Nem először jár Magyarországon, a magyar olvasók nagyon szeretik a könyveit. Hányadik alkalommal látogat ide?
Negyedjére vagyok itt, sajnos csak Budapesten jártam eddig, de nagyon szeretem ezt a várost. Mindig lenyűgöz, ahogy az is, mennyi olvasóm van Magyarországon. Nagy kaland, hogy izlandi vagyok és Európa minden szegletében várják a könyveim. Az írásaimmal hatni akarok az emberekre, és ha ez ilyen jól megy, mint itt Magyarországon, akkor az nagy öröm. Van két nagyszerű magyar fordítóm (Egyed Veronika és Patat Bence – a szerk.), mindketten roppant tehetségesek, szerencsés vagyok, hogy ők ültetik át magyarra a regényeimet.
Közismert, hogy Izlandon nagyon sokan olvasnak, sőt sokan írnak is, az irodalomnak van egyfajta kultusza. Mi lehet az oka, hogy az izlandi ennyire történetmesélő nép?
Kevesen vagyunk, nagyjából 370 ezren. De az izlandiak mindig is sokat olvastak és írtak. Nehéz megmondani, pontosan miért, könnyű közhelyekbe futni, ha erre keresünk válaszokat, de talán az egyik ok az elszigeteltségünk. Az izlandiak a 19. század végéig teljesen izoláltan éltek, esetleg nyáron találkozhattak más országok halászaival, de 5-6 hónapig hajók sem érkeztek a szigetre, annyira rossz volt az idő. Izland mindentől messze van, sötét a tél és akkoriban nem igazán voltak városok, úgyhogy a többség vidéken, kis farmokon lakott. Ilyenkor két út lehetséges, vagy lemondanak a kultúráról, csak az ösztönöknek élnek és primitív kultúrát építenek, vagy épp ellenkezőleg, küzdenek az unalommal, az elszigeteltséggel, a sötétséggel. Az elődeink korában nem voltak színházak, bárok, találkozóhelyek, de mindig voltak szavak, nyelv, és az mindenkié. Ez lehet az oka, hogy a történetmesélés és a költészet is fontossá vált. Egyszerűen kellettek a versek a túléléshez, és ez az oka annak, hogy az irodalomnak Izlandon ilyen mélyek a gyökerei.
A Hiányod maga a sötétség című kötete is egy elhagyatott vidéken játszódik, egy kis fjordban, ahol alig negyven ember él egymástól távoli tanyákon. A történeteik és az őseik történetei mégis nagyon izgalmasak és változatosak. Ez egy különleges, mesebeli hely vagy mindenhol a világon ilyen érdekesek az emberek történetei?
Bármerre járunk, körbevesznek a történetek. Néha csak ülök a metrón vagy egy nagyvárosi kávézóban, és arra gondolok, hogy minden elhaladó embernek megvan a saját története, lehet, hogy nem fontos vagy nem érdekes, de mindenki a tanúja valaminek, amiről van mondanivalója. Ha neki nincs, akkor az őseinek biztosan. A vérvonalunkban rengeteg történet van, sokszor nem is ismerjük őket, tragikus, hogy sokan úgy halnak meg, hogy senkinek nem mondhatták el ezeket. Úgy gondolom, minden fjordnak, utcának és falunak ezer és ezer története van. A könyvemben megjelenő fjord egyébként egyszerre valóságos és fiktív, egy hely, ahová hat- és tízéves korom között jártam nyaranta, mert a mostohaanyám odavalósi volt.
Nagyon különös hely, gyönyörű a táj és a személyes élmények miatt nagyon erősen gyökerezik bennem.
Az ott élő emberek tényleg nagyon különlegesek, és a történeteik benne is vannak a könyvben, persze nem pontosan, mert amikor elkezdek írni, akkor fogalmam sincs, mi fog történni, a szereplők és a történet visznek engem, így írás közben sok minden változik.
A sors nagyon fontos szerepet játszik a könyveiben, a most megjelent regény előszavában pedig ezt írja: „Ami fontos, és aminek maradandó hatása van rád, olyan mélyen beléd ivódhat, hogy lenyomatot hagy a génekben, melyek aztán nemzedékeken át adják tovább, így formálva a még meg nem születetteket is. Ez a törvény.” Lehetséges, hogy a sors tulajdonképpen a gének emlékezete? Mindaz, amit az őseinktől magunkban hordunk? Lehet, hogy a sors nem rajtunk kívül van, tehát nem valami külső kontrolláló erő, hanem magunkban hordjuk, még ha nem is vagyunk tisztában ezzel?
A sors egy olyan kifejezés, amit gyakran használunk, anélkül, hogy elgondolkodnánk azon, mit is jelent. Van, aki Istent éri a sors alatt, de ha nem kötjük Istenhez, akkor mihez kapcsolható? És itt van egy kérdés, amit évezredek óta kérdezgetünk magunktól: mi döntünk a sorsunkról vagy sem? Megváltoztathatjuk? Ez egy végtelen kérdéssorozat, és odáig vezet, hogy tulajdonképpen mi az élet. Ha minden el van rendelve, akkor van valami nálunk nagyobb, ami rajtunk kívül áll? De a sors a vérünkben is van az őseink által, hiszen a szüleinktől örököljük a karakterünket, a temperamentumunkat, és ez mind számít abban, hová jutunk. A gének az erősebbek vagy a környezet? Az örökségünk vagy a körülmények a meghatározók? Számomra ez utóbbi az egyik legfontosabb kérdés. Például Izlandon, Budapesten vagy Gázában születni egészen más, de vajon meghatároz-e minket a szülővárosunk? Embernek lenni azt jelenti, hogy függsz a körülményektől, de az adottságokra felülről is rá lehet nézni. Gázában és Izraelben ez most nagyon jól látszik:
ha nem tudod magad a körülményeidtől megszabadítani, ha képtelen vagy reflektálni rájuk, akkor fogoly vagy, és ez a világ bármely részén igaz.
Az ember tele van üzenetekkel a múltból, de meg kell próbálnia formálni magát, és nem csak gondolatban, tettekben is. Könyveket olvasni, verseket, zenét hallgatni, művészettel foglalkozni talán az egyik kulcs ehhez. Ha mindezt nem teszed, akkor beleragadsz az életedbe és örökre rab maradsz.
Ha a művészet lehet egyfajta lázadás a sors ellen, vajon az lehet-e a szerelem is, amiről annyit és olyan sokféleképpen ír a könyveiben?
A szerelem a másik dolog, ami nagyon foglalkoztat, mert egyáltalán nem egyszerű dolog. A regényben arról beszélek, hogy ha megtalál a szerelem, és a szíved visz egy irányba, akkor lehet, hogy megbántasz másokat, és sokan szenvedni fognak melletted. Ha viszont nem a szívedet követed, és eltemetsz magadban valamit, akkor előfordulhat, hogy idővel boldogtalan leszel, és ez kihat a körülötted lévőkre is, így nem biztos, hogy ez a helyes út. Mit lehet ilyenkor tenni? Ezzel a kérdéssel rengetegen találkoznak, és nagyon összetett feladat megválaszolni, nincs is erre válasz, azt hiszem. De embernek lenni nagyon komplikált. Sokan azt gondolják, hogy egyszerű, és vannak szabályok – mondjuk a vallás előírásai –, amiket be kell tartani, és akkor máris egyszerű lesz az egész.
De szembe kell nézni azzal, hogy embernek lenni nehéz.
A sors és a szerelem mellett a hiány is megjelenik a könyveiben, mint az emberi lét egyik alapvető jellemzője. Mintha lenne bennünk egy űr, amit nem lehet betölteni. Ez is hozzátartozik az emberhez?
Mikor megszületünk, akkor csak egy dolog biztos, az, hogy meg is fogunk halni. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk, és igen, mindig elveszítünk valakit. Ha szerencsések vagyunk, és például Izlandon élünk, ahol nincs háború, akkor csak azért veszítünk el embereket, mert megöregednek vagy meghalnak balesetben, betegségben.
Mindenkivel, akit elveszítünk, valami odalesz, ami többé nem jön vissza.
De nemcsak emberek tűnnek el az életünkből, hanem pillanatok, élmények is. Amikor épp boldog pillanatokat élsz át, a barátaiddal, a családoddal vagy, akkor is tudod, hogy ez nem tarthat örökké, és éppen ez teszi az embert emberré. Ez a mély melankólia, hogy ezt tudjuk, ezzel születtünk. Épp ezért a mesterséges intelligencia soha nem fogja tudni azt, amit az ember. A hiány nehéz érzés, de pont az, ami miatt megéri élni. Mert a hiány azt jelenti, hogy van valami benned, ami erős. Ez egy ellentmondás, hiszen boldognak lenni azt jelenti, hogy boldogtalan is leszel. Az a gond, hogy azt hisszük, lehetséges olyan életet élni, amiben nincs ez a hullámvasút, és végig lehet menni az életen fájdalom nélkül. De nem lehet, mert aki megpróbálja, az elárulja magát. Törékenyek vagyunk és nem vagyunk tökéletesek, de a hiány nemcsak része az életnek, hanem értelmet is ad neki. Ha nem hiányozna senki és semmi, az lenne a legborzalmasabb a világon.
Ha már törékenységről beszélünk, anyaként nagyon nehéz volt olvasni azokat a jeleneteket, melyekben egy-egy anya a kisfiától búcsúzik örökre, méghozzá azért, mert csak így tud jó életet biztosítani számára. Ezek iszonyatosan nehéz pillanatok. Ennyire erősnek gondolja az anyákat?
Igen, annak gondolom. Ha megváltoznának a dolgok és mától csak férfiak szülhetnének, az emberiség lehet, hogy kihalna. (Nevet.) A férfiak nem bírnák el a fájdalmat, amit a test megváltozása, majd a szülés jelent. Nem hiszem, hogy felismerjük, mennyire hatalmas mélységei vannak az anyaságnak, ezt férfiként elképzelni sem lehet. Ha a férfiak szülnének, az egész világirodalom erről szólna, az elejétől fogva. Mindig is érdekelt, hogy a nők évszázadokon át miért nem írtak arról, milyen ez az egész, a vele járó fájdalom, a félelem. Nemcsak a szülés, még a menstruáció is olyan, ami, ha a férfiakat érintené, akkor versek ezrei szólnának a vérről és a kényelmetlenségről. De alig van ennek nyoma az irodalomban. A nők az évszázadokon át tartó alávetettség miatt nem tudták pontosan kifejezni magukat, nem volt hozzá nyelvük, hiszen mindig a férfiak nyelvén lehetett csak megszólalniuk. Nőnek lenni mindig alárendeltséget jelentett, többé-kevésbé mindig és mindenhol. Ha egy nő ugyanazt éri el, mint egy férfi, akkor egy hős, mert biztos, hogy jobban meg kell küzdenie érte, éppen ezért látom olyan erősnek a nőket.
A könyvében a zenének is kiemelt szerepe van, elsősorban a popzenének. Olyan előadók kerülnek elő, mint John Lennon, Nick Cave, Tom Waits és még nagyon sokan. De nem is annyira a zene itt a fontos, hanem a dalszövegek, amik be is épülnek a szövegbe. Mondhatjuk azt, hogy a dalszöveg a mai ember költészete?
Igen is, meg nem is. Számomra nagyon fontos a zene, amióta az eszemet tudom, rengeteg zenét hallgatok, a dalszövegeket is szeretem, és mindez persze az írásaimra is hat. Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy ez napjaink költészete – hiszen például Bob Dylan is irodalmi Nobel-díjat kapott a dalszövegeiért –, de közben meg mégsem. Ha zene nélkül, írásban jelentetünk meg egy dalszöveget, akkor a legtöbb esetben nem fog költészetnek tűnni. Jó szöveg lehet, de nem költészet. A dalszöveg zenével működik, ott van az ének, a hangszerek, az atmoszféra. De a költőnek nincsenek meg ezek az eszközei, nekik jobban kell csinálni és jobban is csinálják. A legjobb versekben ott a zene: nem kívül, hanem belül, a szavakban. Ez a költészet varázsa, ami miatt, ha egy jó verset olvasol, akkor az lehet, hogy egész életedben elkísér. Most leszek hatvanéves, és van olyan vers, amit negyven éve olvasok, újra és újra visszatérek hozzá. Mindig kicsit más, mert mindig újat mond, hiszen én is változom, a körülmények is változnak.
Egy költeménnyel találkozni pont olyan, mint egy régi baráttal, mindig ugyanaz, mégis mindig más is.
A költészet minden regényében nagyon fontos, itt most egy költő szereplővé is válik. Az egyik történetszál összetört lelkésze egy halott német költővel, Hölderlinnel levelez. Miért éppen őt írta a regénybe?
Amellett, hogy nagyon jó költő és érdekes élete van, azt hiszem, a legőszintébb válasz, hogy amikor írtam, akkor nem volt más választásom, a karakterem választotta ki magának. Hölderlin az a költő, aki ehhez a gyászoló, az életébe beleragadt lelkészhez illik. Amikor nagyon magad alatt vagy, sokszor az egyetlen barátod egy halott költő, vagy legalábbis a versei. Mindegy, hogy meghalt vagy nem, ismered vagy nem, a lényeg, hogy a neki írt levelek átsegíthetnek a nehézségeken.
Hölderlin mellett egy híres filozófus is feltűnik, a dán Kierkegaard és az ő gondolatai, különösen Vagy-vagy című művének közismert sorai: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni”. Egyetért vele abban, hogy minden döntést megbánunk, épp ezért nem dönthetünk jól?
Nem értek teljes egészében egyet vele, mert ha egyetértenék, akkor depressziós lennék, de szerencsére nem vagyok. Viszont – ahogy az összes nagy elme – elgondolkodtat, mert úgy kérdez, hogy az felszabadít, nyitottá tesz. Véleményem szerint ismét eljutunk itt a beszélgetésünk elejéhez, a sorshoz. Minden egyes lépésünk egy döntés, és minden döntésünknek van hatása. Nemcsak a saját életünkre, hanem másokéra is. Az ember gyakran elgondolkodik azon, mi lett volna, ha mást vesz feleségül, máshoz megy hozzá, akkor más gyerekei lennének, de akkor meg nem lennének azok, akik most vannak. Ezekbe a gondolatmenetekbe bele lehet őrülni.
Persze minden percet meg lehet bánni, de aki folyton ezen gondolkodik, boldogtalan lesz.
És bizonytalan is, és persze a bizonytalanság megint nagyon emberi.
A könyvében mellékszálként jelenik meg egy menekült lány története, akinek az egyik izlandi szereplő segít. A menekültek kérdése nagyon megosztó téma ma Magyarországon. Mit gondol, mit lehet és mit kell tennünk azokkal az emberekkel, azzal a tömeggel, mely Európába érkezik, hogy új otthonra találjon?
Gyakran elfelejtkezünk arról, hogy akik elhagyják az otthonaikat, nagyon bátor emberek.
Ahhoz, hogy elhagyjuk a házainkat, a családunkat, a gyökereinket, a gyerekkori emlékeinket, rengeteg erő és nagy bátorság kell.
A menekülők mindezt maguk mögött hagyják egy új, egy jobb élet reményében. Ha esélyt adunk nekik, a legtöbbjük nem fog visszaélni vele. Európának szüksége van az új emberekre, a fiatalokra, hiszen elöregedőben, fogyóban vannak a társadalmaink. Új idők jönnek, ez csak a kezdet, a globális felmelegedés miatt egyre több lesz a menekült. Minden változik, ha bezárkózunk, rossz vége lesz, mert a bezárkózás még soha nem végződött jól. Tartok tőle, a magyar kormány nem jól kezeli ezt a helyzetet.
Milyen tervei vannak a jövőre, mind dolgozik? Milyen téma foglalkoztatja még?
Szívesen írnék a menekültekről és hasonló témákról, de az az érzésem, ha azzal a szándékkal ülök neki, hogy beleírom a véleményemet egy társadalmi kérdésről, akkor annak a regénynek vége, megöli a szöveget. Inkább cikkeket írok ezekről a kérdésekről, mert emberként és íróként is kötelességemnek tekintem, hogy kiálljak dolgokért. Tavaly jelent meg a legutóbbi regényem Izlandon, most egy új történelmi regénynek kezdtem neki, és mellette verseken is dolgozom. Mindig írok, nem tudom magam elképzelni írás nélkül, és félek attól, mi lenne, ha egyszer már nem írhatok, de szerencsére ezzel egyelőre nem kell számolni.
