Karl Ove Knausgård (KOK) valamikor a kétezres években úgy döntött, hogy irodalmi léptéket vált. Két regényt írt addig, de új könyvében a halált tette központi elemmé, egészen pontosan az apja halálát, amely a prousti madeleine mintájára beindította az emlékezés folyamatát. „A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír” – szól az első mondat, ami csak látszólag neutrális, mert Knausgård ezek után hat köteten át mást sem csinált, mint írásai origójának a legszemélyesebbet tette meg, és írt olyan dolgokról, mint a születés, a halál, a függőségek, a szégyen, a hűtlenség, a kiszolgáltatottság. A Harcom cikluscím a hitleri analógia miatt sokkolta az olvasókat, miközben Knausgård – az okos marketinghúzáson túl – tényleg csak arra akart rámutatni, ami legbelül zajlott: egy középkorú férfi vívódásaira.
A férfiszégyen emlékműve
„A KOK-féle Harcomban semmilyen ideológiát vagy világmegváltónak szánt tervet nem találni, hol terjengős, hol egyenesen unalmas prózája meg sem közelíti egy diktátor retorikáját. Egy második házasságában élő, négygyerekes, középosztálybeli író oszt meg benne mindent a hétköznapjai banalitásától a társas kapcsolatai dinamikáján át a kulturális és társadalmi preferenciáiig, a Munch által megreformált norvég festészettől az erdőben kakálásig. A végeredmény mégis a 21. századi irodalom eddigi legizgalmasabb és legtöbbet elemzett énkeresése, »etikátlan júdásirodalom«, »a férfiszégyen emlékműve«” – írtuk az első kötet megjelenését követően. (A kötet akkor a hét könyve is volt nálunk – kritikánkat ITT olvashatjátok.)
KOK-ból egy csapásra a kortárs norvég irodalom enfant terrible-je lett, a szerző, aki közkincssé tette a személyeset, és jelenségszámba ment minden, amit írt és tett, ráadásul mivel folyamatosan írta a ciklus köteteit, a reakciókat is rendre beleszőtte a könyveibe. A Harcom így lett egy grandiózus irodalmi kísérlet és vállalás, amelyben az író több ezer oldalon keresztül az élethez és az íráshoz való viszonyát is igyekezett definiálni. Knausgård ugyanis a regényeit nem a saját élete prezentációinak, inkább egyfajta regényírói keresésnek tekinti. 2019-es interjúnkban mondta azt, hogy könyvei nagyrészt arról a kapcsolatról szólnak, ami az élet és az életről való írás között feszül, és íróként arra törekedett, hogy, amennyire csak lehet, elmozdítsa az élet és az irodalom közötti szűrőt: „Általában nem veszek észre semmit, nem figyelek fel dolgokra, kicsit magamba vagyok zárkózva, de
ha írni kezdek, megnyílik a világ”.
Folytatásokban bolyongani
A világ pedig nemcsak számára, de előtte is megnyílt: KOK pár év leforgása alatt Norvégia legkapósabb irodalmi exportcikke lett, számos nyelvre lefordították, a neves kritikus, James Wood írta róla a New Yorkerben azt, hogy Knausgård-ban van valami szüntelenül lenyűgöző („még akkor is érdekelt, amikor unatkoztam”). Karl Ove Knausgård a könyveivel elérte, hogy a folytatásokat úgy várják az olvasók, mint egy streaming-platformon a kedvenc sorozatuk újabb részeit, amiben újra és újra alá lehet merülni és el lehet veszni. Ezt a bolyongást szemlátomást maga a szerző is preferálja. Sokatmondó mindenesetre, hogy a Publishers Weekly friss körkérdésére a minap azt válaszolta, hogy az írók közül leginkább Borges inspirálja: különösen lenyűgözi, hogy mennyi ötlet, különböző világnézet, téma jelenik meg az argentin szerző műveiben, ahogy az is, hogy a végén nehéz eldönteni, fikciót olvasott-e az ember, vagy sem – szerinte ez a borgesi életmű lényege.
Karl Ove Knausgard először jelentkezik fikcióval a Harcom sorozat óta. Regényében egy hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel az égen, és senki nem tudja, miért van ott. Olvass bele!
Tovább olvasokMegmagyarázhatatlan jelenség, ismerős elemek
Az irodalmi kísérletezés KOK-tól sem áll távol: a Harcom-ciklus befejezése után jött az autofikciós elemekkel továbbra is játszó, és elsősorban a lányának írt Évszakok-sorozat, majd 2020-ben visszatérni látszott a tiszta fikcióhoz. Norvégiában abban az évben jelent meg a Hajnalcsillag, egy több hangon megszólaló regény, ahol a cselekmény szervezőelve egy megmagyarázhatatlan égi jelenség lett. KOK egy interjúban elmesélte, hogy a kötet nagy részét a koronavírus-járvány alatt írta, és csak a befejezése után jutott eszébe, hogy az egész pandémia valamiképpen kihatott a könyvre is, még ha ez nem is tudatosan csapódott le benne. A Hajnalcsillag hiába regény, a megjelenése után
meg kellett küzdenie azzal, hogy a cselekmény egyes részeit ráolvassák a szerzőjére:
az egyik szereplője például részegen ül a volán mögé, amiért az egyik családtagja utóbb felelősségre vonta az írót, holott KOK saját bevallása szerint soha nem vezetett ittasan. Az viszont tény, hogy a kötetben több olyan elem is megjelenik, ami az írói életrajzból vagy életműből ismerős lehet. Rögtön az első jelenetben szereplő Tove megidézheti az exfeleség, Linda Knausgård alakját, akin a Harcom első kötetének megjelenése után uralkodott el a depresszió. De a regény emlékezetes jelenetei közé tartozik a boncolás is (ITT elolvashatod), ami azonnal KOK híres agysebészeti riportját idézi.
2023 legjobbja
„Ha létezik a hétköznapi misztikus thriller műfaja, akkor a Hajnalcsillag az: teljesen hétköznapi történetek, egy az égbolton megjelenő új csillag és a háttérben elkövetett rituális gyilkosság adja az alapokat” – írtuk kritikánkban a regényről, amelyben Karl Ove Knausgård hangokkal és témákkal játszik, hétköznapivá teszi a megmagyarázhatatlant és a misztikusat, miközben a felfoghatatlan különösebb döccenők nélkül, szépen lassan belesimul a mindennapi rutinba. „Akármit is állítunk, a hétköznapjaink hozzák a legtöbb drámát, tragédiát, fájdalmat és örömöt is, és Knausgård ezt a nagy és összetett elbeszélői rendszert energikusan és izgalmasan működteti. Karakterei sokféleségével megidézi a haláltánc középkori műfaját is, amiben felvonultatták a társadalom különböző képviselőit, hogy rámutassanak, lehet, hogy mindannyian mások vagyunk, ám a halál előtt mégis egyenlőek” – írtuk, miután a Hajnalcsillag 2023 legjobb könyve lett.
Viszont mintha ennél is több történt volna. Karl Ove Knausgård-t valószínűleg élete végéig a Harcom szerzőjeként fogjuk emlegetni, a Hajnalcsillaggal viszont visszatérni látszik a klasszikusabb regényírói hagyományhoz, ezáltal pedig
mintha újrakeretezte volna azt is, amit ő maga gondol az írásról, az életről, és arról a szűrőről, ami a kettő között feszül.
