“Meglehet, Carmella már akkor tudta, miféle hatást gyakorol az életemre, amikor megajándékozott a hallókürttel. Nem nevezném őt rosszindulatúnak, csupán egészen sajátos a humorérzéke” – meséli a 92 éves Marian Leatherby, aki köszöni, jól van és teljesen el tudja látni magát, meg a két macskáját, a tyúkról nem is beszélve. Igaz, a fogai már kihullottak, alig hall, és hát az állán is ritkás szakállka nőtt már, ám utóbbi neki tetszik, szerinte elegáns.
Mexikóban járunk, narrátorunk itt él a brit konzulátuson dolgozó fia családjával, akik egyre kevésbé képesek elviselni a szerintük visszataszító kis öregasszonyt, ezért úgy döntenek, hogy idősek otthonába adják. Pedig Marion egészen kiváló szellemi képességeknek örvend, aminek lehet genetikai oka is, hiszen száztíz éves anyja komornyikjától időről-időre udvarias képeslapot kap, hiába,
“a száztíz év nem olyan nagy kor, legalábbis bibliai szempontból”.
Mindenesetre Marion humora nagyon is a helyén van, így az első, amivel a kötetet olvasva találkozunk, a bájosan vicces megjegyzések sora - tulajdonképpen majdnem minden második, harmadik mondatban van valami csalafintaság.
Marion a hallókürtnek köszönhetően még időben értesül a családja terveiről, amit ugyan megállítani nem tud, de legalább nem éri váratlanul. Persze arra még a világ random pontjaira ismeretleneknek leveleket írogató és Sarah Stanleyével vetekedő fantáziájú Carmella sem lehet felkészülve, micsoda helyre kerül Marion (vagy ha igen, Carmella azt is laza méltósággal fogadja).
A leginkább valamiféle keresztény szektaként leírható Fény Kútja Testvériség által működtetett idősek otthonában a hölgyek a legkülönfélébb házikókban laknak: van, amelyik gomba- vagy csizmaformájú, egy másik svájci faház, de akad vasúti kocsit, sőt, egyiptomi múmiát mintázó is. Az otthont egy házaspár vezeti, akik a takarékosság (azaz haszon), illetve a Belső Kereszténység (azaz hatalmaskodás) jegyében a legkülönfélébb tevékenységekkel és gyakorlatokkal foglalkoztatják a bentlakókat, ezek közül nem egy amolyan Rudolf Steiner-i antropozófia-karikatúraként is értelmezhető.
Igazából kíváncsi lennék, hogy vajon Richard Osman olvasta-e az 1974-es A hallókürtöt, ami csak nálunk volt eddig ismeretlen darab, a briteknél például igazi irodalmi csemegeként tartják számon, és művészek sora a rajongója: Ali Smithtől Björkön át Luis Buñuelig. Osman itt azért releváns, mert a talpraesett és aktív, sőt, világformáló idősek, no, meg a nagyszerű karakterek akár előképül is szolgálhattak A csütörtöki nyomozóklubhoz (cikkünk itt).
Ritka az olyan könyves siker, mint Richard Osmané. A Nagy-Britanniában televíziós műsorvezetőként ismert Osman régi vágya volt, hogy regényt írjon, a tévés munkái miatt viszont egyre csak halogatta a dolgot. A szikra akkor pattant ki a fejéből, amikor egy angliai nyugdíjas otthonban meglátogatta az anyját: így született meg A csütörtöki nyomozóklub ötlete (kritikánk róla ITT), amelyben négy hetven fölötti nyugdíjas ered egy bűntény nyomába és próbálja szétsimítani egy rejtélyes gyilkosság szálait. A könyv óriási siker lett, Nagy-Britanniában már több mint egymillió példányt adtak el belőle, a folytatásért pedig állítólag hétszámjegyű összeget fizetett a Penguin Random House. Richard Osmant zoomon értük el: a jó krimikről, az idős emberek láthatatlanságáról és rendőr nagypapájáról is beszélgettünk vele. Közben kiderült, vérbeli csapatjátékosként hogyan élte meg az írással járó egyedüllétet, vajon unja-e, hogy örökké a filmjogokat megvásárló Steven Spielbergről kérdezik, és persze mesélt egy kicsit a második részről is. Interjú.
A már emlegetett Carmella hatalmas formátumú figura, nagy kedvencem volt a bárminemű realitást sutba dobó ötleteivel, de nem kevésbé szórakoztató az extravagánsan öltözködő és férfifaló dáma, Georgina Sykes, vagy a háborús hős márkinő sem. A középpontban pedig ott áll a mi édes Marionunk, aki derűs meglátásaival kommentálja egyre extrémebb kalandjait és a többi szereplőt. Emlékeiből és álmaiból egy önazonos, világlátott fiatal nő rajzolódik ki, aki festészetet tanult és érdekelték a szürrealisták (egy kis személyes utalás az írótól – de erről később). Egyértelmű, hogy Marion igazi modern nő és vagány egyéniség volt – és itt a volt tulajdonképpen hamis, hiszen a töpörödött, elhasználódott testben még mindig az. A regényt olvasva pedig egyre inkább álomszerűvé válnak a fejezetek, főleg, hogy koruk, jellemük és céljaik okán megbízhatatlan mesélők sorával találkozunk a lapokon. Marion néha maga sem tudja eldönteni, ébren van-e vagy álmodik, esetleg emlékezik, a márkinő sztorijai a németek sorozatos megfutamításáról több mint gyanús münchhauseni anekdoták, a könyv-a-könyvben betétet író szerzetes pedig világnézeti és értékrendbeli okokból zárható ki azok közül, akik kiegyensúlyozott képet közvetíthetnének nekünk.
Ez az álomszerűség aztán fokozatosan átcsúszik az egyre nyilvánvalóbban misztikus tartalomba, amiben a szerző nemcsak megcsillogtatja átfogó ismereteit a görög mitológiától a gnoszticizmusig, de a transzcendens-szimbolikus eseményekbe csomagolva jelentős társadalom- és kultúrakritikát is megfogalmaz. Mindezt továbbra is úgy, hogy például
a fukar módon adagolt csokik és más édességek megszerzésének tétje legalább olyan nagy, mint kideríteni, mi állhat az intézmény mindennapjait felforgató haláleset mögött.
A kötet először azonosítható vezérmotívuma az öregség, pontosabban a jó öregség, Carrington pedig mély empátiával és szeretetteli komikummal mutatja be a személyiség rétegeit akkor, mikor a világ már rálegyint az öregasszonyokra. “Senki sem teheti az embert boldoggá, erről mindenkinek saját magának kell gondoskodnia” – véli Marion, és tesz is érte, például minden napjában talál valamit, aminek őszintén örülhet, és ugyan felismeri és néven is nevezi az emberi gyarlóságokat, a legtöbb esetben nagyvonalúan túllép rajtuk. Hallásproblémái, majd a hallókürttel visszaszerzett képesség ugyanakkor felerősíti, hogy ő maga egyszerre van kint és bent a közösségben, ami sokszorosan izgalmas megfigyelővé, sőt, kémmé teszi. A leselkedő és hallgatózó öregasszony képe itt nemcsak kedvesen ironikus, hanem része annak a nagyobb analízisnek, amivel Carringon a nők szerepeit, lehetőségeit és korlátait tárgyalja a társadalomban. A “kint és bent is” állapot egyik szerencsés megélési lehetősége a különcség: annak a szabadsága, hogy bármit megtehetünk és nem törődünk a világ véleményével. Persze mindez nem független attól, hogy arról a világról beszélünk, ami
a szépségét és termékenységét vesztett nőben legfeljebb a nagymamaságot találja hasznosnak, egyébként lemond róla, sőt, teherként éli meg a létezését.
A misztikum – nem véletlenül – a művészeten keresztül lép be a regénybe, Mariont egyre jobban foglalkoztatja az a kacsintó apácát ábrázoló festmény, ami vele szemközt lóg az ebédlő falán: a nyugtalanító nő arcát narrátorunk hol csúfondárosnak, hol szimpatikusnak találja, majd egyszer csak különös könyvecskét ad neki az egyetlen fekete lakó, a csendes Christabel Burns. A könyvből pedig feltárul a titokzatos apátnő története, akit bár az egyház szentté avatott a halála körülményei miatt, a könyvecskét író szerzetes szerint belülről bomlasztotta a kereszténységet azért, hogy ősi – a szerzetes szemében természetesen ördögi és pogány – erőket támasszon fel.
A regény innentől teljesen elszabadul, és egyre vadabb fordulatokkal veti magát a transzcendens kultúrtörténeti habzásba.
Abban a családban, amiben a szofisztikált A Pendragon legenda és Eco komor nagyregényei fivérek, A hallókürt az a frivol nővér,
aki egyszerre hány fittyet testvérei férfiúi pózaira és a patriarchális kultúra kategóriáira, miközben szellemesen rájuk is olvassa a kritikáját. Az álomszerű káosz belső rendje itt a mágikus szimbólumok asszociatív kapcsolataiban rajzolódik ki, az ősi idők óta az anyaméhvel összekapcsolt barlang mélyén végül menedéket lelő, gyakorlatilag boszorkánygyülekezetté (“coven”) váló öregasszonyok pedig nem véletlenül lesznek egyetlen örökösei a Földnek. Mindeközben felbukkan a Grál, Vénusz, az ír Sidhe és az Aos Sí, a templomosok, a bárd Taliesin, sőt, az egyiptomi Anúbiszt kifigurázva egy farkasfejű nő, Anubeth is. A hallókürt tehát az Umberto Ecón, Szerb Antalon vagy akár Dan Brownon edzett olvasók idei felfedezése lehet, előrebocsátva, hogy ezeknél jóval könnyedebben és játékosabban megírt kultúrtörténeti utazás.
Húsz éve jelent meg Dan Brown máig legsikeresebb és legvitatottabb regénye, A Da Vinci-kód, amely a kétezres éveken levakarhatatlanul rajta hagyta a maga popkulturális bélyegét. A kritikusok fanyalogtak, a rajongókat viszont ez sem érdekelte: a második Robert Langdon-regény összesen 81 millió példányban kelt el. Brown többi regénye meg sem tudta közelíteni A Da Vinci-kód sikerét, az összeladásokat viszont ez a regény egyértelműen felhúzta (Dan Brown könyveiből így összesen már több mint 200 millió ment el világszerte), kitermelt egy hollywoodi sikerfilmet, rengeteg fan fictiont, és még olyan könyvek is születtek, amelyek a regény hátterét magyarázzák. A jelenséget nemrég podcastben beszéltük ki, most pedig írásban járjuk kicsit körbe, mi is ez a máig tartó mánia a könyv körül.
Ezen a ponton ideje azt is bemutatnom, ki írta ezt a könyvet, főleg, hogy a szerzőnek magyar kapcsolódása is volt. Az 1917-es születésű Leonora Carrington jómódú brit családját botránkoztatta meg azzal, hogy művésznek készült, majd miután lázadó viselkedése miatt két iskolából is kizárták, a szülei beadták a derekukat, és finanszírozták a festői törekvéseit. Ez végül annyira meghálálta magát, hogy Carringtont ma a szürrealisták egyik utolsó jelentős képviselőjeként tartják számon. Max Ernst elhagyta miatta a feleségét, ám a szépséges Carrington nagyon gyorsan kinőtte a múzsaszerepet, és művészként egyenrangú társává vált Ernstnek. A II. világháború borzalmai azonban annyira megviselték őket, hogy miután sikerült külön-külön az Egyesült Államokba menekülniük, már nem tudták folytatni a kapcsolatukat. Carrington sok más európai menekülttel együtt Mexikóban telepedett le, és azzal a magyar születésű Weisz Imrével (Emerico Weisz, azaz Chiki) kötött házasságot, aki Robert Capa laborasszisztense, illetve maga is fotós volt – a párnak két fia született, az egyikük, Pablo illusztrálta A hallókürtöt. Imre a regénybe is utat talált ilyen kis utalásokban:
“Azt hiszem, ezeket a tulajdonságokat Imre bácsikámtól, egy magyar nemesembertől örököltem, akinek az anyja egy közismert erdélyi vámpír volt.
Bizonyos okok miatt soha nem meséltem el neked teljesen a családom történetét, mivel titoktartásra esküdtem fel a magyarországi kommunista üldöztetés idején.” Carrington egyébként összebarátkozott egy másik magyar származású fotóművésszel, Kati Hornával is, Frida Kahlo csak “európai szukáknak” hívta őket.
Mivel A hallókürt körülbelül fél évszázados késéssel jelenik meg itthon, vannak olyan árnyalatai, amik felett már eljárt az idő, ilyen például az a koloniális ábrázolás, amiben a misztérium tudója és az alvilágjárás előtt beavatóként fellépő nő az egyetlen fekete (ide citálhatunk sok mindent a gyarmatosító szemszögű Afrika-romantikától az amerikai vuduig). Bájos viszont az, ahogyan a regény misztikumát is meghatározza a kor, amiben született, hiszen a feltáruló titok, annak szimbolikája és mágikus rendszere nagyban táplálkozik az indiai-angol néprajztudós, régész és antropológus, a feminizmus első hullámához kötődő Margaret Murray mára elvetett hipotéziséből. Ebben Murray egy kereszténység előtti, sok elemében matriarchális európai ősvallást feltételezett, ami szerinte a kontinens boszorkányhiedelmeiben élt tovább. Murray szerint a boszorkányüldözések fő célja e vallás nyomainak, és a benne tisztelt Istennő és Szarvas Isten kultuszának felszámolása volt. (Ugyan a hipotézist azóta cáfolták, Murray nagy hatással volt az újpogány szinkretikus vallásra, a Wiccára.)
Ezek a tételek viszont egyáltalán nem lógnak ki Carrington összességében egységes szürrealista univerzumából, a kritikáit pedig semennyire sem érvénytelenítik. A kötet utószavát jegyző és a regényért szintén lelkesedő Olga Tokarczuk azt írja: Carrington A hallókürtben visszakövetelte és a feje tetejére állította az emberiség hagyományos, meghatározó történeteit, és ezzel létrehozta a valaha írt egyik legeredetibb feminista szöveget: “Leonora Carrington megérti a női lét szubverzív és excentrikus helyzetét. Mind a festészete, mind az írásai csodálatosan beleillenek André Breton elképzeléseibe, miszerint a művészetet az alkímiához vagy az okkultizmushoz kell közelíteni, és miközben bőséggel merít európai ezoterikus imagináriumunkból, mégis elkerüli a sokszor ezzel együtt járó fellengzős komolyságot.
»A hallókürt« hermetikus szöveg: arról szól, ami rejtett, hiszen félretolták és feledésbe merült.
Ahhoz, hogy teljes mértékben élvezhető legyen, megköveteli az olvasójától, hogy legalább részben felismerje az utalásait – ugyanakkor gúnyt is űzve az efféle kompetenciából, mindenféle döbbenetes és meglepő történeteket ránt elő a semmiből.”
