A szöveg kiindulópontja egy különös, a faluban csak Banyaként emlegetett ember holttestének megtalálása: „… a csatorna sárgán habzó vizének felszínén egy rothadó hulla lebegett az országútról odasodródott nejlonzacskók között. Fekete siklók miriádja hemzsegett körülötte, és az arca olyan volt, mint egy vigyorgó halálmaszk”. Az első fejezet egyfajta prológus szerepet tölt be, a viszolyogtató, megcsonkított, gyilkosság áldozatává vált hullát mutatja meg. Az olvasó itt még remélheti, hogy csak a holttest leírása lesz ilyen felkavaró, de a regény innentől kezdve maga a tömény borzalom,
tobzódás a brutális képekben.
Az egyes fejezetekben különböző szereplők nézőpontjából (az elbeszélés minden esetben egyes szám harmadik személyű) ismerhetjük meg az áldozat, a Banya történetét; a gyilkossággal gyanúsított homoszexuális Luismi; barátja, a vallási fanatikus édesanya mellett felnövő Brando históriáját, de az ő rokonaik, ismerőseik is kapnak egy-egy fejezetet, hogy nagyjából ugyanannak az időszaknak az eseményeiről beszámoljanak. Mindenki másképp értesül a gyilkosságról, és a megelőző időszakról, minden szereplő mást lát, és mást tud, mintha nem is ugyanaz a történet lenne, pedig pontosan ugyanannak az eseménynek a feltárása folyik minden egyes fejezetben. Az olvasó azonban nemcsak a gyilkosság és az azt megelőző történések egyre részletesebb és kiterjedtebb rekonstrukcióját olvashatja, hanem az egyes nézőpontokhoz rendelt szereplők sorsát, élettörténetét is megismeri (és ez sokkal izgalmasabb és fontosabb dimenzió lesz, mint maga a bestiális gyilkosság).
Minden emberi sors megrázó ebben a könyvben, de a legszívszorítóbb talán Norma története, aki az események idején tizenhárom éves, gyermeket vár mostohaapjától, és saját öngyilkosságát tervezi. Rokkant, lenézett, megalázott, prostitúcióra kényszerített, keménydrogokat használó, börtönbüntetésre ítélt, elárult és becsapott emberek sorjáznak az olvasó előtt,
egy falu lakóinak groteszk tablója a könyv,
mintha Hieronymus Bosch egyik pokoli képét látnánk életre kelni írott szöveg formájában. Az ugyanazt az eseménysort saját szemszögükből, saját korlátozott tudásuk szerint mesélő szereplők sorsai összefonódnak, a középpontban pedig a Banya áll, aki a leginkább szimbolikus szereplő. Az ő személyéhez több félelmetes esemény kötődik, az abortuszoktól a kábítószeres orgiákig sok minden történik a házában: kis kunyhója titokzatos, mitikus, babonákkal átszőtt hely. Lakójáról pedig az a hír járja, hogy az ördöggel cimborál, anyjához hasonlóan kapcsolatban áll a természetfeletti erőkkel. De a Banya is, és az összes szereplő szenved valamiért, nincs kivétel. A mexikói falu a pokol maga, a hősök egy szörnyű, egyre gyorsuló halotti karnevál résztvevői, a szenvedés kiszolgáltatottjai. Szörnyű világ ez, erkölcstelen, véres, erőszakos, a leírások sokszor az elviselhetetlenségig naturalisták, nem ritkák a pornografikus betétek, mégis mindezek mélyén nem lehet nem észrevenni a kiszolgáltatottságot és a mérhetetlen emberi fájdalmat. Mint ahogy a halott Banya házát rejtett kincsek után átkutató falusiak is szembesülnek vele: „nincs arany, nincs ezüst, nincs gyémánt, nincs más, csak megszüntethetetlen, örökös fájdalom”. S hogy van-e kiút mindebből? A szöveg belső logikája szerint nincs, a földi életben legalábbis nem lehetséges a szabadulás. De az epilógusként funkcionáló utolsó fejezetben a sírásó, a halottakat megszólítva mondja ki, hogy van kiút, igen, de nem a földön, hanem csak a halál után, a csillagok felé: „Látjátok azt a pontot ott a távolban? Azt a parányi fényforrást, ami olyan, mint egy csillag? Oda tartotok, magyarázta az Öreg, oda vezet az út ebből a gödörből.”
A téma, és a hozzá igazodó előadásmód megviseli az olvasót, akiben felmerül a kérdés, hogy
szeretne-e belátni a földi pokol legmélyebb bugyraiba?
Ha az erőszak könyveként olvassuk a regényt, akkor nem biztos, de ha a fájdalom és a törékenység szövegeként, akkor miért ne akarnánk látni ezeket a nehezen befogadható sorsokat? Fernanda Melchor könyvében a pornográfia, az erőszak, sohasem öncélú borzongáskeltés, hanem a szenvedés rétegeit bemutató eszköz.
A Hurrikánok évadának nem a vér és a borzalom a lényege (ezért nem lehet a szöveget egyszerűen kriminek nevezni), hanem az emberi szeretetvágy és testi-lelki törékenység. A brutális témák megidézése olyan áradó nyelven történik, mely a hurrikánokat idézi, s melynek tempója is eszeveszett, szó szerint rántja magával az olvasót, aki egyre mélyebbre merül ebbe a fiktív, mégis nagyon valóságosnak tetsző világba. Kígyózó, kíméletlen és erős mondatai miatt szinte képtelenség letenni ezt a könyvet, bármilyen letaglózó is a témája. A regény tökéletesen illusztrálja azt is, hogy az irodalom egyik „csodája” éppen abban áll, hogy a leküzdhetetlen borzalom bemutatása mellett, azzal egyidőben fel tudja mutatni a szépséget, olyan nyelvet képes teremteni, mely nem enyhíti ugyan a téma brutalitását, de mégis befogadhatóvá teszi. A magyar fordításban (Vajdics Anikó munkája) is tökéletesen átjön ez az erő, amelynek teljesen a hatása alá kerülhetünk. A kötet elején olvasható egyik mottó pár sor egy Yeats-versből, és az ebben található „szörnyű szépség” szókapcsolat tökéletesen megragadja a mexikói regény lényegét, azt a paradoxont, melyben
egyszerre lehet valami borzalmas, és mégis, a maga módján fenséges.
Nem a hagyományos szépséggel találkozik az, aki vállalkozik erre a különös kalandra, hanem egy sokkal távolibb, nehezebben megfogható válfajával, mely hétköznapi fogalmaink szerint minden, csak nem szép. Mégis, iszonyatos erejében rejlik fensége, abban az őszinte brutalitásban, mely nem fordul el, nem szépít, nem finomkodik, hanem kíméletlenül szembenéz azzal, amivé az ember válhat. Elképesztő őszinteséggel és egyenességgel mutatja be azt a világot, melytől legszívesebben elfordulnánk, de ami mégis teljes egészében mi magunk vagyunk. Vannak vidékek az emberben és az emberen kívül, melyeknek bejárásához nem kis bátorság szükséges, és ez a könyv éppen ezekre a borzalmas vidékekre kalauzol, lenyűgöző bátorsággal.
