Fotó: Valuska Gábor
Jeroen Olyslaegers szerint a második világháború morális szempontból az egyik legrosszabb dolog, amely valaha megtörtént, ezért is hívja elő mindannyiunkban azt a kérdést, hogy mi mit tettünk volna, ha akkor élünk, vajon képesek lettünk volna-e erkölcsileg helyes döntéseket hozni. A kortárs flamand irodalom egyik legnépszerűbb szerzője új regényében ezt a felvetést gondolta tovább. A Védőr főhőse egy húszéves fiú, aki nap mint nap ilyen döntési helyzetek sűrűjében találja magát. Wilfried kényszerből áll be dolgozni a rendőrséghez, nem sokkal azután, hogy Belgiumot megszállták a németek. Az események azonban egyre inkább eldurvulnak a városban és rendőrként olyan akciókban is részt kell vennie, amelyek morálisan megkérdőjelezhetők. Miközben barátja, Lode lázadni kezd az új rend ellen és titokban zsidókat ment, addig ő tanácstalanul sodródik az árral, és hol erre, hol arra az oldalra áll. Olyslaegers olyan kérdéseket feszeget regényében, mint hogy hol húzódik a határ a bűn passzív tanúja és a résztvevője között, vagy hogy lehet-e egyáltalán létjogosultsága a pártatlanságnak. Az íróval, aki a napokban Magyarországon járt, a múlt és a jelen közti párhuzamokról, a világ skizofréniájáról, és a ma emberének felelősségéről beszélgettünk, de azt is elárulta, miért tart attól, hogy a második világháború és a Soá nem fog sokáig élni a fiatal generációk emlékezetében.
Jeroen Olyslaegers: Védőr
Fordította: Balogh Tamás, Helikon Kiadó, 2019, 432 oldal, 3799 HUF
A regény alapötletét egy 1942-es antwerpeni rendőrségi jelentés adta, amely a zsidóság deportálásáról szólt. Hogyan került a kezébe ez a jelentés és mi állt benne pontosan?
Egy történész ismerősöm meghívott engem és egy másik írót az előadására, amelyen különböző területekről érkező hallgatók is részt vettek. Fogalmunk sem volt, hogy miről fog beszélni, de aztán előállt ezekkel a rendőrségi jelentésekkel. A lenyűgöző dokumentumok egy antwerpeni razziát írnak le rendőrnyelven, egy olyan rendőr nézőpontjából, aki maga is belekeveredett az eseményekbe. Az ismerősöm először felolvasta a jelentést, aztán órákon át beszélgettünk róla. A fő kérdés természetesen az volt számunkra, hogy miért tenne ilyet bárki is, miért venne részt valaki egy ilyen akcióban? Ez a történész barátom, aki azóta már írt egy könyvet is erről a témáról, vagy tíz évet töltött el az antwerpeni rendőrségi archívumban, hogy megfejtse, mi történt pontosan azokban az években a városban. A konkrét rendőrségi jelentésben egyébként meg volt említve az utca is, ahol élek. Ott történt, hogy amikor a razzia során bekopogtak egy zsidó családhoz, ajtót nyitott egy férfi, majd rögtön elvágta a torkát egy borotvával. Bent a házban pedig egy teljes családot találtak megmérgezve, holtan fekve az étkező asztalnál. Ez történt az utcában, ahol élek. Ez is közrejátszott abban, hogy amikor hazatértem az előadásról, egyből eldöntöttem, hogy írni fogok egy könyvet erről.
A háborús irodalomhoz tartozó művek gyakran két csoportra osztják a társadalmat: áldozatokra és bűnösökre. A regényének elbeszélője viszont egy olyan ember, aki megpróbál pártatlan maradni, ennek következtében azonban egyfajta kettős ügynök lesz belőle. Azért választotta ezt a nézőpontot, hogy megtörje a hagyományos háborús diskurzust?
Természetesen meg akartam változtatni a diskurzust, be akartam hozni egy kis realizmust a második világháború irodalmába. Szerintem a legtöbb európai országban, amely megszállás alatt állt, a mai napig feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi mit tettünk volna azokban a szituációkban. A lenyűgöző az, hogy ezeket a kérdéseket csak a második világháború hívja elő, míg az első például nem. Ez azért van így, mert morális nézőpontból a legrosszabb dolgok egyike volt, amely valaha megtörtént. Hogy valószerűen tudjam ezt bemutatni, ahhoz várnom kellett a megfelelő elbeszélői hangra. Kicsit úgy, mintha egy régifajta rádiót tekergetnék, próbáltam befogni a hangot a saját mentális rádiómon. Aztán egyszer csak ott volt, megszületett Wilfried Wils. Az első húsz oldalt gyakorlatilag egy lendülettel írtam meg. Ez volt a legtöbb, amit valaha írtam egyszerre, de hirtelen annyira megszállott és boldog lettem, hogy sikerült meghallanom őt. Mert számomra Wilfried Wils nagyon is valóságos és eleven. Ami azt illeti, miután befejeztem a regényt, még mindig hallottam a fejemben őt, ezért el kellett végeznem egyfajta wodoo szertartást, hogy meg tudjak szabadulni tőle. Írtam neki egy levelet, és megkértem, hogy hagyjon egyedül. Aztán eltűnt. Ennyire élő és eleven tud lenni valami, amit a képzelet hoz létre. Majdnem három évig együtt éltem vele, ezért nehéz volt elengedni.
A könyvben Wilfried Wils a dédunokájának meséli el mindazt, ami a ’40-es években történt vele, így erősen kölcsönhatásba lépnek egymással a múlt és a jelen eseményei. Emiatt gyakorlatilag minden a háború perspektívájából beszélődik el és az emlékezet témája is nagy szerepet kap. Íróként mennyire tartotta céljának, hogy párhuzamot vonjon az aktuális problémák és a történelmi események közt?
Sokat gondoltam ezekre írás közben, de hogy garantálni tudjam a maximális váratlanságot, és hogy a történet finom és árnyalt legyen, ahhoz meg kellett hagynom a jelen és a múlt kapcsolatának felderítését az olvasó számára. Hogyha interjúkban vagy bárhol máshol arról beszélnék, hogy szerintem milyen konkrét kapcsolat van az akkori események és a mostaniak között, szerintem lerombolnám ezt az élményt. A munkát az olvasónak kell elvégeznie. Egyébként nem mindenki talál párhuzamokat a jelen korral. Aki viszont talál, az lehet, hogy megrémül a következményektől. Pedig ez csak színtiszta realizmus. Ha az emberi természetről gondolkodik valaki, de közben nem beszél az álszentségről, akkor nem érti az embereket. El kell fogadni a képmutatást és meg kell nézni, hogy mi is az, mert az embereknek szüksége van rá. Mindannyiunknak szüksége van a kettős életre. A többségünk bizonyos értelemben skizofrén. Változunk, attól függően, hogy milyen környezetben vagyunk.
A könyv főszereplője és elbeszélője, Wilfried is kissé skizofrén személyiségnek tűnik, van egy másik énje, Angelo, amely előtör belőle bizonyos szituációkban. Akkor tehát azért ábrázolta ilyennek, mert valójában mindannyiunkban benne van ez a kettősség?
Igen, ez volt az egyik oka. Lenyűgöz a kétértelműség és a morális kétszínűség. Nem bízok az emberekben. Illetve bízok, de azokban nem, akik azt állítják, hogy még sohasem voltak képmutatók egész életükben. Ez nem így működik. A lényeg, hogy mi mind tudjuk a különbséget jó és rossz között, kivéve persze a pszichopatákat, de ők a kisebbség. A többség viszont tudja, hogy mi a differencia jó és rossz közt. Nem is ez a baj. A probléma morális szinten az elmélet és a gyakorlat közötti feszültségben rejlik. Hogy megteszünk olyan dolgokat, amelyekről tudjuk, hogy elméletben, illetve morálisan rosszak, mert függ tőlük a munkánk, vagy mert meggyőzzük magunkat, hogy meg kell tennünk egy másik cél érdekében. Például Himmler azt mondta az SS-tisztjeinek, hogy a munka, amelyet el kell végezniük, borzalmas, de meg kell csinálniuk, mert meg kell szabadulniuk a zsidó fajtól. Az emberi nemet már a kezdetektől kísértette az elmélet és a gyakorlat közti különbség, és a fájdalom, ami ezzel jár. Mert, ha meg kell tennünk valamit, ami erkölcsileg rossz, azzal együtt kell élni az egész hátralevő életünkben.
A regény olvasása közben az volt a benyomásom, hogy ez a skizofrénia vagy kétszínűség, amely a főszereplőt jellemzi, tulajdonképpen kivetíthető az összes országra, amelyet Hitler megszállt. Belgiumban például a rendőrség asszisztált is a zsidók elhurcolásához meg nem is.
Hasonló dolgok történtek szerte az összes európai országban. A különbség az, hogy Antwerpenben a rendőrség részvételét a razziákban leállították 1942 szeptemberében. De olyan városokban, mint Amszterdam vagy Párizs, a rendőrség csak akkor hagyta abba a zsidók deportálásában való részvételt, amikor a város már felszabadult, szóval folytatták a legvégsőkig. Antwerpenben azért volt más a helyzet, mert volt egy vezető, aki észrevette, hogy a háborús helyzet változik, és jobb, ha abbahagyjuk ezeket a dolgokat. Ezért állt le a rendőrség a zsidók elhurcolásához való asszisztálással. De a legtöbb országban a kétszínűség, az álszentség, a kollaboráció ott volt mindenhol bürokratikus szinten. Az egyik kivétel talán Dánia volt, ott egy éjszaka megmentették a zsidó népesség nagy részét. De a többi ország részt vett az egészben. És csak az utóbbi években kezdtek el az emberek beszélni erről. Az én hazámban korábban csak a flamandok nacionalizmusa és a nemzetiszocialistákkal való együttműködése volt a téma, ők dominálták a háború emlékezetét. De mostanában ez nagyon megváltozott, most már beszélünk a Soáról. És beszélünk az adminisztrátorok és hivatalnokok együttműködéséről, a bürokrácia kollaborációjáról is. Ami azt illeti, ez sokkal riasztóbb és sokkal érdekesebb téma. Mert természetesen ez egy óriási figyelmeztetés azzal kapcsolatban, hogy mi történik most. A bürokrácia sérülékeny a diktatúrával, a terrorizmussal és rasszizmussal szemben, noha mindig úgy teszünk, mintha nem lenne az. Pedig, ha a rezsim változik, a bürokrácia együtt változik a rendszerrel.
Wilfried Wils kényszerből ugyan rendőrként dolgozik, ugyanakkor értelmiségi fiú, aki verseket is ír. A háború alatt írt műveiből pedig Egy komédiás vallomásai címmel jelenteti meg később a kötetét. Miért nevezi magát komédiásnak?
Antwerpeni dialektusban ez a szó úgy hangzik, komediant, ami azt jelenti, hogy valaki, aki úgy tesz, mintha valaki más lenne. Ez egy negatív kifejezés és valóban ezt használja Wilfried a verseihez. Mi mindannyian komédiások vagyunk és mind egy színpadon állunk, ezt nevezik theatrum mundinak. Minden nap kilépünk a házunkból vagy a lakásunkból és szerepet játszunk. Ahogy azt korábban is mondtam, a kontextustól függ, hogy milyen szerepet. Wilfried Wils egy olyan ember, aki nagyon tudatában van ennek a ténynek. Pontosan tudja, hogy muszáj szerepet játszania. És a szerep változik attól függően, hogy milyen környezetben van éppen. Ezért nevezi magát komédiásnak.
A regény egyik izgalmas felvetése, hogy az is lehet bűnös, aki pártatlan, illetve, hogy van olyan konfliktushelyzet, amiben egyszerűen nem lehet semlegesnek lenni. Hogyan látja ezt a kérdést? A pártatlanság egyenlő a gyávasággal? Létezik egyáltalán pártatlanság?
Az a helyzet, hogy ha valaki azt mondja, hogy semleges, máris hazudik. Egyikünk sem az. Előfordul, hogy amikor bizonyos emberek elolvassák a könyvem, nagyon elégedettek lesznek, mert megkönnyebbülnek attól, hogy ez egy komplex téma és abban a konkrét időszakban nem volt könnyű döntéseket hozni. De én azt mondom, most, a jelenben is figyelni kell. Mi nem tapasztaltuk meg az erőszakot, sem pedig a megszállást, de az egyetlen dolog, amit a történelem megtanított nekünk, hogy a morális ítélet el fog jönni. És az erkölcsi ítéletet nagyrészt az unokák szokták formálni. Ma nagyon érdekes időket élünk gazdaságilag és politikailag egyaránt, Európa-szerte és világszinten is. Az emberi élet veszélyben van ezen a bolygón. És amikor az unokáink vagy az ő gyerekeik visszanéznek majd erre az időszakra, könyörtelenek lesznek velünk. Néhányunkra úgy fognak tekinteni mint kollaboránsokra, akik hagyták, hogy ez a rendszer fennmaradjon. Látják majd, hogy kik voltak az ellenállók, ahogy azt is, hogy a többség nem csinált semmit. Az erkölcsi ítélet a jövőből érkezik és minket fognak hibáztatni amiatt, ami most történik. Viszont azt, aki a jelenben fogalmaz meg morális ítéletet, kinevetik, fenyegetik vagy nem hisznek neki. Ez pont olyan, mint Kasszandra története, aki megígéri Apollónak, hogy lefekszik vele, de cserébe azt kéri, hogy ajándékozza meg a jövőbelátás képességével. Apolló ezt meg is teszi, de aztán a nő megtagadja tőle a szexet. És akkor Apolló azt mondja, hogy megtarthatja a jóslás képességét, de soha senki nem fog hinni neki. Ma sok ilyen Kasszandra van. Greta Thunberg például. Sok ember, sok tudós hisz neki. És azt mondják, hogy amit mond, az nem is hit kérdése, hanem tudományos tény. De nagyon sok erő mondja azt, hogy ő egy idióta bolond, akinek iskolában lenne a helye, vagy hogy arrogáns, esetleg összeesküvők manipulálták őt. Szóval lassan kezd Kasszandrává válni. Az igazi morális ítélet csak húsz-harminc év múlva fog eljönni, de könyörtelen lesz. Nem lesz irgalom számunkra.
Amit most mond, és amit Wilfried története sugall, az nagyon hasonló abból a szempontból, hogy rávilágít a jelenben való élet egyik nehézségére, arra, hogy sosem tudhatjuk, hogy az aktuális döntéseinknek mi lesz a következménye.
Éppen ezt az érzést akartam kelteni az olvasókban a könyvvel. Wilfried Wils idős emberként mondja el a történetét, de jelenidőben írja le, hogy jobban átélhetővé tegye, illetve azért is, hogy rámutasson arra, hogy folyamatosan úgy teszünk bizonyos dolgokat, és úgy hozunk meg bizonyos döntéseket, hogy fogalmunk sincs, mit fog hozni a holnap. Akár halottak is lehetünk másnap, az élet teljesen megváltozhat egyetlen döntés miatt, amit ma hozunk meg. Lehetséges. Ez a furcsasága annak, hogy a jelenben élünk. Egy fantasztikus olasz író, Roberto Calasso éppen most publikált egy könyvet ebben a témában és úgy hívja ezt a jelenséget, hogy „a megnevezhetetlen jelen” (A könyv angol címe: Unnameable Present – a szerk.). Ezt mindannyian érezzük nap mint nap. Gondolkozunk, ránézünk a politikára, a társadalomra, és vagy azt hisszük, hogy jó irányba megy, vagy azt, hogy rossz felé halad, de egyikben sem lehetünk biztosak. Bármi történhet holnap. Ezt hívja Calasso a megnevezhetetlen jelennek. Nem tudunk nevet adni annak, ami éppen most történik, mert nem tudjuk, mit fog hozni a következő nap. Ezt az érzést próbáltam én is beleszőni a könyvbe.
Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyve is sok szempontból kapcsolódik a regényéhez. Hatással volt önre az, amit Arendt a gonosz banalitásáról írt?
Nagyban befolyásolta a gondolkodásomat. Amit szeretek Hannah Arendt munkájában, hogy amikor a második világháborúról beszél, ő is könyörtelen, nem hagyja szó nélkül például a zsidó közösség háború alatti működését sem. Sokan Izraelben megutálták őt emiatt, mert beszélt azoknak a zsidó vezetőknek a kétértelmű viselkedéséről, akik együttműködtek az SS-szel és a nemzetiszocialistákkal a túlélés érdekében. Rámutatott arra is, hogy a bűnösök nem szörnyetegek, nem valamiféle emberi szörnyszülöttek voltak, hanem bürokraták. Van egy másik híres könyvünk, Christopher Browning Átlagos férfiak (Ordinary Man) című műve, ő is valami hasonlót írt le azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik a háború alatt zsidókat öltek. Teljesen átlagos emberek váltak gyilkosokká. Lenyűgöz a banalitás ötlete, szerintem ez egy realisztikus nézőpont. És szeretem, hogy Hannah Arendt ilyen bátor volt, hogy nem gondolt arra, mit fognak az emberek reagálni a munkájára. Például arra, amit Eichmannról mondott. Mert tudjuk, hogy jó sok barátot elvesztett Izraelben amiatt, amit írt.
A regényben Wilfried Wils egy olyan dédunokának írja meg az élettörténetét és vallomását, akit ő maga nem ismer. Ez a képzeletbeli dédunoka, akinek a könyv szól, a következő generációkat szimbolizálja?
Azért használtam ezt, mert kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a második világháború és a Soá tovább fog élni a fiatal generációk emlékezetben. Természetesen az országomban és a városomban igyekszünk mindent megtenni, hogy életben tartsuk az emlékét, mert ez egy fontos figyelmeztetés. Én magam is részt veszek megemlékezéseken, sétákon, botlatókövek átadásán. Tavaly szeptemberben elkezdtük megünnepelni a felszabadítást is Antwerpenben, éppen 75 évvel ezelőtt történt. Fontos fejlődés, hogy erről megemlékeztünk, de azért pesszimista is vagyok. Szerintem ez a speciális figyelem, amivel a Soára emlékezünk, nem fog sokáig tartani. Ettől tartok, ezért használtam ezt az irodalmi trükköt, a jelképes dédunokát. Ez nem egy posztmodern eszköz, nem annak szántam, hanem morális szándék vezérelt. A félelem, hogy el fogjuk veszteni a hallgatóságát a második világháborúnak és mindennek, ami akkor történt.
