A regény 1914-ben íródott, de csak 1925-ben jelent meg az író barátja, Max Brod jóvoltából. A negyvenéves korában elhunyt szerző ugyanis azt kérte, hogy halála után semmisítse meg az összes kéziratát. A legenda közismert: a jóbarát nem teljesítette a kérést, ennek köszönhetően ismerhetjük ma mindannyian Franz Kafka németül írt, és azóta a világ számos nyelvére lefordított szövegeit. Azokat az írásokat, melyeket egy zsarnoki apja, monoton, embertelen hivatali munkája, illetve egyre hatalmasodó betegsége miatt folyamatosan szorongó ember hozott létre, megteremtve egy nagyon jellegzetes írói világot, mely a későbbi korok művészeit (elsősorban a második világháború utáni nemzedéket) is inspirálta. Kafka groteszk, abszurd, szürreális, mégis szenvtelen, tárgyilagos hangnemben elbeszélt szövegei (Az átváltozás, A kastély) olyan írókra is hatottak, mint az egzisztencialista Albert Camus, Jean-Paul Sartre vagy Jorge Louis Borges, vagy például a jelenleg is élő, japán Murakami Haruki. A személye és munkássága iránti rajongás olyan szerzőknél is fellelhető, mint például Salinger, aki Franny és Zooey című művében idéz is Kafkától: „– Nem ül ide hozzánk? – kérdezte a minap egy ismerősöm, akivel éjfél után futottam össze, egyedül, a már majdnem teljesen üres kávéházban. – Nem ‒ feleltem én. (Kafka)”
A kafkai világ kifejezést bizonyára sokan ismerik, használatakor valami nagyon nyomasztó, reménytelen, befolyásolhatatlan állapotot igyekszünk leírni, és legtöbbször a bürokrácia útvesztőit értjük alatta. A per is ezt a világot helyezi a középpontba, de a regény sokkal több a Kafka által nagyon is jól ismert hivatali világ kritikájánál. Allegorikus szöveg, mely a bűn és bűnhődés, a törvény, az ártatlanság kérdéseit járja körül főhőse, Josef K. történetén keresztül.
Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.
Ezzel a már-már kultikus kezdőmondattal indul a tíz, lazán kapcsolódó fejezetből felépülő szöveg, mely a Kafkára jellemző (például Az átváltozásban is tetten érhető) ébredés motívuma vezet be. A szerző szövegeiben nem rémálmokból ébrednek a hősök, hanem épp ellenkezőleg: felébredésük után, az egyértelmű valóságban kezdődik a „lidércnyomás”, mintha ezzel is azt üzenné Kafka, hogy a valóságnál semmi nem rémálomszerűbb. Az, hogy mi a letartóztatás, majd a perbe fogás (és végül az utolsó lapokon a szintén indokolatlan kivégzés) alapja, soha nem derül ki. Josef K. küzdelme az igazságért az elejétől kezdve kilátástalan és reménytelen vállalkozás, nem képes megérteni, mi zajlik körülötte, így nem tudja védeni saját ügyét. A szimbolikus történet rendkívül nyomasztó, az olvasás során a legfőbb élmény az a kényelmetlen szorongás, melyet az író a főhőséről valahogyan az olvasóra is képes áthelyezni. Ahogyan Josef K. a hivatal, a jog és a törvény útvesztőiben teljesen vakon halad, az a létezés allegorikus képe is egyben. Fogalmunk sincs a törvényekről, a rendszerről, el sem juthatunk oda, ahol a felvilágosítás vár, így az élet maga az elveszettség, a cél nélküli küzdelem. Hasonló, mint Don Quijote harca a szélmalmokkal vagy Sziszüphoszé a kővel, mégis más, hiszen Kafka mindezt a groteszk és a szürreális eszközeivel adja elő, hősének küzdelme pedig nem heroikus, inkább nevetnivaló.
Nem az istenek kegyeiből esett ki (mint Sziszüphosz), nem is az időből (mint Don Quijote), hanem a létezés otthonosságából, biztonságából.
Nem érti az őt körülvevő szabályrendszert, és bármennyire igyekszik, nem is értheti meg, hiszen eleve el van zárva annak megismerésétől. Ezt a küzdelmet azonban Kafka nevetségessé teszi, még akkor is, ha ez a nevetés egyáltalán nem felszabadult, inkább gyomorszorító. A szorongás nevetése, melyet az ellentétes esztétikai minőségeket egymás mellé rendelő groteszk képes csak kiváltani.
De miért is szorongunk végig az olvasás során? Miért olyan ez a rövid, mégis küzdelmes, és egyetlen szuszra befogadhatatlan regény, mint egy tipikus, valószínűleg mindenkinek ismerős rémálom, amikor keresünk valamit, de nem találjuk meg, vagy oda szeretnénk érni valahová, de mindig közbeszól valami, hogy eltérítsen szándékunktól. A legfontosabb ok a mindent behálózó, mégis kiismerhetetlen hivatali rendszer áttekinthetetlen kaotikussága. A festő szobájából nyíló kis ajtó, a bérház konyháiból megközelíthető bírósági tárgyalóterem, a legkülönbözőbb helyeken megtalált irodák egyszerre szürreálisak és nyugtalanítóak. Josef K. bármerre jár, mindig a hivatalba ütközik, mégsem jut előrébb ügyével, sem ő, sem a felfogadott ügyvéd nem halad a beadvánnyal (hiszen mit is írhatnának bele, amikor azt sem tudják, miért kell védekezniük). Figurája azért nevetséges, mert látható, hogy ügye és ennek kapcsán folytatott küzdelme reménytelen, mégsem adja fel. De ez a küzdőszellem egy érthetetlen és homályos törvényekre épülő világban nem erény, sokkal inkább hiba, már-már bűn. Nemcsak küzdelme nem tud tragikussá válni, de halála sem, közel egy év hiábavaló küzdelem után ugyanis (mindenféle tárgyalás nélkül) egy elhagyatott téren úgy ölik meg (szíven szúrják), mint egy kutyát, és még halálában is az e fölött érzett szégyen az, ami előtör belőle – egyedül a szégyene az, ami túléli őt. Sem halálában, sem azután nem képes tragikus hőssé válni, küzdelme, a kétségbeesett kapálózás (bár nagyon is jellemző az emberre) szívszaggató és szánalmas is egyszerre.
Az egész szöveget uraló szorongás a regény tereiben is megjelenik: itt minden szűk, alacsony, levegőtlen, ki tudja merre vezető folyosókkal és lépcsőkkel teli. Josef K. hivatali időzéseiről a következőképpen tudósít a mindvégig nagyon tárgyilagos elbeszélő: „A szoba ködös párája nagyon nyomasztó volt”, „fülledt és fojtó volt a levegő”, „a szoba érthetetlenül fülledt volt” (az idézetek Szabó Ede fordításából valók). Az utcák szürkék és lepusztultak, magánszféra pedig nem létezik, hiszen magát a főhőst is az ágyában tartóztatják le, az ügyvéd is az ágyában fekve fogadja klienseit. Az otthon nem létezik, van, akinek a lakásából tárgyalóterem nyílik, maga Josef K. pedig társbérletben él. Az elembertelenedés, a privát szféra hiánya tovább fokozzák azt a nyugtalan és feloldhatatlan szorongást, melynek alapjait az adja meg, hogy bár létezik törvény, nem lehet tudni, mi az. A jogi és hivatali ügyek útvesztőiben pedig még azok is elvesznek, akik a részei, benne dolgoznak: „A bírósági eljárás pedig általában alsó fokán is titkos, a kisebb hivatalnokok ezért sosem tudják, honnét ered, s úgy folyik tovább, hogy nem tudják meg, merre tart.”
Az újraolvasás legnagyobb felfedezése az volt, hogy az eddig leírtakon túl a kötetben milyen fontos szerephez jut az erotika, és ezzel kapcsolatosan milyen különleges helyzetben szerepelnek a nők. Ők azok, akik a segítséget, a támogatást jelenthetnék, gyámolíthatnák a férfit, és történnek is erre irányuló próbálkozások, de ezek sem jelenthetnek stabil támaszt, sokszor csak homályos, érthetetlen, ki tudja, miféle szabályokon alapuló kapcsolatok. A szomszéd szobában lakó Bürstner kisasszony, akibe a főhős valószínűleg szerelmes, a szöveg legelején és a végén (mikor Josef K. -t már a vesztőhelyre kísérik) is felbukkan, de segíteni nem képes. Az ügyvéd házvezetőnője, Leni, aki kihívó viselkedésével eléri, hogy a főhős szeretője lesz, vagy a bírósági tárgyalóterem mellett lakó, Josef K.- t elcsábítani próbáló hölgy, illetve a festő lakása körül viháncoló kamaszlányok – mind-mind azt példázzák, hogy a férfi-nő kapcsolatok legalább olyan kiismerhetetlenek, mint a hivatal útvesztői.
A regény talán legismertebb része az a példázat, mely a kilencedik fejezetben olvasható. Ezt az ember és törvény viszonyát értelmező történetet a pap meséli el Josef K.-nak a dómban, ahol szintén segítséget remél, természetesen ezúttal is hiába. Ez a parabola a törvény kapuja előtt tébláboló kisembert mutatja be, akit a kapu őre nem enged a törvény házába. Ő azonban kitartóan várakozik, de az őr mindvégig jelen van, így nem mer belépni a szimbolikus kapun. Nem tud bejutni, de elmenni sem tud onnan. A kapu nyitva áll, az őr néha el is távolodik, de a kisember mégsem megy be, elfogadja a hierarchikus viszonyt, az őr szavát (aki saját elmondása szerint maga sem ismeri az épületet), a felette álló hatalmat. Nem lázad fel ellene, de feladni sem tudja a „küzdelmet”. Élete végéhez érve aztán az őr felvilágosítja, és elmondja neki, hogy
itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki.
Az enigmatikus történet az egyén és a törvény viszonyára mutat rá egy sokféleképpen értelmezhető szituációban. Az individualizmus és a bennünk élő, sokszor saját magunk által magunk fölé rendelt hatalom viszonyáról gondolkodik, és ellentmondásos példázatában mutatja meg ezt az ambivalens viszonyt.
Josef K. történetének lényege nem a cselekményvezetés, a fordulatok, hanem az a felejthetetlen atmoszféra, mely sorról sorra egyre fullasztóbbá válik. Az olvasás során lehetetlen távolságot tartani a könyvtől, nemcsak egy történet olvasói vagyunk, hanem magunk is a történet hatása alá kerülünk, szinte fulladozunk az olvasás közben, és ez az, amiben Kafka zsenialitása tetten érhető. Ha jobban belegondolunk, ha kevésbé rémálomszerűen, de 2023-ban is látjuk magunk körül ezt a világot, és csak részben a túlnövesztett bürokráciában és törvénykezésben, nagyobbrészt az általános közérzetünkben. A hatalom szorongatta kisemberről sokan írtak már, például a legutóbbi újraolvasóban bemutatott Orwell. De míg nála elsősorban a politikai, hatalomgyakorlási metódus a lényege, addig Kafkánál sokkal inkább lételméleti, egzisztenciális probléma ez. Josef K. története és bolyongása nem is annyira a hatalom kritikája, mint inkább egy metafora az emberi létezésre, arra, hogy az egyén számára a világ idegen, szabályai ismeretlenek, ebből adódóan az élet szorongással teli és totálisan reménytelen.
