Behrouz Boochani: Kurd vagyok. Az ellenállás az identitásom része

Behrouz Boochani: Kurd vagyok. Az ellenállás az identitásom részévé vált

Behrouz Boochani (1983) iráni kurd újságíróként és aktivistaként dolgozott, mikor a letartóztatás elől menekülni kényszerült. Rossz időzítéssel érkezett az ausztrál partok közelébe, ezért illegális bevándorlóként hat évig a Pápua Új-Guineához tartozó Manus-szigeten tartották fogva embertelen körülmények között. Börtönnaplója Nincs barátunk, csak a hegyek címmel jelent meg, ezzel érkezett a Margó Irodalmi Fesztiválra. A könyvbemutatója előtt beszélgettünk az otthon koncepciójáról, a kurd ellenállásról, az iráni tüntetésekről, a börtöntábor rendszeréről, kontrollról és migrációról is. Interjú.

Fotók: Valuska Gábor

Sándor Anna | 2023. május 17. |
Behrouz Boochani
Nincs barátunk, csak a hegyek - Írások a börtönből
Ford. Neset Adrienn, Európa, 2021, 378 oldal
-

2013 februárjában jártunk, amikor az iráni Forradalmi Gárda katonái rajtaütöttek a kurd újság, a  Werya szerkesztőségén és irodáin. Boochani aznap nem volt bent, de 11 kollégáját letartóztatták, többüket be is börtönözték. Mivel a Gárda korábban már őt is letartóztatással fenyegette, Boochani három hónap bujkálás után május 23-án Indonéziába menekült. Amikor júniusban másodjára próbált hajón eljutni Ausztráliába, a tengerészet feltartóztatta, és 60 társával együtt a Karácsony-szigetre, majd onnan a manus-szigeti börtöntáborba szállította.

Boochani éppen a tengeren volt, amikor életbe lépett a korábbinál jóval szigorúbb ausztrál szabályozás a hajóval érkező migránsokkal és menekültekkel kapcsolatban. Ennek értelmében a tengerészet vagy visszafordította őket, vagy a rajtuk utazókat a Pápua-Új Guineához tartozó szigeteken épült idegenrendészeti központokba vitték, és ott tartották fogva illetve a rab kérelmezhette, hogy hazaszállítsák a hazájába.

Boochani egy mobiltelefonba pötyögve tudatta történetét
Boochani egy mobiltelefonba pötyögve tudatta történetét

Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként négy évet töltött egy szigeten: a Nincs barátunk, csak a hegyek nem egyszerű börtönnapló, hanem tanúságtétel, a túlélés eszköze és lírai beszámoló is egyben.

Tovább olvasok

A pillanatok alatt zsúfolttá váló börtöntábor körülményei messze elmaradtak attól, amit a 21. században alapvetőnek gondolunk akár egy fogvatartási intézetben is: mások mellett a rabok nem tudtak rendesen aludni, nem volt biztosított, hogy tudnak-e mind ugyanannyit enni, a vizesblokkban bokáig érő, a vécékből és a zuhanyzókból származó szennyben kellett papucsban gázolni, az egész tábort áthatotta az innen származó bűz. A raboknak ígért jogászok csak nem érkeztek meg, miközben a mobiljukat elvették, hivatalosan telefonálni pedig esetlegesen vagy egyáltalán nem tudtak. (Mindeközben a női táborokban nőket és gyerekeket erőszakoltak és vertek meg, az ausztrál kormány pedig olyan határvédelmi törvényt hozott, amivel akár két év börtönt is kiszabhatott azokra az orvosokra és szociális munkásokra, akik tanúskodtak volna az erőszakról és a bántalmazásról.)

Az erős dohányos Boochani a cigaretta fejadagjaiért cserébe a pápua személyzettel becsempésztetett egy mobiltelefont (amikor a razziák során elvették tőle, egy másikat és megint másikat), és ezzel kezdte rögzíteni a emberi jogokat sértő gyakorlatokat a táborban, majd ezeket újságíróknak és jogvédőknek küldte el. Tudósításai idővel megjelentek a Guardianben és a Sydney Morning Heraldban is. A tábor ellen és Boochani érdekében egyre több szervezet szólalt fel, többek között azt kérték, adják át Boochanit az ENSZ-nek, mivel a visszatoloncolása Iránba veszélyeztette volna a szabadságát. A tábort végül 2017-ben zárták be, Boochani azonban még két évig a Manus-szigeten maradt, mert nem voltak meg az utazáshoz szükséges okmányai. 2019-ben meghívták egy irodalmi eseményre, amihez kapott egy egyhónapos vízumot Új-Zélandra, majd az ország menekültstátuszt is adott neki.

Boochani még a Manus-szigetről, a mobiljába pötyögve kezdte el írni a Nincs barátunk, csak a hegyek című könyvét, aminek részleteit Whatsappon küldte el a fordítójának és a segítőinek. 

Az egyszerre hiperrealista, közben mégis elemző távolságtartással és költőiséggel megírt könyv tételesen bemutatja a börtönrendszer működését,

a visszaéléseket, a rabok megtörésére irányuló törekvéseket. A kötet elnyerte a legnagyobb ausztrál irodalmi díjakat (Victorian Prize for Literature, Australian Book Industry Award), és film is készül belőle, aminek a forgatókönyvét a magyar származású Ákos Armont írja.

A könyv címe, Nincs barátunk, csak a hegyek, egy kurd közmondás arról, hogy a történetük során hányszor érezték magukat elárulva, magukra hagyva, megbízható szövetségesek nélkül 40-46 millió fővel a világ legnagyobb, saját állam nélküli etnikai kisebbségeként.

-

Mit jelent neked az otthon?

Ez elég nagy kérdés számomra. Ahonnan én nézem, az otthon definíciója elég egyszerű, azt jelenti, hogy van egy fészked. Ezzel nem azt mondom, hogy az otthon az a hely, ahol a családod van, inkább egy olyan hely, ahol úgy érzed, kapcsolódni tudsz másokhoz, hozzá tudsz tenni ahhoz a társadalomhoz, amiben élsz. Igaz, bárhová mész, egy részedet ott hagyod. Ha visszatekintek az életemre, úgy érzem, azokból a helyekből is hordozok magamban egy-egy darabot, ahol jártam, mert mindenhol adtam én is az ott élő embereknek.

Ezeknek az emlékeiből lehet fészket építeni?

Lehet. Bár vannak madarak, amik, ha elhagyták a fészküket, már nem térnek oda vissza. Menekültként úgy érzem, ha elhagytad azt a fészket, ami az otthonod vagy a szülőfölded, az életed hátralevő részében mindig menned kell tovább. Például ha egy városban vagy, pár év után késztetést érzel, hogy továbbállj, de nem tudod, miért. Nincsenek komoly indokaid, de érzed, hogy menned kéne. Eddig ez történt velem is, váltogatom a városokat viszont ez tetszik is. 

Egyszerre olyan, mintha tartoznál valahová és mégsem. Mintha az utazásod örökké tartana.

Tehát valamikor Új-Zélandot is magad mögött hagyod majd?

Igen, de később valószínűleg vissza is fogok térni. Most Wellingtonban élek, és jól érzem ott magam. Nemrég három hónapra Ausztráliába mentem, majd vissza, és most itt vagyok Európában. Az az érdekes, hogy amikor Wellingtonban voltam, nem éreztem, hogy oda tartoznék, ám Ausztráliában rájöttem, hogy Wellington az otthonom. Csodálatos érzés volt, de elég ellentmondásos is. Menekültként olyan vagy, mint egy apró növény egy óriási viharban: növekedhetsz, küszködhetsz, hogy gyökeret eressz, de ez nem egy stabil állapot, mert egy hatalmas sziklán vagy, alattad pedig a semmi. Bármikor lezuhansz.

Hogy látod most a kurdok helyzetét? Mik az elérhető politikai, szociális és kulturális célok?

Kurdisztánból származom, Irán nyugati részéről, ahol a népünket összehasonlítva Kurdisztán más részeivel jobban sújtják az asszimilációs folyamatok. A szülőföldemen veszélyben van a nyelvünk, a kultúránk. Már eddig is rengeteget vesztettünk. Egy diktatórikus rendszerről beszélünk, amiben nincs platformunk, hogy életben tartsuk, fejlesszük a kultúránkat. És ez nagyon megnehezíti a dolgunkat. Kurdként megtanulod, hogy mindig, minden egyes nap küzdened kell. És ez a küzdelem rajta hagyja a nyomát az irodalmunkon, a filmjeinken, a zenénken. Az ellenállás mindenre hatással van, és Kurdisztánban évtizedek óta halmozzuk a tudást, hogyan kell ellenállni. Ez az identitásom részévé vált. Amikor elindultam Ausztráliába, és a pápua új-guineai Manus-szigetre száműztek, hat évig tartottak fogva, de a becsempészett telefonon elkezdtem írni a rendszer ellen, ami az ausztrál gyarmati gondolkodásra épült. Szerintem erre nem lettem volna képes, ha nem kurd vagyok. 

-

Ez a nevezhetjük így erőszakos asszimilációs folyamat hogyan jelenik meg a hétköznapokban Kurdisztánban? Az iráni részen van például törvényi háttere?

Egy kultúra elpusztítása nem jelenti szükségszerűen azt, hogy rád céloznak. Illetve persze, téged vesznek célba, összehasonlítva Irán más részeivel a kurdisztáni kivégzések száma magas. Viszont gyakran inkább azt jelenti, hogy nincsenek olyan felületek, amik biztosítják a kultúra továbbélését. Nincs média, nincs oktatási rendszer, középiskolák, egyetemek. Az állami média olyan nyelvet használ, amivel megfoszt az emberi méltóságodtól és megaláz. És ha ez évtizedeken át történik veled, akkor a végén szégyelled magad. Ez történt nemcsak Kurdisztánban, hanem Irán más részein is. Elpusztítják a kultúrát és az identitást, ez a stílusuk.

Ez nagyon hasonlónak hangzik ahhoz, mint amiről az amerikai őslakos közösségek beszélnek történelmi viszonylatban. Ők kulturális népirtásnak nevezik.

Igen, kulturális népirtás. Mert például a nyelv sem él túl csupán azzal, hogy beszélik. Iránban hagyják, hogy kurd nyelven beszéljünk nyilvánosan. De az pusztító, amikor egy nyelvet megfosztanak attól, hogy írni lehessen rajta, márpedig a kurd írók marginalizáltak. Egy gyarmatosító rendszerben nem találkozol a hivatalos csatornákon azokkal a különböző elemekkel, amikből egy kultúra összeáll, mint a tánc, a színház, a mozi, az irodalom, a képzőművészet stb. És ha ez évtizedekig így történik, akkor norma lesz belőle. Ezért az emberek azt gondolják, hogy ami modern, az perzsa. És ha leteszel egy kamerát például egy idős kurd elé, akkor több perzsa kifejezést fog használni, mert az ivódott belé, hogy a kamera a modern élethez tartozik, tehát fárszi és nem kurd nyelven kéne beszélni. Ezt látják. Szóval 

egy kultúra megsemmisítéséhez elég, ha kitörlöd azt a modern élet tereiből, és idővel ez valóban népirtást jelent.

Viszont Kurdisztánban nagyon erős a politikai ellenállás, szóval nem mondhatjuk, hogy a kurdok passzívan tűrnék, ami történik velük. Az kérdés, hogy mennyi ideig lehet ezt folytatni, meddig lehet kitartani. Ezért van az, hogy a kurd politikai kultúra nagyon radikális, változást követel és nagyon progresszív. Például a mostani iráni felkelés szlogenje, a “Nők, Élet, Szabadság”, Kurdisztánból jön. A narratíva kurd.

Mit gondolsz a tiltakozásokról? Lehetséges nyomást gyakorolni erre a rezsimre?

Persze.

De valódi nyomást?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert szerintem a diaszpórában élőknek fel kellene erősíteniük az Iránban élők hangját. Úgy gondolom, ez a kötelességünk. Sajnos az iráni ellenzékben közben erős a versengés. Két nagy oldal van. Az egyik őket a Nők, Élet, Szabadság-oldalnak nevezem ‒ támogatja az etnikai kisebbségeket, a feministákat, az LMBTQI-embereket, azokat, akiket marginalizáltak. Velük szemben áll egy szélsőjobboldali csoport, akik nem hisznek mindebben. Közben szerintem a felkelés két struktúra ellen indult: ez a patriarchátus és a nacionalizmus, azaz tulajdonképpen a perzsa felsőbbrendűség.

-

Amikor elmenekültél Iránból, miért Dél-Kelet-Ázsia felé indultál? Európa közelebb lett volna.

Menni akartam, és bemutattak valakinek, hogy segítsen ebben, ő pedig azt tanácsolta, hogy arra induljak. Nem igazán volt választási lehetőségem, nem voltak ilyen tapasztalataim.

Miért nem maradtál Indonéziában vagy később Pápua Új-Guineában? Részben azért is kérdezem ezt, mert nemcsak az ausztrál, hanem a magyar kormány is érvel azzal, hogy ha egy menekült átutazik egy biztonságos országon, és megy tovább, akkor valójában nem is menekült, hanem gazdasági migráns. 

Csakhogy ezek nem biztonságos országok. Amikor elértem Indonéziába, terveztem ott maradni, de aztán azt láttam, hogy néha egyszerűen csak megtámadják a menekülteket, letartóztatják őket, és visszaküldik a hazájukba.

Ausztrália elég érdekes példa lett, mert az a szabályozás, amit alkalmaztak, nem csak a menekültekről szól. Persze az első áldozatai a menekültek. Veszélyeztetik őket, szétválasztják a családokat, fizikailag és mentálisan is bántalmazzák őket, ami önmagában tragédia. 

Ám amikor döntéshozóként teremtesz egy ilyen tragédiát, az a politikai kultúrádra is kihat.

Ausztráliában például azok az emberek, akik megkínoztatták a menekülteket, egyben miniszterelnökök is voltak. Szóval a dolog nem áll meg a menekülteknél, hiszen egy ilyen szabályozás engedélyezésekor állampolgárként szabad utat engedsz a kormánynak, a populista politikusoknak, hogy átvegyék a hatalmat, hogy manipulálják a nyilvánosságot. Megengeded nekik, hogy létrehozzanak és a kontrolljuk alá vont médiában használjanak egy olyan nyelvet, amivel aláássák a demokráciát. Valójában a demokrácia van veszélyben.

A könyvedben a Manus-szigeten működő börtöntáborban feltérképezett rendszert Kyriarchátusnak nevezed el, ami eredetileg egy feminista elméletből származik, és olyan társadalmi rendszert jelöl, ami az uralkodás, az elnyomás és a behódolás köré épül. A Kyriarchátusban az elnyomás különböző formái egymásba szövődnek. Maga az elnyomás pedig nem random, hanem szándékos, a célja, hogy súrlódásokat gerjesszen a rabok között és izolálja őket egymástól, ami végül megtöri őket. Miért találtad megfelelőnek ezt a fogalmat, hogy leírd vele a rendszert?

Eredetileg a fárszi “system-e hăkem” kifejezést használtam, ami körülbelül elnyomó rendszert jelent. Amikor Omid Tofighian iráni-ausztrál filozófus angolra fordította a könyvet, kutatni kezdett, hogy megtalálja a tökéletes megfelelőjét. Egy ponton mondta, hogy a kyriarchátust választotta, szóval ez a konkrét szó valójában Omidtól származik. Úgy vélte, hogy a kyriarchátus jobban kifejezi, amit leírtam. Később cikkekben külön és együtt is írtunk a rendszerről, hogy kidolgozzuk a “Manus börtönteóriát”. Ebben a Kyriarchátus a kontroll rendszere, mert abban a táborban a rendszer mindennél jobban arra vágyott, hogy kontrolláljon minket. Mindent bekameráztak és minden szörnyen bürokratikus volt, még az ételért is órákig kellett sorban állnunk. Ha orvosra volt szükségünk, akkor is egy hosszú bürokratikus eljáráson kellett végigmennünk.

-

A könyvben nagy kezdőbetűvel szerepel a Kyriarchátus. Nevet adni valaminek erősen szimbolikus, majdhogynem rituális gesztus. Ez az aktus hogyan segíthet kezelni egy olyan helyzetet, mint a bebörtönzöttség?

Ha elnevezel valamit, akkor bizonyos szempontból birtoklod. Átveszed felette az irányítást és kihívást intézel ellene. A börtön hivatalos neve “országon kívüli feldolgozó központ” (offshore processing center). Azt állítják vele, hogy feldolgoznak valamit, de valójában nem az történt ott, hanem határozatlan idejű bebörtönzés, és kínozták az embereket. A másik ok, hogy az ő gyakorlatuk is az volt, hogy a menekülteket a rendszerben számokként kezelték. Én is egy szám voltam MEG45. Szóval megpróbáltam elnevezni őket, néha költői, néha brutális, de mindenképpen más néven.

A Kyriarchátus megpróbálta lerombolni a reményt és az emberi méltóságot például azzal, hogy a legalapvetőbb emberi szükségleteket veszélyeztette: a lehetőséget az alvásra, az evésre, az elemi higiéniát. Amikor rájöttél erre a mechanizmusra, az segített, hogy megvédd magad tőle?

Persze, mivel egy nagyon bonyolult rendszerről beszélünk, aminek különböző szintjei és azokon különböző szabályai vannak. A könyvben írok a főnökökről. Hogy történik valami, és mész megkérdezni, hogy most miért ez a szabály? Azt válaszolják, mert a főnök ezt mondta. És ha megkérdezed a főnököt, akkor ő tovább küld a feletteséhez, aki az ő főnökéhez. Egy komplett rendszerrel állsz szemben, és mindenki, aki ennek dolgozik, része a rendszernek azok is, akik nincsenek is tudatában, hogy résztvevői. Időbe telik, míg megérted, hogyan működik.

Neked mennyi időbe telt?

Évekbe, és még mindig tanulom. Szóval sokáig tart, de ez azért is van így, mert úgy alakították ki, hogy te mint fogvatartott működj vele együtt, köteleződj el neki. Ez leginkább tudati szinten történik, mert ott ülsz a börtönben és próbálod megérteni, de nem tudod elemezni.

És ha mégis képessé válsz megérteni, az azt jelenti, hogy nem félsz tőle.

Hogy kontroll alatt tartod. És ez nagy különbség.

Amikor az elköteleződésről beszélsz, akkor például arra a Marhaként emlegetett férfira gondolsz, aki a teljes létezését alárendelte annak, hogy ő legyen az, aki elsőként eszik, a legtöbbet eszik, a legtöbbet fürdik mindezt akár a többi rab kárára?

Tudjuk, hogy annak a börtönrendszernek az a célja, hogy megfosszon az emberségedtől és a méltóságodtól. És amikor végül ezt magadévá teszed, akkor elfogadod, hogy kevésbé vagy emberi lény, és kevesebbet érdemelsz. A fogvatartottak persze keresik a módját, hogy ezt valahogy kivédjék, van, akinek a humor segített, másnak az, hogy állatokat gondozott. Nekem az alkotás, az írás. 

-

Részben visszautalva egy korábbi témánkra: miért fárszi nyelven írtál? Miért nem a kurdot használtad?

Az egyik oka az, hogy a börtönből csak perzsa fordítókat tudtam elérni. A másik, hogy én is sokkal komfortosabban érzem magam a perzsában, mert perzsa és nem kurd nyelven végeztem az iskoláimat. Kurd nyelven újságot írni, az megy, de irodalmat… amikor a mondandómat a nyelvvel keretezem, arra nehéz váltanom. A hely sem volt megfelelő hozzá. Most már elég sokat írok kurd nyelven, és remélem, hogy a jövőben majd tudom úgy publikálni a munkáimat, de az egy nagy váltás és nagy kockázat. És az akkori körülmények között nekem az volt a legfontosabb és a legsürgősebb, hogy megjelenjenek az írások. 

Ha egy olyan ország vezetője lennél, ami a bevándorlók célországa, mit tennél máshogyan? Vannak konkrét javaslataid?

Nem vagyok ebben a helyzetben, és attól is függ, melyik ország vezetője vagy.

Láttál jó példákat?

Szerintem Németország jól csinálta. Tudom, hogy sokan kritizálják, de ha az eredményeket nézzük, szerintem Németország nagyon sokat tett. De nem Európában élek, és nem tudok eleget arról, hogy melyik ország hogyan jár el ebben. 

Akkor mondok egy példát: “No gender, no migration, no war!” Ez a magyar miniszterelnök szlogenje most. 

Követem ezt a fickót, bár nem túl aktívan. Szerintem annak, amit csinál, a gyökere a patriarchátus. Mert ez a fajta nacionalizmus a patriarchátusból ered.

Arról szól, hogy uralmunk alá hajtjuk a földet, ami iránt romantikus érzelmeket táplálunk.

A férfiak, akik mindent kontrollálni akarnak, gyakran a földre, az országra is úgy tekintenek, mint egy nőre. Ami Magyarországon történik, az az, hogy ezek a fajta politikusok tudják, hogy ha a nemzet biztonsága mögé bújsz, azzal képes vagy manipulálni az embereket a választásokon. Ez történt Ausztráliában és sok más országban is. Félelmet generálnak. 

Mi segíthet megértetni az emberekkel a migráció komplexitását? Vagy hogy emberi életekről és emberi szenvedésről van szó?

Szerintem az az irány a jó, ha az emberek a menekülteket nemcsak számoknak látják, hanem felismerik bennük a karaktert, a személyiséget, és megérzik, hogy ők is emberi lények. Nyilván tudják, hogy azok, de egészen más, ha az adatokat például történetekkel kötöd össze. Sokan vannak, akik elutasítják a migránsokat vagy a menekülteket, de ha véletlenül olyan helyzetbe kerülnek, hogy időt kell velük tölteniük, megváltoznak. Miért? Mert érzik a kapcsolódást, és összekötik az adatokat a történetekkel. Szóval szerintem a történetek megosztása nagyon fontos. Művészi nyelven, irodalomban, bárhogyan. De persze ez nehéz. Ausztráliában már mindenki tudja, mi történt, és mi folyik még mindig, mégis csak egy kicsit lett jobb a helyzet.

A napokban van pontosan tíz éve, hogy elmenekültél Iránból. Ha visszagondolsz az akkori életedre, mi változott benned? Ki vagy most ahhoz az emberhez képest?

Tíz évvel idősebben eleve más vagy már. De azt hiszem, a börtön jobb emberré is tett. Kevésbé vagyok már patriarchális, és sokkal tisztábban látom, hogy ki vagyok ebben a világban. Igen, örülök annak, aki vagyok.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Boochani egy mobiltelefonba pötyögve tudatta történetét

Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként négy évet töltött egy szigeten: a Nincs barátunk, csak a hegyek nem egyszerű börtönnapló, hanem tanúságtétel, a túlélés eszköze és lírai beszámoló is egyben.

...
Beleolvasó

A fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszélnek arról, miért menekültek el a hazájukból

Elif Shafak új regénye, az Eltűnt fák szigete a 70-es években, a görög és a török Ciprus határán, Nicosiában játszódik, ahol elszabadul a pokol. Egy görög fiú és egy török lány mégis szerelembe esik. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Rahaf Mohammed elmenekült Szaúd-Arábiából, majd a világtól kért segítséget

Rahaf Mohammed egy év gondos tervezés után menekült el Szaúd-Arábiából, és bár vissza akarták vinni, később menedékjogot kapott. Történetét A lázadó című könyvben írta meg. Olvass bele!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Hírek
...
Szórakozás

A Netflixen ezeket az adaptációkat nézték a legtöbben 2023 második felében

...
Hírek

Legszívesebben belelapoznánk ezekbe a könyvekbe – csakhogy márványból vannak

...
Hírek

Gyerekrajzokra bukkantak Pompeiiben

...
Nagy

Nagy hazugság, hogy boldognak kellene lennünk ‒ Háy János a Margón

...
Szórakozás

Mégis kiszáll Baz Luhrmann A Mester és Margarita megfilmesítéséből?

...
Hírek

Egy 94 éves nagymama 80 éven át vezetett naplót arról, mit olvasott

A hét könyve
Kritika
Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

Polc

Salman Rushdie és a kétélű kés, ami élni hagyta

...

Otthonosság és idegenség Görcsi Péter debütáló regényében – Olvass bele!

...

Jesmyn Ward rabszolgalányról szóló története a test nyelvén mesél pokoljárásról és felemelkedésről

...

Stephen King 50 éves horrorja egy menstruáló kamaszlány miatt vált klasszikussá

...
Még több olvasnivaló
...
Nagy

Csernus Imre: A magyarok zárkózottak, fosósak és félnek felelősséget vállalni

A megosztó pszichiáter, Dr. Csernus Imre bemutatta hamarosan megjelenő új kötetét, melyben azt próbálja megfejteni, mit jelent ma magyarnak lenni.

...
Nagy

K. Varga Bence: Újabb sejt születik

„Oldalra sandítva újra és újra szemügyre vehette a test vereségét, a hús halálának stációit” ‒ K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a harmadik rész.

...
Nagy

Így mutatta be Robert Capa Magyarország világháború utáni vörös fordulatát

A 70 éve elhunyt legendás fotós 17 éves korában menekült el Budapestről, 17 évvel később pedig másfél hónapot töltött idehaza. A Holidaynek írt, 14 fotóval illusztrált útibeszámolójában éjsötét börleszk-jelenetekként elevenednek meg a remények és a romok.

Margó 2024
...
Nagy

Nagy hazugság, hogy boldognak kellene lennünk ‒ Háy János a Margón

...
Nagy

Az ügynökakták igenis nyilvánosak, csak fel kell dolgozni őket – Takács, Bartók és gyermekvédelem a Margón

...
Nagy

A papírtáskában felejtett díj, a titkos könyv és a harmadik kiadás – Sántakutya a Margón