2020 áprilisában a Covid mindent lezárt, így Ellis projektjeit is, a Youtube-on kezdett kalandozni borozás közben, kamaszkori kedvenc dalait hallgatta, majd rácsekkolt a volt osztálytársaira. Másnap írni kezdte A szilánkokat, amit állítólag 40 éve meg akar írni, párszor el is kezdte, de nem ment neki. A regényt először a podcastcsatornáján olvasta fel. Annyira visszanyúlt a Nullánál is kevesebb világához a szöveg, hogy A szilánkok Bret nevű főszereplője épp azon a szövegén dolgozik. Kétségkívül az utóbbi évtizedben az autofikció, vagyis az önéletírás fikcionalizálása borzasztó népszerű lett, elsősorban Karl Ove Knausgård Harcom-sorozata miatt, és a trendérzékeny szerző nemcsak felismeri a zeitgeistot, hanem csavar is rajta. Az olvasónak bejön, hogy látszólag a legszemélyesebbet kapja, nem egy szereplőt, hanem magát az írót, miközben ez is minden esetben egy játék része.
Mi történik akkor, ha egy provokátor ír autofikciót? Egyáltalán, van értelme annak, ha itt autofikcióról beszélünk?
Különösképp nincs, bár irtó szórakoztató, ha úgy tesz Bret Easton Ellis, mintha a regény irodalmi önéletrajzként is olvasható lenne. Persze a játék lényege, hogy igen is, meg egyáltalán nem.
Bret Easton Ellis mindig is értette a márkák szerepét a társadalomban vagy az egyén életében, és azt is érti, hogy ő maga sem több egy márkánál, ami az egyik oldalról esztétikai világ, az a másik oldalról márkajellemző. A szilánkok a korai regények stílusában szólal meg, mégis önironikusabban, helyenként talán érzelmesebben, de ugyanolyan részletesen beszél a Wayfarer napszemüvegről, a szexualitásról, az erőszakról és a drogfogyasztásról, ahogy a kezdetekkor. A fordító Sepsi Lászlónak nem lehetett egyszerű dolga megtalálni a hangütést, ami játszik is a több évtizedes márkával, de többet is nyújt nála, viszont nagy munkát végzett ezen az 588 oldalas regényen.
A szilánkokban feltűnik egy homályos múltú fiú, egy holdkóros hippiszekta és egy hírhedt sorozatgyilkos is. Olvass bele!
Bret Easton Ellis is csak egy írói márka. Soha nem fogjuk ismerni a valódi ént, de nem is kell, ha a márka is ilyen szórakoztató. És a márka megszületését most tényleg megismerhetjük: elképesztő szabadságot ad az írónak, hogy úgy csinál, mintha a saját életét mesélné el. De hát ki az, aki a saját felnövéstörténetét sorozatgyilkosos kerettörténetben képzeli el?
Engem kifejezetten szórakoztatott, ahogy a jövőre 60 éves író visszaemlékezik a 17 éves Bret Ellis történetére, ami bizonyos szempontból egy coming-of-age történet: a Los Angeles-i elit magánsuliban csak a legmenőbb és legszebb emberek tanulnak, a szex tisztán testi vágy, az órákra a villamos és troli helyett Mercedeszbe szállnak. Mindez a nyolcvanas évek Music Television esztétikájáról és Hollywood csúcsidőszakáról szól, amikor a kép átvette a hatalmat a szöveg fölött, és Ellis ezt a képszerűséget képes megteremteni a szövegében is (többórás playlisteket raktak már össze a regényben elhangzó zenékről).
A szilánkokban a 17 éveseknek nem kell politikával, háborúval, továbbtanulással foglalkozniuk, nincs számukra lakhatási vagy megélhetési válság, csak az a kérdés, hogy mikor kapják meg azt, ami jár nekik, mert ebben a buborékban a fiataloknak minden jár, szabadság, piálás, menő koncertek, drogok, szex, kerti medence. Mármint ha tényleg elképzelnek egy életet, csak az a baj, hogy annyira nem érdekli őket semmi, hogy csak magukkal foglalkoznak.
Ötvenen túl már normális azon gondolkozni, milyen volt fiatalnak és gondtalannak lenni, felfedezni a saját és mások szexualitását, és bár sok helyen szinte nosztalgikusnak tűnik a Los Angeles-i csillogás és naplemente, azért ez mégis egy szorongással és bizonytalanságokkal megterhelt felnőtté válás, amit csak cuccozva lehet kibírni.
A 17 éves Bret szerencsés, privilegizált srác, akinek tényleg megvan mindene, csak céljai nincsenek. A szülők utazgatnak Európában, Bret a Mulholland Drive-on lévő luxusházban készül a tanévre, és váratlanul egy új srác csatlakozik az osztályközösséghez.
Ez tényleg úgy hangzik, mint a Reszkessetek, betörők, csak Bret és a barátai valami nagyon máson vannak, mert a nagy kivételezettségben csak a drogok és a szex marad, meg a félelem, hogy talán ők se sérthetetlenek.
Annyira természetes, hogy a vagyont és a kapcsolati tőkét is birtokolják, hogy csak a legösztönvezéreltebb cselekvések izgatják őket ideig-óráig.
A Buckley nevű iskolában Bret együtt van a suli jócsajával, Debbie-vel, aki mit sem sejt arról, hogy barátja más fiúkkal szexel. A legmenőbb arcokkal lóg az iskolában és azon kívül is, mert ez az éve a suliban arról szól, hogy megmutassa, milyen menő, és végeredményben ehhez minden adott. A bulik és a titkos szexek mellett Bret az első regényét írja, miközben arról álmodozik, hogy hamarosan lelép Los Angelesből, ami sok szempontból behatárolja őt.
A regényt Robert Mallory megjelenése borítja fel, aki egyszerűen túl szép fiatal férfi, elrabolja Bret figyelmét. Később kiderül, hogy ő lesz az új tanuló az osztályában, és az is kitudódik, hogy fél évet egy pszichiátriai intézetben töltött. Mindeközben a Pákász nevű sorozatgyilkos fiatal lányokat öl meg. Nem sok kell ahhoz, hogy Bret megkattanjon a körülötte zajló események miatt. Meg persze a pia és a kábítószerek is segítenek abban, hogy az egész visszaemlékezésnek tényleg semmi más értelme ne legyen, mint a játék, ami egyetlen téttel bír, hogy megtudjuk, hogyan vált íróvá Bret Easton Ellis.
A szerzőnek abban teljesen igaza van, hogy az olvasót egyáltalán nem érdekeklik már a tények, csak a hangulat, az élmény és a hatás, ennek eredményeként megkapjuk, miért retteg 1981-ban egy 17 éves. Ha kicsit keretezzük: BEE 21 éves volt, amikor megjelent a Nullánál is kevesebb című első kötete, 23 éves, amikor a Vonzás szabályai, 27, amikor berobbant az Amerikai Psycho. Ezt követően is pár évente jelentkezett új regényekkel, de hiába lehetett szeretni az Informátorokat, a Glamorámát, a Holdparkot vagy a kevésbé sikerült Királyi hálószobákat, Ellis íróként harmincéves korára óriási sztár lett. Nem is volt könnyű ezt kezelnie.
Mitől izgalmas ez a helyenként tök beteg szöveg?
Mert ezt a 17 éves coming-of-age történetet egy 60 éves író meséli el, reflektáltan, szórakoztatóan, de azért néha bele-belefeledkezve a szexleírásokba.
Nemcsak azért érdekes, mert komoly távolságból tekint vissza a középiskolás évekre, hanem azért, mert akkoriban azok a társadalmi, identitáspolitikai vagy közéleti megfontolások nem jellemezték gondolkodását, amit például a Fehér című könyvéből ismerhetünk.
A nyolcvanas évek Amerikájában vagyunk, a második világháborútól 9/11-ig tartó, az Ellis által csak Birodalomnak (Empire) nevezett állapot vagy időszak csúcsán, amikor Amerika hatalmas, erős, gazdag és lehetőségekkel teli úgy gazdaságilag, mint kulturális értelemben. Amerika kulturálisan is elfoglalta a világot. Na, ez 9/11 után megváltozott, és bár vannak szereplők, akik még a Birodalom világát próbálják meg újratermelni, a sikert, a titkokat, a csillogást, de ez már képtelenség, amiről a metoo-mozgalom, Harvey Weinstein, a Heard-Depp válás, Ricky Gervais és egy csomó identitáspolitikai akció is tehet. Ezt a Charlie Sheenről írt esszéjében fogalmazta meg, és bár nem pontosan érteni a Birodalom és Posztbirodalom közötti különbséget, de a lényeg, hogy a csillogás fenntarthatatlan ebben az új világban, főleg akkor, ha már csak látszatra vezető birodalom Amerika.
A Fehér című könyvében az identitáspolitikáról, és az eltörlés kultúrájáról is elmondott mindent, és az Ellis-rajongóknak nem kell félniük az esszéktől, mert tényleg nagyon elvékonyodott a határ a fiktív és nem-fiktív Bret Easton Ellis között. A kettő közötti különbséggel sokat játszik a regény, ami inkább arról a Bret Easton Ellisről szól, akit mi ismerünk a regényekből, podcastokból vagy interjúkból, mert minden ezt a márkát építi.
A szilánkok van olyan jó könyv, hogy teljesen mindegy, valaki mennyire van otthon az Ellis-életműben, legfeljebb jobban rétegzett lesz azok számára, akik otthonosan mozognak a BEE szövegvilágában.
A Bret Easton Ellis írói márkát mi, olvasók hoztuk létre: egyszerre várjuk és sajnáljuk a szerzőre jellemző, ma már kikerülhetetlen fan service-t, ami a szex, erőszak, márkák és drogok vegyesképből alakul ki. Várjuk, hogy megírja az Amerikai Psychót követő mesterművét, ami már 32 éve jelent meg. Pedig örülni kellene, hogy lett egy főmű, és reménykedni, hogy lesz még ilyen. A szilánkokért én most lelkesedem, mert tényleg azt érzem, hogy Ellis elfogadta az elvárásokat, azokon apró mozdulatokkal próbál csavarni, de annyira otthon van a kortárs irodalmi és vizuális kultúrában, hogy könnyedén használja eszközeit. Az ismétlések és felsorolások engem egyáltalán nem zavartak, sőt titkon örültem ezeknek az ismerős eszközöknek, és bírtam a sokszor lassú és vontatott elbeszélést, mert ezeken keresztül mutatkozott meg az X generáció zsákutcája.
A regény elbeszélésére nagyon erősen visszahat a Netflix-sztiló: a true crime-nak álcázott sorozatgyilkosos szál mellett egy társadalmi csoportot is megismerhetünk, mintha az Eufóriát napsütésben forgatnák, de véletlenül egy Charles Manson-os dokumentumfimmel váltásban néznénk. Nem meglepő, hogy Luca Guadagnino rendező sorozatot készít az HBO számára belőle, hiszen a Szólíts a nevedennel már bizonyított, plusz videoklipeket is rendezett, érzékien és izgalmasan ábrázolta a meleg szexuális vágyakat. Ellis íróként és executive producerként is részt vesz a produkcióban.
Mégis mit ad nekünk 2023-ban A szilánkok a homoszexualitás, a droghasználat vagy az erőszak bemutatása. Mert ezeknek a fehér, általában heteroszexuális, nagyon jómódú fiataloknak tényleg semmire nincs gondjuk, és ma ők diktálják a tempót a kultúrában, a fogyasztói versenyben.
A regény eleve több olvasatot kínál fel: a coming-of-age történetben egy 17 éves Bret nevű fiú ismerkedik más férfiak farkával és a regényírással is, mindkettő új és új tapasztalatokhoz segíti hozzá, másfelől egy thriller bontakozik ki, mert Bret nagyon parázik a Pákász nevű sorozatgyilkostól, aki azért leginkább az ő fejében képződik meg, legalábbis nagyon sokszor utal arra, hogy ez senki másnak nem para. A kettő között pedig létrejön a szorongató közérzet a privilegizált, medencés világban, amelyben Mercedesszel kell iskolába járni, és a dél-amerikai bejárónő készíti a vacsorákat. És ebben a világban még nincs internet, közösségi média, csak vonalas telefonok, menő autók, medencebulik és átszexelt hétvégék.
Ez az a nyár az elbeszélő életében, amikor végérvényesen minden elromlik, a fiatalok elveszítik ártatlanságukat ‒ bármit is értsenek ez alatt. Mondjuk, felnőttekké váltak, ami önmagában elég para.
