André Ferenc: Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról
A Mastercard - Alkotótárs ösztöndíjas André Ferenc új könyvének versnyelve áradó, akár a folyóvizek esőzés után, friss, mint a hajnali harmat és gomolygó, ahogy a hold fénye némelyik felhős éjszakán. Dallamos posztrock fohászok sorakoznak itt, kegyetlen ráolvasások, nehéz életballadák, hömpölygő Antropocén imák. Ha a szerző ódon mintákból indul is ki, versbe vett témái aktuálisak, egyszerre a közéletiséggel kacérkodók és lélektaniak. Sokféle helyszínt laknak be a szövegek, de az ember érzése mégis az, hogy bármik legyenek is a díszletek, tulajdonképpen itt járunk, Közép-Európa közepén. André Ferenc pedig ‒ mint afféle rendszerváltozások után született, éles szemű őslakos ‒ rámutat, hogy „a szabadságtól való félelem” és az „évezrede örvénylő néma polgárháború” mifelénk időtlen traumák.
Az egyik szöveg katasztrófafilmnek nevezi a 21. századot és innen nézve még inkább érthető, hogy André Ferenc a gondtalan mozizás helyett újrajátssza a történelem egyes epizódjait. Szent Militzenta közbenjárását kéri, a bibliai Lót leányai nevében szólítja meg az Urat, Sarolt fejedelemasszony bőrébe bújva készíti a hatalomra Imre herceget.
A fáradtak és elnehezültek, a megalázottak és megszomorítottak nevében beszél, tragikus hősnőket rehabilitál
– erről a „Kelemenné” – „elevenné” sorvégi összecsendülés győz meg a leggyorsabban talán.
André Ferenc formai tudása lenyűgöző és briliánsak rímei, mégsem elégszik meg a felszíni játékkal a kötet. Miközben távoli hagyománykörök között egyensúlyoz magabiztosan, a 20. századi erdélyi költészettel is bátran néz farkasszemet. A Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról kiterjedt motívumrendszert működtet, és mivel átgondoltan, következetesen teszi ezt, olvasás közben megtanít rá, hogy olvassuk, hogyan haladjunk vele. Ha valaki kíváncsi rá, milyen lehet egy rap battle Bodor Ádám és Weöres Sándor között, az kezdje a Lassú víz forr című szöveggel, bár szerintem érdemes egymás után olvasni a teliholdtól holdsarlóig tartó költeményeket. Aztán várni a teliholdat megint.
Kútbanéző
kutaimhoz vásott gyermekek
szöknek hogy köveket dobjanak
számolják hány másodperc amíg
csobbanva fut szét a víztükör
zsivajuk a mohák közt marad
kutaimhoz nyúzott leányok
szemükben forrongó fergeteg
eljönnek lemosni arcukat
fonnak a hajukba dáliát
jönnek hogy korsókat törjenek
kutaimból érett asszonyok
húzzák föl vödrökkel a napfényt
csobogó szavakban fürdenek
régi szerelmek tört rózsáit
morzsolgatják néma imaként
hallgatag nők egy mély éjszakán
kidugják fejük a hold alól
arcukon hunyorgó csillagok
kútba üvöltenek s hallgatják
amit egy idegen válaszol
kutaimhoz öregasszonyok
érkeznek ormótlan vedrekkel
hogy kimerjék régi arcukat
hálóinget mosnak vizében
s hajnalban szárnyakkal kelnek fel
André Ferenc levelezését a Mastercard - Alkotótárs másik ösztöndíjasával, Czakó Zsófiával ITT olvashatod.
Fodor Balázs: Termőföld, Napkút
Ha Fodor Balázs nem is próbálta még az időutazást (amit két kötetének ismeretében kétlek), pompásan érti annak működési mechanizmusát. A „Minden értelmetlenül élő ember emlékének” ajánlott Termőföld című friss gyűjteményének verseiben mesterien kever ugyanis térbeli irányokat és idősíkokat. Elmozognak nála tengerek, szárazulatok és mítoszok, egymásra rakódnak a túl nagy városok. Rövid verssorai mintha égig érő hiányos lépcsőfokok lennének, esetleg kincset rejtő, földmélyi talajrétegek. Fodor Balázs következetesen építkezik.
A földön jár, de az égben gondolkodik.
Ahogy a Kozmológiai állandó című debütkönyvében, ezúttal is három, római számmal jelölt ciklusra oszlik a versanyag. De elmozdul azért egy kicsit ez is: most nincsenek dőlt betűvel szedve az egységek címei, és akad egy passzuson kívüli szöveg is ‒ az Alba foramen című, tán a legszebb mind közül. Bereznai Tamás, valamint Deim Balázs művei ihlették a sorait, hisz ahogy az első kötetben, úgy a Termőföldben is fontosak a képzőművészeti inspirációk. Meglehet, Fodor Balázs időn túli, poszt-ekphrasziszokat ír.
Akárhogy is, a verseiben valami után vagyunk, ahol az emberi kultúra csak kíváncsi régészek játékszeréül szolgáló porladó fosszília. Valami után, és „a demencia csempéivel / és az afázia lambériáival / borított folyosók”-on kanyargunk a szavakból épült pazar omladékok között. „Ez nem a körúti villásreggelizők melankóliája” – hívja fel a figyelmünket a szerző. Na igen, itt a tét nagyobb. A Termőföld lapjain sarokba bújó szentek, karbonsemleges istenek, és közösségi finanszírozott, gyanús űrprogramok is felütik a fejüket ‒ a „darwini biodráma” színpadán Elon Musk, Galileo Galilei és egy távoli világból jött Einstein is feltűnik. Néhol összecsillannak a sorvégi szavak, olykor meg ránk kacsintanak az ebben a kiadványban teljes tipográfiai érvényt nyerő *-ok. Sóval tartósított lelkek, nyüzsgő kvantumok? Dilemmák, paradoxonok és egy ciklusnyi robotika? Ennél punkabb ökolírát nem olvastam ezelőtt. Ebben az útvesztőben Stockholm-szindrómánk lesz, az tuti.
Szárazedzés
A kontinens azon részén,
ahol ez a család
összesűrűsödött,
az újrahasznosítás mechanizmusa
nem követeli meg az üvegvisszaváltás
hagyományának ismeretét.
Már nem az érzelmek
hiánygazdaságából származik
a testek betétdíja.
Ha tudod,
melyik vonalon szállítják
az össztermelés legalább
huszonöt százalékát,
azt igyekezz elkerülni.
De tudd azt is,
hogy a domborzati térképek
mélyföldeket jelző
mezőit már próbálja
betölteni a zavar
agronómiája.
Nem is teljesen
eredménytelenül.
Ahol egyszer óceán,
ott ma búzaföld hullámzik.
Az egykori termelőszövetkezetek
ásatásai most ammonitesz
lenyomataink lelőhelyei.
De a kovászhoz őrölni is kell.
Minden megszáradt
kenyér abortusz.
És ne hidd,
hogy nem telhetnek meg újra
sókristályokkal a medencék,
csak tartsd szem előtt,
hogy az úszás reflexszerű mozdulataira
a jövőben még szükségünk lehet.
Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán
Kellerwessel Klaus A 77 fejű herceg éneke című, két éve megjelent bemutatkozó könyvében két verset és két drámát olvashatunk. A csonka lili című, a Salgótarjáni Öblösüveggyár területén játszódó színműben fontos szerepe van egy vázának, amelyet a szöveg egy kiemelt pontján a Szilárd nevű szereplő elejt és ripityára tör. A száz meg száz szilánk között azonban ott hever a földön egy szál virág. Ez az önmagában is megkapó kép a szövegben metaforikus többletjelentéssel telítődik, kulcsmotívummá lesz. Úgy fest, vizuálisan annyira markáns, és önmagán oly mértékben túlmutat, hogy a szerző friss verseskötetének olvasása közben is egyből eszembe jutott. Úgy sejtem ráadásul, hogy a Hátam mögött a hulló porcelán a szilánkok közt pihenő virág képével jól megragadható.
Az eddigi két könyve alapján úgy tűnik nekem, Kellerwessel Klausnak otthonosabb az emelvényre szánt beszéd. Ügyes fogás, hogy a verseskönyvében sem mellőzi ezt, hiszen a Hátam mögött a hulló porcelán szövegei drámai alakpróbálgatások voltaképp,
repedt tükrök labirintusában visszhangzó szertelen szónoklatok.
Végig sem írt szerepek, téma- és formakísérletek. Sietős librettók, túlbeszélt monológok töredékei ‒ mintha a szerző kiszórta volna könyve lapjaira pár készülő, vagy csak elképzelt dráma szövegkönyvének szilánkjait. Cserépdarabokként hasznosulnak újra, és válnak verssorból cikluscímmé egyes kifejezések, szavak, és ugyancsak repeszekből (költemények zárósoraiból) építkeznek a Könyvégetés című passzus második felének metaversei. Az utóbbiakhoz hasonló konceptuális gegeknél izgalmasabbak számomra a Hátam mögött a hulló porcelán kötetformátummal kapcsolatos (nemkülönben fogalmi jellegű) kérdésfeltevései. És még ha összességében elsietettnek érzem is a kötetet, az áttetszően csillogó szilánkjai alatt felfedezhetőnek vélem azért a telt színű virágszirmokat ‒ elsősorban a széttartó figyelem topográfiáját jól leképező kusza passzusaiban.
óceán
lehet, hogy pont aközben halsz meg
miközben ezt olvasod
most még azért kételkedsz picit
ennél a sornál felnevetsz magadban
itt már enyhe szorongás fog el
a legszívesebben elolvasnád a végét
mégsem teszed
illetve mégis
csak hogy érezhesd a kontrollt
majd zavartan és kíváncsian
visszatérsz ide
lehet, hogy pont aközben
miközben ezt
vagy mást
vagy mást csinálsz
lehet, hogy olyan okok miatt
amiket a próféták és tudósok se láttak tisztán
ahogy a hangya se lát téged, amikor rálépsz
talán olyan hirtelen
hogy időd se lesz felfogni
hogy nem lesz több időd
mondják
eggyé válsz az óceánnal
de nem
csak meghalsz
lehet, hogy pont
miközben
és nem marad
aki tudná, hogy
de hátra van még néhány sor a versből
üres és repetitív és semmit nem jelent
elég idő talán megnyugodni még
élj
élj
élj
ezt meg már úgyis olvastad
Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le
Amikor pár éve, a Véneki Alkotótáborban hallgattam Mechiat Zina verseit, egyszerre lett a levegő frissebb, és otthonosabb valahogy a sötét. Most, hogy kötetbe gyűjtve olvastam a szerző műveit, hasonló érzés környékezett. Az Álomból föl, vidékre le soraiban
ott rejtőzik az őrjítő vágy és a kínzó hiány, a számvetés és a szófogadás, a véget érés és a meghaladás.
Fülledt illatok és markáns szagok gőzölögnek a versszakok közül, egymást követik a sérülések és nyavalyák, a hozott és választott terhek elbeszélései, a letargia és a felépülés színrevitelei. Az Álomból föl, vidékre le lírai énje felszínre hozva temeti el a fájdalmait.
Mechiat Zina könnyed tónusban ír súlyokról, és nyakon csípi a „fogcsikorgatva lebegés” nehezen megragadható állapotát. Láthatatlan szavakat idéz, és érzés-félretolmácsolásokat. Szünetmentes mantrák a szövegei, vagy inszomniából gyógyulók színes álmai. Égtájakat jár be és évszakokat, mélységeket és magaslatokat. Ha néha sivatagban épült homokvárnak hat is az élet – súgja ‒, azért élni szép és élni muszáj.
Nyugtalanul hullámoznak bár a sorok Erósztól Thanatoszig is visszafelé, de a versbeszélő tónusa végig higgadt marad. Tiszta, mint a tengervíz, vagy az „üveggé hevített homok”. Belakja egymást a négy ciklus alatt a megszólaló és a megszólított, ahogy medúzát a tenger, vagy ahogy tengert a medúzaraj – és mintha ki is mosódnának egymásból, mire a könyv véget ér.
Érdemes figyelni azt is, hányfélék és hogy viselkednek a kötet tükrei. Az Álomból föl, vidékre le elvégre az elmúlás és a végtelenség közelképeinek láttatásával megmutatja az életünk során belénk alvadó pillanatokat.
Sebek
Túl sok nyelven beszélsz, talán ezért nem szólalsz meg:
félsz, hogy aknára fekszel, ha cirillről latinra,
angolról magyarra fordulsz.
Nem mesélsz a napodról, a terveidről,
apádat csak akkor említed, amikor a titkaidról kérdezlek,
(akkor is viccből).
A nyelvedet másra használod.
Az érintés, az félreérthetetlen, mondod némán.
Az érintés az egyetlen, amit félreértek, gondolom hangosan.
Megkérsz, hogy apád helyett tanítsalak magyarul,
de csak magamra tudlak.
Például úgy, hogy együtt alszunk,
aztán elmeséled, mit álmodtam.
Sosem emlékszem rá tisztán, csak foszlányok vannak meg,
és mostanában mindig benne vagy:
ülsz valakinek az ölében; vagy mellettem alszol,
háttal az arcomnak.
Megszólalsz magyarul, megváltozik a hangod,
aztán megváltozol te is.
(Másik embert csinál belőled a nyelvem;
tényleg meg akarod tanulni?)
Megérteni nem foglak, csak megismerni,
mondjuk némán, gondoljuk hangosan.
Te szerbül, én magyarul,
aztán mindketten a saját angolunkon.
Nem akarom látni a szavaidat.
Elég, ha mozgatod a szád, ha pantomimezel.
Tenyereddel simítod a levegőt, celofánfátylat húzol közénk.
Visszaveri a hangunk, megsebesülünk:
túl éles a frekvenciánk, amikor közelítünk egymáshoz.
Maradj, ahol vagy. Ne nézz rám.
Nyelvedet mostantól nyelv ejtette sebbe vájd.
Érzed? Magyarul van.
Áfra János – Owen Good (Szerk.): Öbölnyi megafon – Fiatal magyar költők antológiája / A Bay of Megaphones – Anthology of Young Hungarian Poets, Petőfi Kulturális Ügynökség
Az Öbölnyi megafon / A Bay of Megaphones című, egy izgalmas projekt lezárásaként készült kétnyelvű kötetben tíz költői pálya kezdeti nyomhagyásai olvashatók. Az a pályázat adta az antológia alapjait, amelyet tizenhat és harminc év közötti, kötet nélküli költőknek írt ki a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Kft., 2022 nyarán. A beérkező kéziratokat az Áfra János, Deres Kornélia, Gál Ferenc, Géczi János, Győrffy Ákos, Kemény István, Kukorelly Endre, Szlukovényi Katalin, Tóth Krisztina és Visky András alkotta zsűri bírálta el, akik az általuk választott jelentkező mentorai is lettek egyszersmind. Ősszel együtt töltöttek egy bő hetet az Alkotóházban, Szigligeten, ahol műhelyeztek, versvideók és illusztrációk készültek a fiatal szerzők szövegeihez, róluk pedig remek portréfotók (Som Balázs és Vigh Levente jegyzik a képeket, amelyek közül egy-egy az ízléses kiadványban is helyet kapott) – megmutathatták az aspiránsok az oroszlánkörmeiket.
Roppant rokonszenves nekem ez a projekt. Ahogy az is, hogy – amint az Öbölnyi megafon előszavában a magyar nyelvű részt szerkesztő, Áfra János rámutat – a kötetben szereplők névsorát nem a szerkesztők, hanem a fentebb felsorolt tíz elismert pályatárs határozta meg. A mentorok egy-egy rövid, kandidáltjukat méltató esszéje is a könyvbe került, és Áfra Jánost idézve, „ennyiben a kiadvány az 1969-es Költők egymás közt című antológiával rokon, amelyben a 20. századi magyar líra jeles alakjai mutatták be az akkori legfiatalabb költőgeneráció tagjait, akik közül többen ma már élő klasszikusok”. Hogy az Öbölnyi megafonban olvasható szerzők közül ki lesz a jövő Oravecze, Takács Zsuzsája, Petrije, azt korai lenne megjósolni még. A nemzedékek és versnyelvek közti párbeszéd, a bátorító közeg mindenesetre jó alap lehet véleményem szerint ehhez.
És akkor lássuk, kik azok, akiktől az Öbölnyi megafon lapjain olvashatunk költeményeket. Kazsimér Soma a rémlények és a tudattalan félelmek labirintusaira nyit kaput, Korsós Gergő sci-fi és fantasy inspirálta, de a mindennapokba is visszanyúló fantáziauniverzumába enged betekintést, Kósa Eszter a természeti és a természetfölötti erőknek való kitettséget, a folyamatos átalakulást láttatja akkurátusan. Kovács Edward sokhagyományú, az alanyi és tárgyi lírához is kapcsolható, felzaklató, nyugodt mondatokban fogalmaz, Kubina Zita finom természeti képeket alkot, Locker Dávid olvasmányos ódákat ír a naivitáshoz. Masri Mona Aicha szerelmi lírája félelmet nem ismerő, Nagy Dániel határozottan bizonytalankodó, cselesen okos lírai humoreszkeket jegyez, Ősi Anna a hétköznapokból cseni el a poétikumot, Rékai Anett élőbeszédszerű, érzékeny megfigyeléseket tesz. Ők tízen tehát.
Hallani fogjuk még a hangjukat.
„mindent bepakoltunk
fotócsapda sátor csalétek
csomagtartóban az élvefogó
zörög és csak reméljük
hogy nem a magunkkal hozott
szorongás rázza” ‒ Kazsimér Soma
„Aggodalomra semmi ok,
mert
bár vérszagra gyűl a vad,
és a félszemű gekkók
kardnyelvei élesek,
te megválthatod a világot!” ‒ Korsós Gergő
„Mi, akik egész életünkben fák takarásában éltünk,
nem ismerjük az ágak nélküli eget. Esténként magunkról
mondunk mesét az öregeknek, hogy el ne felejtsék,
kik vagyunk, és befogjuk a kicsik száját.” ‒ Kósa Eszter
„Az ember üres üvegamfora, nyitott és zárt
Ürege a várakozásnak, közvetítésnek és
Figyelemnek. Orákulum, amelyből mindig előtör a más.
Önmegtagadás, ha szól.” ‒ Kovács Edward
„Tükörvíz felszínén egymásba gabalyodó hullámfodrok,
mint megannyi csillogó kagylóbél.” ‒ Kubina Zita
„Azért jöttem ebbe a versbe, hogy megmutassam:
igenis lehet röhejesség nélkül szomorúan írni az őszről.
De már megint nem a szomorúság beszél belőlem,
hanem a harag.” ‒ Locker Dávid
„Sírok, befelé üresedem,
a légy a festékes vödör peremén, lába a fehér festékbe ragad.
Gyakran mondod, nem tudok kötődni,
neutrálisan mondod, nem akarsz bántani.
Körtébe harapok, megrémít, hogy csak te érdekelsz.” ‒ Masri Mona Aicha
„Távolságot tart magától. És bízik ebben
a távolságban. Mert ezzel dolgozik.” ‒ Nagy Dániel
„A közel négyszáz kilós állat végig áll,
egyetlen kötél tartja.
Házsor mellettük, azután műveletlen mezők,
fölöttük erdők, tisztások váltják egymást,
de a ló csak áll.” ‒ Ősi Anna
„Vonatra szállsz, menetiránynak háttal
ülsz le, és egész úton azt nézed,
mi mindent hagytál magad mögött.” – Rékai Anett
Fotók: André Ferenc - Tamás Zsófia fotója // Fodor Balázs - Fazekas Nikoletta fotója // Mechiat Zina - Körmendi Balázs fotója // Kellerwessel Klaus - Valuska Gábor fotója
