki az Ősz, mi köze a könyvnek a magyarul korábban megjelent regényéhez, és hogyan figyelt fel Pauline Botyra? Ali Smith írásban válaszolt a kérdéseinkre.

Ruff Orsolya | 2020. december 15. |

Habár az Ősz című regényét, amennyire tudom, a Brexit-kampány és a brit kilépésről szóló szavazás idején írta, mégis nagyon időszerűnek tűnik, talán épp azért, mert a referendum óta az Egyesült Királyság továbbra is egy átmeneti időszakot él meg. Maga az idő mintha valahogy megállt volna, dacára annak, hogy az ország egy nagyon intenzív időszakot tudhat maga mögött, és ez mintha visszaköszönne az Őszben is: az idő széttöredezett, az olvasók pedig egymás után hánthatják le a különböző rétegeket. Érdekelne, mi volt a könyv tényleges kiindulópontja, hiszen tudom, hogy már jó pár éve tervezte a megírását. Maga a Brexit, a művészetek, az idő és az élet múlása? 

Mindez azért lehet, mert amit Brexitnek hívunk, csupán azoknak a súlyos nézeteltéréseknek, dühöknek, egyenlőtlenségeknek és kérdéseknek a felszíni tünete, amelyek már hosszú-hosszú idő óta jelen vannak az Egyesült Királyságban, elhanyagoltan és gyógyítatlanul, és nem pusztán csak az Egyesült Királyságban, hiszen az ilyesfajta megosztottság, és az, ahogyan a politikai hatalomra jutott emberek készek mindezt célirányosan kiaknázni annak érdekében, hogy megtartsák, táplálják és elősegítsék a hatalmukat,

mélyen átitatja az egész világot.

Ennek a könyvnek és a soron következő többinek a valódi kiindulópontja egy tanulmány volt, amely a regény kapcsolatát vizsgálta az idővel, és az idő kapcsolatát a regényformával. A regény nem fedheti fel előttünk a saját időnket. Már néhány évtizede tervezgettem, hogy írni fogok egy évszakregény-sorozatot, de csak akkor vágtam bele, amikor véletlenül felfedeztem – miután nagyon későn adtam le a Hogy lehetnél mindkettő című regényemet a kiadómnak és az mégis hat hét múlva megjelent –, hogy a könyvek nagyon profin és nagyon gyorsan meg tudnak jelenni, ha a kiadó azt akarja, hogy mondjuk hat héten vagy néhány hónapon belül megjelenjen, holott általánosabb, hogy a könyvszakmában ez kilenc-tizennyolc hónapig is eltart. Így egyfajta jeu d’espritként, szellemességként álltam neki, egy olyan könyvsorozatként, amely a mi korunkról szól, hogy a lehető legközelebb jelenjen meg ahhoz az időhöz képest, amelyben a könyvek íródtak. Még jóval azelőtt vágtam bele, hogy a Brexit szó létezett volna. Ám az idővel épp ez a helyzet, hogy a dolgok, és az idők, változnak. 

Ali Smith
Ősz
Ford.: Mesterházi Mónika, Magvető, 2020, 227 oldal
-

A nyitó dickensi mondat („Azok voltak a legrosszabb idők, azok voltak a legrosszabb idők.”) meghatározza a regény hangvételét – de vajon az Ősz egy dühös regény lenne? Írás közben mennyire feszítették a valós események miatti érzelmek? Egyáltalán lehetséges ilyen felfokozott érzelmi állapotban írni?

Én kevésbé látom dühösnek, sokkal inkább elmélkedőnek, kimértnek, az egybeforrt irónia és tapasztalat kifejeződésének. Annak a szereplőnek, aki a fentieket mondja, hosszú élete és olyan múltja volt, amelyben borzalmas idők tanúja volt. Érzékeli a ciklus változását, a kerék fordulását a sötétség felé. Ez természetesen a híres dickensi nyitómondat átdolgozása a Két város regényéből, egy olyan bekezdés kezdete, ahol a dolgok pusztán libikókaszerű túlzásokban léteznek, és szerintem az Ősz meg a többi könyv részben arról szólnak, mi történik, ha megkérdőjeleződik a szélsőségek vagy kettősségek közötti egyensúly, valami olyasmi, amin nekünk keményen kell dolgoznunk, hogy valamennyiünk érdekében fenntarthassuk. És van még egy híres sor az angol irodalomban, amelyet a kérdése mögött érzékelek, ez pedig Wordsworth-től származik az Előszó a Lírai balladákhoz című művéből: „emotion recollected in tranquility”, azaz a nyugalomban felidézett érzelem, amely nála a költészet forrásának egyik definíciója. Ezt a sort gyakran félreértik, mintha azt sugallná, hogy a költészet egyik működési módja az lenne, hogy lecsillapítsuk az érzelmet. Valójában arra utal,

ahogyan az érzelmek egy műalkotás befogadása után ismét felélednek az olvasóban,

és azok ugyanolyan élénkek és elevenek lesznek, mint amilyenek voltak. Ez a két alkotó forradalmi idők közepette és forradalmi időkről írt (történetesen ugyanarról a forradalomról). Hosszú ideje hiszem, hogy a regény forradalmi formátum, mivel úgy gördül előre, hogy vadonatújként teremti újra magát az őt megelőző regények szerkezeteiből. 

Olvasóként határozottan kapcsolatot érzek az Ősz és a Hogy lehetnél mindkettő között, talán mivel mindkettőben nagyon különleges módon közelít a művészetekhez és az időhöz. Túlzásnak érzi, ha ilyenformán összekötik a két regényt? 

Kapcsolatban kell lenniük, miután valamilyen módon minden kapcsolódik egymáshoz, és mivel mindkét regény azokról a módozatokról szól, amelyekben az idő, valamint a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatos elképzeléseink sokkal bonyolultabbak, minthogy egyszerű kronológia révén meg lehessen érteni őket, és gyakran egymásra rétegezett egyidejűségről van szó, és az egyidejűség, a saját döntő fontosságú dimenziónk megértése,  valamint a föld és az idő saját dimenzionalitásának megértése a művészetek működésén és revelációján keresztül történik. 

Habár a cselekmény egy 101 éves férfi és egy 32 éves nő barátságára fókuszál, de nyilvánvaló, hogy a barátságuk tényleges hatással van a főszereplő és az anyja kapcsolatára is. Ez egy töredezett, néha feszült kapcsolat, amely aztán fokozatosan javulni kezd. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy gyakran nem találjuk a közös nyelvet azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, és mire jutott írás közben, valójában mi segíthet nekünk abban, hogy legyőzzük ezeket a nehézségeket? 

Amikor megéljük az archetipikus kapcsolatainkat, mindegy mik ezek (szülő és gyerek, apa/anya, szerető/szerető, tanár/diák, főnök/dolgozó), a nyelv hajlamos rögzültté és kodifikálttá válni. Még többet és többet nem lehet mondani, bármennyire is jó lenne, mivel a kapcsolat formái hagyományosan körülhatároltak, majd amikor mi, vagy a mögöttünk lévő események áttörnek ezeken a rögzült határokon, még ha csak a másodperc töredékrészéig is, minden elmozdul. Ám a változás kényelmetlenséggel tölt el bennünket – ugyanakkor új erőt önt belénk és körülöttünk mindenbe. Szóval, néha nem akarjuk kockáztatni, hogy zavarba hozzunk másokat, vagy mi állunk ellen és mi magunk nem akarunk zavarba jönni; nagy és valódi kényelmet jelent, ha egy stabil kapcsolat tartósnak bizonyul; de gyakran az igazi szabadság és az igazi lehetőség akkor jön el, amikor a kapcsolat annak ellenére - és talán épp azért - is stabil marad, mert bekövetkeznek azok az elkerülhetetlen törések, és egymás számára individuális, valódi emberekké válunk, nem pedig archetípusokká. 

-

Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor először meglátott egy Pauline Boty-festményt, és azt, hogy mire gondolt először? Mi izgatta annyira Pauline Boty történetében és művészetében?

2015-ben egy magazint lapozgattam, amikor megláttam egy festmény apró reprodukcióját, az volt a címe, hogy Colour Her Gone. Marilyn Monroe arcmásának egyfajta változata volt, végtelenül ragyogó, részben figuratív, részben absztrakt, Marilyn melegen mosolygó fejét absztrakt örvénylések és formák vették körül, amelyek lombként nőtték körbe, mintha körülölelnék. Lebilincselő kép volt, az absztrakt és a figuratív ilyetén párbeszéde miatt, és feltűnt a címe is, mivel musicalrajongó vagyok, és rajongok Dusty Springfieldért, és a címe egy olyan Kander és Ebb által szerzett dal, a My Colouring Book egyik sora volt, amelyet Dusty tett híressé a korai hatvanas években. Van egy sor a dal legeslegvégén, ami úgy szól: „színezd olyanra, mint aki elment” („colour him gone”). Így ez a festő (és megnéztem a festmény időpontját, a korai hatvanas évek volt az is) nagyon korán tudatosan megváltoztatta a gender-elvárásokat és várta, mi történik. A képaláírás szerint Boty egy brit női pop-art művész volt. Nem ismertem a nevét vagy a munkásságát, ahogy azt sem, hogy brit női pop-art művészek ilyen korán festettek, így aztán rákerestem néhány képére az interneten.

Olyan erőteljesek, olyan szellemesek voltak, tele energiával, színnel, metsző intelligenciával és kortárs kulturális referenciával, hogy ezek után még jobban elképedtem.

De vajon miért hagyta abba 1966-ban? Felhagyott a festészettel, és másvalamihez kezdett volna az életében? Ki volt ez az erős, csodálatos művész, akiről, sikerült úgy felnőnöm, hogy ne tudjak semmit? Megnéztem az életrajzi adatait, olvastam a korai haláláról. Rettenetes szomorúság. Majd ismét megnéztem magamnak a képeiben jelenlévő energiát, örömöt és kedélyt, és még a reprodukciókból is roppant felvillanyozó energia áradt, mindebben pedig éreztem valamit, ami John Keats költőre emlékeztetett, aki oly rövid ideig élt és mégis forradalmasította a lírát, és arra az energiára, amely még évszázadok múltán is átüt mindenen, amit ez a férfi írt, aki oly keveset és könnyen, oly rövid ideig élt a Föld színén. Keats egy olyan társadalmi osztályba született, amelyet azok a hierarchikus erők, amelyek a költészetet írták, publikálták és „döntöttek róla”, bőven maguk alatt lévőnek gondoltak. Boty pedig nő volt, és egy olyan művészeti iskolában tanult, amelynek az építészeti tervezésekor nem vesződtek azzal, hogy nőknek is létesítsenek mosdókat, mivel adottnak vették, hogy ott nők valószínűleg nem lesznek majd diákok… 

Képzeljük el, hogy az olvasók bepillantást nyerhetnek az ön dolgozószobájába – mit látnának inkább: könyveket vagy festményeket?

Könyvkupacokat mindenütt, több a könyv, mint a padlófelület. Az ablak az utcafront felőli előkertre és a másik utcában lakó szomszédaink hátsó kertjére néz. Sok műalkotás nincs, csak néhány kép – leszámítva egyetlen falat, amelyen, amikor könyvet írok, összegyűjtök mindent, ami segíthet gondolkodni azon, amin éppen dolgozom. Egy nyúlánk, karcsú macska alszik a széken, amin munka közben ülni szoktam. Amikor leülök ugyanarra a székre, megpróbál lelökni a hátsó lábával. Ha nem tud, akkor körém vackolja magát, kölcsönösen melengetjük egymást.  

Hogyan élte meg idén a karantén időszakot? Íróként ez egy mentálisan feszült időszak volt az ön számára vagy még inkább arra sarkallta, hogy intenzívebben dolgozzon?

Az elején, a lezárások idején, szerencsém volt, mivel egy könyv befejezésénél tartottam, a sorozat egyik darabját, a Summert (Nyár) írtam. Mindez annyit tett, hogy eleve annyira voltam elzárva, ahogy különben is írni szoktam. Amikor befejeztem a könyvet, egy még nagyobb karanténban találtam magam, és abban a rettenetes időszakban leginkább az tűnt fel, hogy körülöttünk milyen természetesen közösségivé vált minden, hogy az elszigeteltségben az emberek milyen erősen eltökélték, hogy kapcsolatot tartanak egymással a kerítés felett, átkiáltanak egymásnak a környező utcákon. Gyerekek mindenhol, kutyák ugattak, emberek üdvözölték egymást, távolságot tartva mélyedtek beszélgetésbe egymással, megkérdezték egymástól, hogy szüksége van-e valakinek valamire, hogy tud-e valaki segíteni, azt mondták: jól vagy?, mi jól vagyunk, és te hogy vagy?, alkalmi eszmecsere zajlott, fölöttünk pedig közlekedés hiányában a madarak énekeltek.

Valódi reményt adott nekem, hogy olyannak hallhatom a környék énekét, amilyen.

Időnként perlekedő, sokkal gyakrabban meleg és barátságos, mindig csapongó. Akárhogy is, párbeszéd. Azt gondolom, ebből fakad az élet.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei

Nagyon ritka, hogy egy szépirodalmi mű valamely (bármely) politikai-társadalmi eseményre szinte azonnal rezonálva jelenjen meg, és ez még akkor is igaz, ha Ali Smith már jó pár évtizede tervezte az Ősz című regényét – pontosabban az Évszakok címet viselő kvartetet. Az Őszt az első poszt-Brexit-regényként szokás emlegetni, de annál sokkal több, hiszen egyszerre az elmúlás és az útkeresés könyve. Nálunk pedig most ez a hét könyve.

...
Kritika

Ali Smith hőse egy olyan cserediák, aki egy másik korból érkezett

...
Hírek

Kétféle kezdéssel jelent meg Ali Smith regénye

Hírek
...
Hírek

Rendeld meg a 100 oldalas Esterházy-különszámot és az Ottlik-másolatot!

...
Nagy

Göncz Árpád így emlékezett meg A Gyűrűk Ura másik fordítójáról

...
Hírek

Hazatértek az első filmfelvételek, amik 125 éve Magyarországon készültek

...
Hírek

Látványos és kiadós új előzetest kapott a Dűne

...
Szívünk rajta

Berg Judit már gyerekkorában fantasztikus történetekkel szórakoztatta magát

...
Nagy

Négy könyv, amelyben túlélők meséltek Auschwitzról

...
Beleolvasó

Vámos Miklós: Élni arany. Olvasni ezüst. Írni ötvözet

...
Hírek

Ősszel már színházban is láthatjuk a Holtversenyt

...
Hírek

Művészetek völgye, Szindbád nyomában és a Margitsziget felfedezése [PROGRAMAJÁNLÓ]

A hét könyve
Kritika
Zadie Smith hőseinek a tévedés élethossziglani elfoglaltságot jelent
...
Nagy

A preraffaeliták nélkül Keats talán ma is ismeretlen lenne

A preraffaeliták művészete nem ért véget a festészettel, hiszen szenvedélyes és intenzív kapcsolatuk volt az irodalommal: inspirálta őket és írták is. Sőt, még a világ legszebb könyveihez is hozzátettek párat.