Kiss Imola
Mivel csak októberben érkeztem a Könyveshez, az év nagy részében különösebb rendszer nélkül olvastam mindenfélét, újat, régit, angolul, magyarul. A két legnagyobb olvasmányélményem olyan kötetek közül került ki, amik szégyenletesen régóta vártak a sorukra a könyvespolcomon.
Az egyik Jia Tolentino, a New Yorker újságírójának Trick Mirror – Reflections on Self-Delusion című esszékötete. Ez 2018-ban jelent meg az Egyesült Államokban, elég nagy sikere volt, és teljesen megérdemelten, azonnal életem tíz legjobb könyve közé került. Tolentino az írásaiban olyan (pop)kulturális jelenségeket vizsgál, amelyeknek mind köze van az egyéni önbecsapáshoz, de a kollektív megtévesztéshez is: mint például a felnövésünk az internet és a valóságshow-k korában, vagy hogy a feminizmus minden vívmánya ellenére a nőknek továbbra is „optimalizálniuk” kell magukat, az irodalmi szenvedő hősnők mítosza, a nemi erőszak kultúrája az egyetemeken, vagy épp az,
hogy az esküvőipar micsoda ósdi beidegződésekre apellálva húz le irdatlan mennyiségű pénzt a menyasszonyokról.
Azok az esszék is, amelyekben a szerző személyesebb hangot üt meg és amikbe beleszövi a saját tapasztalatait, gazdagon el vannak látva forrásokkal, Tolentino nagyon precízen alátámasztja, kontextusba helyezi a meglátásait. A kedvenceim egyértelműen a nőket érintő kérdésekről szóló fejezetek voltak. A legtöbb témát a 2000-es évek elejétől kezdi felfejteni, a popkulturális és közéleti utalások pedig megállnak 2018-nál, ennek ellenére egyáltalán nem avultak el az állításai. Tolentino remek stílusban ír, nem tartom túlzásnak, hogy Rebecca Solnit a legjobb fiatal amerikai esszéistának nevezte.
Alig várom a következő könyvét, bármiről is szóljon.
A másik abszolút kedvencem a brit-pakisztáni Kamila Shamsie regénye, a Home Fire volt (magyarul A fiúk hazatérnek címmel jelent meg és jelenleg csak az e-könyv kapható), ami azóta is sokszor eszembe jut. Ez bevallottan az Antigoné modern átirata, 2018-ban megnyerte a Women’s Prize for Fiction díjat. A történetben három, egyszerű brit-pakisztáni családból származó testvér (Isma, Aneeka és Parvaiz), egyikük gazdag, értelmetlenül kallódó angol fiúja (Eamonn) és annak szintén brit-pakisztáni, befolyásos, konzervatív politikus apja (Karamat) szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Látjuk, hogy Parvaizt hogyan és minek hatására hülyítik be az Isisbe, hogy a lánytestvérei hogyan vergődnek a felelősség, a tehetetlenség és a kétségbeesett megmentési kísérletek között, és hogy a politikai-anyagi érdek hogyan írja felül az emberséget. Furcsa azt mondani egy ennyire tragikus regényre, ami ránehezedik az olvasó lelkére, hogy szép, dehát egyszerűen nem tudok rá kifejezőbb szót. Aktuálissá teszi az a párhuzam is, hogy éppen látjuk, ahogy a muszlim, barna bőrű palesztinokat hogyan veszik most a könyvnél ábrázoltaknál is sokkal kevésbé emberszámba a náluk befolyásosabb fehérek.
Kolozsi Orsolya
Az év elejének egyik izgalmas olvasmánya volt Jon McGregor A 13-as tározó című műve, mely krimiként, egy fiatal lány nyom nélküli eltűnésével indul, de aztán mégsem a nyomozás lesz benne az érdekes. A köddé vált (és soha meg nem talált) lány valójában egy strukturális elem, az emlékezés apropója, mely miatt egy vidéki angol falu lakói gondolják végig a napjaikat újra és újra, akkor is, amikor a rendőrség már régen nem keresi az eltűnt személyt. Egy kis közösség és lakóinak hétköznapjai, változásaik évről évre – hétköznapinak tűnő, de a természet körforgása felől megragadott, frissen és izgalmasan tálalt téma, és azért tartom fontosnak kiemelni, mert szerintem kicsit méltánytalanul maradt észrevétlen a közelmúlt könyvei között.
A kevés non-fiction könyv közül, amit olvastam, a francia gondolkodó, Frédéric Gros A gyaloglás filozófiája című kötete győzött meg leginkább, nemcsak izgalmas történeteivel (többek között Rimbaud-ról, Nietzschéről, Kantról vagy Rousseau-ról szóló anekdotáival), hanem módszertanával is. Ez utóbbival a szerző kitűnően példázza, hogy egy átlagosnak és hétköznapinak tűnő tevékenységnek is milyen sokféle aspektusa lehet. A gyaloglás egyszerre menekülés, szabadság, egyedüllét és a harmónia megtalálása, nem véletlen, hogy kultúránk nagy alakjai szenvedélyesen hódoltak neki, s az európai kultúra egy része is az út porából született.
Az újraolvasások közül Kafka A per című klasszikusa tett rajongóvá ismét, nemcsak a sokat elemzett témája miatt, vagy azért, mert láthatóvá tette, hogy a bürokrácia működése a könyvben és a mai valóságban nem is állnak annyira távol egymástól, hanem azért a láthatatlan írói tudásért, amivel Kafka eléri, hogy Josef K. nevű hőséről olvasva egy idő után pontosan átérezzük annak egyre növekvő szorongását. Szintén újraolvasás, és ismét hatalmas élmény volt A térkép szélén, Tar Sándor kiváló novelláskötete, melyben az író bizonyítja, hogy mindent, de tényleg mindent tud a világvégi, kisemmizett, periférián, az emberi létezés legalján kapaszkodó alakokról, akár egy bűzlő, forró és fullasztó libatelep munkásairól is,
azokról, akiknek nincs mit veszíteni.
De minden nagy olvasmány közül a legemlékezetesebbek idén Cormac McCarthy ikerregényei voltak számomra. A Stella Maris egy fiatal, skizofrén és zseni nő tudatába vezetett el, és noha sokszor eltévedtem a matematikusok és elméleteik monumentális csarnokában, mégis érdekes volt egy, a hétköznapitól ennyire eltérő gondolatfolyamba beférkőzni. Az utast pedig azért szerettem még ennél is jobban, mert főszereplője, Bobby Western azon McCarthy-hősök egyike, akinek cserzett arcán ott ül a letörölhetetlen reményvesztettség, és aki csak megy előre a kietlenül sötét, mégis valamiféle szépséget is magában hordozó tájban, miközben a könyv lapjai közül fekete kátrányként csöppen ki a reménytelenség. Nem lehet ellenállni neki.
Ruff Orsolya
Az év első felében olvastam Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét, a vége felé pedig Vida Gábor Senkiháza című könyvét, a két kötet valahogy mégis összekapcsolódik bennem, és nem csak az erdélyi helyszín miatt, hiszen valójában mindkettő játszódhatna kis túlzással bárhol. A történelmen túl az emberi aspektusaik a legemlékezetesebbek, a történetszövés, a dinamika, az elmesélhetetlen elmesélhetősége, a választás korlátai, ezzel együtt szabadsága. Tompa Andrea könyve az egyik legszebb anya-regény (amellett, hogy persze szól üldöztetésről, megtartásról, megmenekülésről, felnövésről, színházról), Vida Gáboré pedig a fejünk felett elsöprő, mindent bekebelező történelemről meg az emberről,
aki a vihar szemében ragadt.
Valami nagyon hasonlót éreztem a flamand Jeroen Olyslaegers regényénél is: a Vadasszony a 16. századi Antwerpenben játszódik, mégis sokszor a máról szól, meg rólunk, a választásainkról, félreértéseinkről és félreérthetőségeinkről. Történelmi regényt írni valószínűleg csak így érdemes. A verseskötetek közül Turi Tímeától az Egyszerre egy beszéljen rezonált sokáig bennem, a finomsága, a játékossága, az érzékenysége, a nyíltsága, a non-fiction könyvek közül pedig Lucy Worsley Agatha Christie-életrajzát szerettem. Worsley munkásságát a Jane Austen-projekt alatt ismertem meg behatóbban, könnyedsége, alapossága pedig a magyarul most megjelent könyvében is tetten érhető volt (és csak remélni lehet, hogy a kiadók majd lecsapnak a többire is).
Gyerekkönyvek közül számos remek kötet jelent meg idén is, amit mégis kiemelnék, egy már önmagában is nagy vállalás, kockázat és kaland: Varró Dániel húsz év után folytatta a Maszat-hegyet, ami számtalan buktatót rejthetett volna magában (nyilván rejtett is), olvasóként viszont ebből nem érezni szinte semmit, ugyanolyan komfortos visszatérni Muhi Andris varrói világába, mintha soha nem is tettük volna ki a lábunkat onnan.
Sándor Anna
Ez a szakma valahol azzal jár, hogy annyit kell olvasni munka miatt, hogy azon túl azért viszonylag kicsi mozgástér marad. Amikor aztán reggel kinyitottam a Molyt, hogy megnézzem az idei olvasmánylistámat, kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy jól érzem, idén elmaradtak az igazán HŰHA olvasmányélmények – ilyenből tavalyról többet is fel tudok sorolni (Hurrikánok évada, Fényes Köztársaság, Ágyban dohányozni veszélyes, Dereng a világ…), de ilyen ez, egyszer fent, egyszer lent.
Ami emlékezetes és sokat adott, az a spokane Sherman Alexie The Lone Ranger and Tonto Fistfight in Heaven című, 1993-as novelláskötete, aminek egyes történeteiből a Füstjelek (1998) című filmet forgatták. Nagy kár, hogy Alexie-nek ezt a könyve nem elérhető magyarul, mert sokkal jobb, sokszínűbb, mint, mondjuk, a Menekülés,
és összehasonlíthatatlanul többet elmond az őslakos jelenről,
a rezervátumbeli életről, a traumatizált identitásról, a gyógyulási lehetőségről, az emberi kapcsolatok kuszaságáról, a közösség szerepéről és erejéről. (Lábjegyzet, de még Bartók Béla neve is felbukkan benne.) Alexie szellemes, csipkelődő, ám sohasem bántó humora pedig garancia arra, hogy nem öncélú nyomorpornóval találkozunk – egyébként is többet gondol a saját népéről, mint hogy csak sajnálni lehetne őket vagy elalélni a romantizált indiánsztereotípiáktól. Alexie költőként indult, ami érződik a kötet nyelvezetén, és kicsit abban is, ahogyan például a különböző műfajokkal játszadozik, mert van itt a retrográd gondolkodást (minden is jobb lenne a fehérek nélkül) kigúnyoló disztópia és szürreális tárgyalótermi dráma is. Az egyik legszebb szövege pedig arról szól, hogy egy nőnek elege lesz, hogy kiszolgálja a tévé előtt bambuló férjét és a felnőtt korú fiát, lemegy a patakhoz, aztán a víz valamilyen meg nem nevezhető módon kimossa belőle az addigi erőtlenségét és megújultan lép ki a partra.
További címek a teljesség igénye nélkül: a Nincs barátunk, csak a hegyek költői nyelvezetű, de kőkemény non-fiction egy ausztrál börtöntáborról, ahova illegális migránsként az iráni kurd politikai menekült Behrouz Boochanit zárták hat évre. A Felejtés az agykutató orvos (ezen belül az Alzheimer-kórt kezelő és vizsgáló) Scott A. Small okosan és olvasmányosan megírt, a friss tudományos eredményeket is beépítő könyve az egészséges felejtésről, és azon túl persze az agyunk, a memóriánk működéséről. Bestiarium Hungaricum – vitán felül az év non-fictionje, szerintem.
Valuska László
Nem egy meghatározó olvasmányt ajánlok, mert arra ott van a 2023 legjobb könyveit tartalmazó listánk, hanem a Margó Könyvek sorozatot, amit idén indítottunk el a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Könyvkiadó gondozásában. Három év alatt 18 címet adunk ki a Kreatív Európa támogatásával. Már eddig is sok szó volt a Könyvesen a sorozatról, az első hat címbe beleolvashattatok, de írtunk recenziókat, valamint interjúztunk a szerzőkkel,
plusz vendégül láttuk őket a Margón.
A zsebkönyvnyi méretű kiadványok mindegyikén egy szem látható, ami visszatükrözi a sztorit valamilyen formában: ez a sorozat a magyar olvasók számára általában ismeretlen szerzők, hazájukban viszont menő alkotók. Olvasóként irtó jó más kultúrákat, nézőpontokat megismerni, és erre végre lehetőség is van. A könyvpiac bonyolult rendszer, kis figyelem jut a nem angolszász szerzőkre, így ez a sorozat európai országok szerzőiből válogatott. Az első körben norvég, szlovén, dán, spanyol, román és holland regények jelentek meg, és mindegyik tud valami extrát hozni. A spanyol a halálról és gyászról mesél (utószót írtam hozzá).
A norvég egy falu közösségét mutatja meg, amiből nemcsak generációs különbségek és megrekedések válnak láthatóvá, hanem az is kiderül, hogy a jóléti társadalmak sem sok mindenben különböznek más társadalmaktól. A holland bizonyítja, hogy a természeti katasztrófában szélsőségesen megmutatkozik a valódi énünk. A román regényben egy generáció elszívja a jövőjét. A dán színész szatirikusan mutatja meg, mit jelent másnak lenni egy egyébként nyitott társadalomban. A szlovén történetben a tengerparti idillbe egy sárga menekültcsónak úszik be. 2023-ban ezekkel a könyvekkel volt a legjobb dolgozni, és valószínűleg a következő két évben is így lesz ez.
Vass Norbert
A MOMÉ-n működő studioB hallgatói és oktatói kialakítottak a Csingervölgyben egy bivakszállással kombinált, égetett fa burkolatú olvasókabint. A filigrán, játékos és élettel teli totem olyan, mintha egy Bodor Ádám-szöveg hősének lenne az állomáshelye. Szeretnék egyszer egy éjszakát ott tölteni. Onnan lehet tudni, hogy megfordultam már arrafelé, hogy a könyvek között hagyom majd Markó Béla Honvágy és Bevásárlóközpont című verseit, amiket egy félfamentes írólapra körmölök, aztán becsúsztatom Gál Ferenc Ház körüli munkák című kötetének „fénylő pillanat”-okat felvillantó,
az eltűnést megörökítő, lebegő és súlyos sorai közé.
Becsempészek ugyanis a kabin állományába néhány verskötetet, amik idén fontosak voltak nekem, és amik számot tarthatnak a többi megpihenő figyelmére is. Ott hagyom André Ferenc teliholdtól holdsarlóig tartó, friss és áradó nyelvű Keplerét, Áfra János bölcs, kíváncsi, a transzcendenssel bújócskázó Omlás című gyűjteményét, Fodor Balázs a Termőföldben olvasható, időn túli poszt-ekphrasziszait és Turi Tímea Egyszerre egy beszéljen című könyvében sorakozó, a bennünket körülvevő zajjal viaskodó és az imádkozással frivol játékot folytató szövegeit.
Persze prózát is viszek. Bízom benne, hogy Ménes Attila A boltjának szűkszavú farobbantói közül is elbandukol az Ajka környéki rengetegbe valamelyik, és két meló között a kezébe veszi azt a könyvet, amin a legtöbbet nevettem idén, és aminek a szerzője Örkény és Rejtő akasztófahumorát ácsolta össze a Gulliver hajógerendáival. Ott felejtem majd a szlovák Pavol Rankov fotorealista és szürreális elemekből montázsolt, vicces és megrázó A kis dunai háborúját, ami Peter Balko Akkor, Lošoncon és Daniel Majling Oroz klazzika című könyvei után rövid időn belül a harmadik kötet, ami megmutatta nekem, hogy a szlovák próza mennyire bátor és szabad. A nyugalmazott black metálos külsejű, katolikus misét hallgató, nyugatnorvég, Nobel-díjas Jon Fosse Reggel és estéjéből is kiteszek egyet a kabin polcaira, ugyanis ez a kisregény ajándékozott meg idén a legszebb történettel,
és ugyancsak ennek ‒ és a fordító A. Dobos Évának ‒ köszönhetem a legkülönlegesebb mondatokat.
Akadnak olyan könyvek is, amiket szeretnék mielőbb végigolvasni, mert az eddigiek alapján kimondottan ígéretesek. Ezek közé tartozik Gubis Éva Más halak című novelláskötete, Hegedűs Gyöngyi lehessen bármi címmel megjelent csodás kialakítású vers- és fotóoltára, Boros István a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években készült riportjaiból válogató könyve, a Toljuk arrébb a piros bringát! és Enrique Vila-Matas Bartleby és társai című, a nemírásról szóló esszéevangéliuma. Ha pedig lelassít végre az év, jöhetnek a fotókönyvek is: Bartha Dorka Balaton Offseasonja és a hazai street photography úttörőjének, Kereki Sándornak A hetvenes évek egy srác szemével címmel a napokban megjelent albuma.
Ha végzek velük, ezeket a köteteket is az olvasókabinban hagyom. Indulás előtt aztán a kulipintyó hatalmas plexiszemére lehelek, és a bal mutatóujjammal a következő kirándulónak ráírok egy, a Gál Ferenc-kötetből vett gondolatot: „Hogy nemrég az is mi voltunk, / ami most az ablakon a pára. / Amit le kéne törölni, ha érdekel, / ahogy a város fénye aranyfedezetként / tömbösül folyásirányban”.
