Vajon miért nem készült eddig magyar bestiárium, még a 20. században sem?
Magyar Zoltán: Készült egy előtanulmánynak felfogható, sajátos munka, egy debreceni régész, Scholtz Róbert Gergely Bestiarium Ciganorum című műve, de az inkább nevében bestiárium. Tartalmaz ugyan a cigány néphitben szereplő alakokat, de egyébként kultúrtörténeti jellegű munka. A miénk viszont már valóban bestiáriumnak mondható, különösen ebben a formában, hogy vizuális társszerzőkkel valósult meg.
A választ őszintén szólva nem tudom, hiszen
a magyar néphitkutatás meglehetősen erős.
Ha jobban belegondolunk, már a magyar folklórtörténet egyik klasszikus műve, Ipolyi Arnold Magyar mytholgiája is részben különféle néphit-alakokról és -jelenségekről, illetve az elképzelt, rekonstruált, konstruált magyar ősi hitvilágról szól. A 20. század egyik legnagyobb folklórkutatója Diószegi Vilmos volt, akinek főműve a pogány magyarok hitvilágáról szól, és számos más jeles hiedelemkutató munkálkodott az évek folyamán, illetve rengeteg nívós, nagyszabású néphit-gyűjtés vagy hiedelemmonda-gyűjtemény jelent meg. De szerencsére a szerzőtársaimnak eszébe jutott egy ilyen kézikönyv ötlete.
P. Szathmáry István: A szocializmusban létező hivatalos történettudomány miatt félig-meddig tiltott gyümölcsnek számított a régi magyar hitvilág kutatása. Épp ezért a ’90-es évek eleje és még a 2000-es évek is döbbenetes robbanást hoztak ezen a téren, ekkor váltak igazán népszerűvé például Badiny Jós Ferenc, Kulin Bán és társaik könyvei. Tele volt minden ilyen ezoterikus magyarázatokkal a magyarok eredetéről, a kiadványok egy rétegében pedig a csodaszarvas és hasonló lények nagyon furcsa vizuális- és szövegkörnyezetben jelentek meg. Emiatt lehet, hogy a téma nem is tűnt olyan vonzónak sokak számára.
A közönség szempontjából lehet, de ezek valójában nem adnak magyarázatot arra, hogy a folkloristák miért nem foglalkoztak vele ilyen mélységben.
M.Z.: A Kádár-rendszerben a három T közül a hiedelemkutatás a tűrt kategóriába tartozott, hiszen jelentek meg 1990 előtt is ilyen néprajzi szakmunkák, de például Romániában egyáltalán nem jelenhetett meg hiedelemgyűjtemény. A román elvtársak valamiért a szocialista erkölcs felvilágosultságával ellentétesnek gondolták ezt. Pedig hogyha néphitről, hitvilágról beszélünk, abban a keleti magyar nyelvterület és etnikai csoportok különösen gazdagok és fantáziadúsak.
Magyar Zoltán, P. Szathmáry István és Németh Gyula a könyvbemutatón. Fotó: Kállai-Tóth Anett
A könyvben négy kategóriában összesen 31 fejezetbe sorolódnak a különböző hiedelemlények, de ezek csak a legelterjedtebbek. Meg lehet becsülni, hányféle lehet belőlük összesen?
M.Z.: Jó kérdés. Többek között a magyar mondavilág rendszerezésével is foglalkoztam az utóbbi években, ami azt jelenti, hogy tíz- sőt százezer számra próbáltam számba venni ezt a képzeletvilágot, de még az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus című művemben sem számoltam össze. Azt mondanám, hogy 100-150 körül lehet a kisebb és nagyobb elterjedésű – ilyen a kísértet, lidérc stb. – lények száma. De például, hogyha gyerekijesztőről van szó, akkor az területenként más-más formát öltött.
Ebből a 31 lényből, nektek illusztrátorként mennyi volt új? Hiszen titeket már évek óta foglalkoztatott a bestiárium gondolata.
N.Gy.: Ezt nem tudom pontosan, de amikor az első magángyűjtést csináltam erről a 2019-es kiállításhoz, nagyjából a fele-kétharmada volt meg ezeknek a figuráknak. Sok mindent nem ismertem azok közül, amiket Zoltán később behozott.
P.Sz.I.: Én pedig kulcsfigurának gondoltam gyerekkori olvasmányélményeim miatt Kalamonát, a sárkányt, de ő név szerint nem szerepel a könyvünkben. Pedig a Komjáthy-féle Mondák könyvében kiemelt szereplő.
M.Z.: Kalamonát a népi kultúra egyáltalán nem ismeri, ő valami városi huncutság lehet.
P.Sz.I.: Illetve a Hétszűnyű Kapanyányimonyók ugrik még be.
M.Z.: Az viszont megvan a meseszövegekben ezen a néven, vagy ennek különböző változatain.
P.Sz.I.: Amit mi nem annyira igényeltünk, de az olvasók láthatóan igen, a rézfaszú bagoly. Valamiért úgy látszik, hogy mindenki nagyon várta, hogy kiemelt helyet kap ebben a könyvben. (Említés szinten benne van – a szerk.)
Lidércek a Bestiarium Hungaricumban. Balra P. Szathmáry István metszete, jobbra Németh Gyula digitális festménye
Azután kezdtétek el készíteni az illusztrációkat, hogy már készen volt a szöveg? Vagy előre meghatároztátok, hogy milyen lények kerülnek a könyvbe, és párhuzamosan dolgoztatok?
N.Gy.: 20-25 illusztrációt én már korábban elkészítettem egy kiállításra, de nagyon sokáig tolódott a könyv elkészülte. Aztán kapcsolatba került a Cser Kiadóval István is, ugyanezzel az ötlettel. A kiadó akkor vetette fel, hogy mi lenne, ha közösen csinálnánk ezt a kötetet, aminek azért örültem, mert így tudtam, hogy tényleg el fog készülni. Viszont nem volt szövegünk. Akkor kezdtünk keresni hozzá szakértőt, így találtunk Zoltánra. Ezután állt össze a teljes „adatbázis”, ami a könyvben megjelent, és ebben volt egy csomó olyan figura, akiről nekem még nem volt illusztrációm. István pedig akkor állt neki elkészíteni az összeset.
P.Sz.I.: Része a sztorinak, hogy én önszorgalomból, a saját örömömre rajzolgattam már ilyen lényeket, mert volt egy lengyel bestiárium, ami nagyon megihletett, és miután azt láttam, magamtól próbáltam kitalálni, hogy nálunk milyen figurák lehetnek.
Amikor tényleg elkezdtük a munkát, elég hamar eldőlt, hogy saját kútfőből ezt nem lehet megcsinálni.
Általában nagyon jó visszajelzések vannak a könyvvel kapcsolatban, de egyszer belefutottam egy TikTok videóba, ami alatt valaki azt írta, hogy „ez nem egy nagy dolog, fogtak egy Wikipédia szócikket és rajzoltak hozzá”. Pont az ellenkezője történt.
N.Gy.: Én a legelejétől néprajzkutatóval szerettem volna dolgozni, csak időbe telt, mire megtaláltuk azt, aki szívesen működik ezen együtt velünk. Zoltánról hamar kiderült, hogy vele egyszerű lesz a munka és tényleg képben van. Az említett kiállításon nekem kellett a szövegeket összevadászni a képek mellé, és éreztem, hogy ez egy könyvben nem állná meg a helyét, hiszen sokkal bővebbnek, sokkal profibbnak kell lennie, és összességében az egész sokkal hitelesebb, ha olyasvalaki írja, akinek ez a szakterülete.
Boszorkány a Bestiarium Hungaricumban. Balra P. Szathmáry István metszete, jobbra Németh Gyula digitális festménye
A hiedelemlényeknek, -alakoknak tulajdonképpen mi volt a szerepe? Hogy biztosítsák a normák betartását?
M.Z.: Konkrét szerepet nem szántak nekik a népi kultúrában, hacsak nem a gyerekijesztőnek, ahol egyértelmű, hogy a gyermekeket valamivel fegyelmezni, ijeszteni próbálták, hogy ne menjenek a kúthoz, a patakhoz, nehogy beleessenek és megfulladjanak. Ezek a lények általában a népi képzelet termékei és a fantázia határtalanságát bizonyítják.
Részben szórakoztatták velük magukat meg másokat az emberek, és belőlük, illetve a közösségből sarjad.
Hogy ezt mesének tekintették, vagy olyan igaz történetnek, amiben hinni kell, amitől félni kell, mert velük is megtörténhet, vagy megtörtént bárki mással a faluban, az utcában, az egy más kérdés.
A boszorkányokhoz lehetne talán egy lábjegyzetet tenni, akiket a kora újkorban Európa-szerte üldöztek és megégettek, Magyarországon is, bár itt ritkábban. Ennek már volt egyfajta társadalmi rezonanciája, többek között azért, mert bűnbakot kerestek – a pestisért, a gyerekek betegségéért, haláláért. Akkor mindig kéznél volt egy bába, egy gyógyító asszony, akit rontó asszonynak is tekinthettek – vagy csak egyszerűen a szomszéd haragos, akit meg lehetett vádolni. De a néphitalakok többségénél ez nem játszik szerepet, inkább a képzeletvilág gazdagságát mutatják.
Azért kérdeztem, mert az előszóban is felmerül, hogy valamiféle erkölcsi vonatkozás megjelenik a figurák többségénél: jó vagy rossz, árt vagy segít.
M.Z.: Persze, de ez inkább csak a jellemzésükre szolgál. A többségük inkább ártó lény. Vannak szép számmal, amelyeket ambivalens teremtményeknek tekintünk, és viszonylag kevés az abszolút pozitív alak, ilyen például a fehér ember, aki egy kincsőrző, kincshez vezető mitikus lény.
P.Sz.I.: Sokszor kerülnek elő a könyv kapcsán a pszichológiai vonatkozások. Amerikában például a salemi boszorkányokat nagyon alaposan kutatták, Arthur Miller is írt róla drámát, és vannak különféle elméletek, hogy talán hisztériarohamokat próbáltak boszorkányságként elkönyvelni. Többször is elhangzott itt a bábaasszony, azért mennyire érdekes, hogy például az arzénes gyilkosságoknál, ami a Horthy-korszak legnagyobb bűneseteinek egyike volt, ő volt a kulcsszereplő.
Ezek a szerepkörök hoznak magukkal valamilyen sötét oldalt.
Például egy bábaasszony az, akinek mindig bejárása van a családok életébe, intim titkokat tud meg, esetleg azt is tudja, hogy nem az a gyerek apja, akit annak hisznek, és a többi.
M.Z.: Egyetértek. Annyival egészíteném ki, hogy éppen a Tiszántúlon, tehát az arzénes gyilkosságok környékén és a Hajdúság, Sárrét felé, ott valamiért a bábákat nemcsak a boszorkányperek egy részében, hanem a 20. században feljegyzett folklórszövegekben is, ha nem is en bloc, de elég jellemzően boszorkánynak is tekintették, miközben a többi néprajzi tájegységen nem annyira. Mint ahogy például az is érdekes, hogy a Kárpátoktól keletre, tehát már nem az európai katolikus vagy protestáns, hanem az ortodox kultúrkörben, például Moldvában, nem voltak boszorkányperek. Valamiért ott a különféle gyógyító, parafenomén alakokat jobban tolerálták azokban az évszázadokban.
Ördög a Bestiarium Hungaricumban. Balra P. Szathmáry István metszete, jobbra Németh Gyula digitális festménye
A bestiáriumok alapvetően az állatformájú lényeket és különféle szörnyeket gyűjtik össze, ebbe a kötetbe viszont belekerült sok másfajta, és emberformájú lény is. Ez általában jellemző a magyar folklórra, hogy kevesebb az állatfigura, amit felruháznak valamilyen tulajdonsággal?
M.Z.: Igen, határozottan. Ennek lehet oka egyébként a keleti származásunk. Beérkezve a Kárpát-medencébe nyilvánvalóan számos kulturális hatás érte a magyarokat, szláv, germán és így tovább. De annak is van nyoma, amit keletről hoztunk, például ilyenek a táltoshiedelmek. Talán ezzel függ össze, hogy
nincsenek túl nagy számban a magyar néphitben olyan állatszerű lények vagy szörnyetegek, mint tőlünk északra, nyugatra.
Bár a kötetben szereplők a legfontosabbak, a leginkább elterjedtek, jóval több hiedelemlényt is fel tudnánk sorolni, de azok viszonylag szűk körben ismertek, egy-egy falucsoportban vagy csak egy-egy településen.
A magyar folklórban valóban felülreprezentált a természetfeletti erejű, mágikus képességű emberekről szóló történetek köre, ezeknek az alakoknak a kultusza, ami viszont a nyugat-európai folklórban nincs meg. Ott, ha nem is szórványosan, de jóval kisebb arányban szerepelnek. Nálunk, ha a hiedelemtörténetek teljes repertoárját nézzük, akkor több mint 50 százalék szól ilyen alakokról: boszorkányok, táltosok, garabonciások, tudós kocsis, tudós pásztor és még sok más hiedelemalak sorolható e körbe.
Az milyen gyakori, hogy a különböző lények összemosódnak? Gondolok itt például a halálra és az ördögre, vagy a különböző vízi lényekre.
M.Z.: Esetenként előfordul, hogy egyik lényről átvándorol a másikra egy-egy motívum, vagy egy-egy narratívatípus. Ez a folklór általános sajátossága, szabadon kezelik, hiszen nincs egy központi előírás, amihez alkalmazkodni kell, és ez tájegységenként is változhat. Tehát egy kísértetmonda motívuma megjelenhet az ördög kapcsán, vagy az alvó embert ugyanúgy megnyomhatja a boszorkány, a lidérc, a nora is akár.
A mesegyűjteményekben, amiket a 19. század elején kezdtek el összeállítani Magyarországon, a hiedelemlényekből mennyi jelenik meg, és mennyit formáltak ezek a meseváltozatok rajtuk? Azért kérdezem, mert amikor itt olvastam a sárkányról, az derült ki, hogy alapvetően egy vízi lény, miközben Benedek Elek meséiben inkább a tűzokádó sárkány fordul elő.
M.Z.: A sárkány elég összetett a magyar folklórban, és azért szó van róla a könyvben a vízen túl más relációban is, ám terjedelmi okok miatt e témát nem lehetett túlragozni. A mesei szövegkörnyezetben viszonylag behatárolt ezeknek az állatoknak az előfordulása. A sárkányról, táltos lóról van szó a mesékben is szó van, de ezek a lények alapvetően a hiedelemvilág sajátjai. Tulajdonképpen a sárkány egy vihardémon az ősi mitológiákban. De létezik a mesék hétfejű vagy tizenkétfejű sárkánya is, aki áldozatot követel, megeszi a lányokat, a királykisasszonyt, megissza a város vizét, vagy egyáltalán, „csak” egy félelmetes fenevad, akit valamelyik mesehős, egy jeles mondahős vagy egy történelmi alak győz le, lásd a történelmi címereinket a Báthoriaktól a Bethlenekig bezárólag. Ugyanakkor
van a sárkányhiedelmeknek egy nagyon érdekes rétege, egy a magyarság által abszolút keletről hozott olvasat, ahol a sárkány nem egy fenevad, hanem antropomorf lény,
aki ember módjára küzd, viaskodik, feleségei vannak, falatozik, berúg. Annyira összetett alak, hogy akár egy külön kötetet is megtöltene.
Arról már beszéltünk, hogy a környező népek hogyan hatottak a magyar néphit alakjaira. De olyan előfordult, hogy egy szándékosan áttelepített csoport, mint például a bukovinai székelyek, vagy a szászok vitték magukkal a saját képzeletvilágukat, és aztán az az új lakóhelyükön az keveredett a helyi hiedelmekkel?
M.Z.: Igen, a bukovinai székelyek valóban vitték magukkal, de őket a 20. század közepén telepítették át/vissza a Kárpát-medencébe. Mire megérkeztek hozzájuk a néprajzosok, az nagyjából már az az időszak volt, amikor beköszöntött a tömegkultúra, és addigra ezek a hiedelmek ki is vesztek hellyel-közzel. Tehát ennyiben ez a példa atipikus.
De érdemes lenne jobban megvizsgálni például a kunok vagy a jászok néphitanyagát, hogy abban vannak-e ilyen etnikus, specifikus motívumok. Úgy vélem, hogy például a táltosviaskodás motívuma, amikor bika alakban két táltos megmérkőzik egymással, az valamilyen szinten összefügghet azzal, hogy itt kun települések szomszédságáról beszélünk.
Sárkány a Bestiarium Hungaricumban. Balra P. Szathmáry István metszete, jobbra Németh Gyula digitális festménye
Vagy például a nora egy olyan lény, ami nagyon szignifikánsan társítható a magyarországi ruszin telepesekhez. Ők nyelvileg évszázadokkal ezelőtt elmagyarosodtak, ám görögkatolikusok lévén, vallási és kulturális tekintetben megőrizték azt, amit a Kárpátok hegyeiből magukkal hoztak, elterjesztve azt néhány szomszédos magyarlakta régióban is. Még egy példát tudnék mondani, ami tulajdonképpen máig kérdés a magyar néprajzban: a palócok eredete. A már említett Diószegi Vilmos írt egy nagyszerű tanulmányt arról, hogy a markoláb nevezetű égitestfaló lény lényegében csakis palóc területeken ismert, sehol másutt. Ahol mégis előfordul, az, ha jobban megvizsgáljuk, a török idők után az Alföldre kirajzott palóc eredetű település.
Kicsit kanyarodjunk vissza az illusztrációkhoz. Nektek honnan jött az érdeklődés ezek iránt a figurák és a bestiárium iránt? Vizuális oldalról ért valamilyen impulzus, vagy egyszerűen olvastatok ilyesmiket, ami beindította a fantáziátokat?
N.Gy.: Engem gyerekkoromtól kezdve érdekeltek a rémalakok, és a nagyapám is mesélt nekem olyasmit, ami belefért a gyerekmese kategóriájába. A rémisztő történetek közül elolvastam, amit lehetett, a horrorfilmeket is mindig szerettem. Amikor elkezdtem dolgozni illusztrátorként, akkor volt több olyan képregényes és hasonló munkám, amik ebbe a kategóriába tartoztak. Aztán amikor azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen könyvet lehetne csinálni, ami hiánycikk volt eddig, akkor jutott eszembe, hogy
sose láttam olyan kötetet, ami összefoglalná a magyar néphagyomány teremtményeit. És ez olyan téma volt, amit egyébként szívesen rajzoltam volna.
P.Sz.I.: Nekem több emléktöredékem is van. Kamaszkoromban apám mindig megvette a szombatonként megjelenő Magyar Nemzet magazint és abban egyszer írtak egy könyvről, amiben nagyon karakteres koboldrajzok voltak, és megőrültem, annyira tetszett. Emellett gyerekkoromban a Mondák könyve alapolvasmány volt, aztán a már említett lengyel bestiárium is nagyon becsípődött, körülbelül tíz éve. Annak is két illusztrátor állt neki, mert ott sem létezett előtte hasonló kötet, és azóta sorozat lett belőle. Amikor pedig elkezdtem linót metszeni, ami független volt ettől a projekttől, belefutottam egy angol művészettörténészbe, aki a Storyland című, angolszász legendákról szóló könyvéhez maga csinálta a metszeteket.
A néprajzkutatás és a néprajzi monográfiák, tanulmánykötetek általában a szakmának szólnak, és nagyon kevés az ismeretterjesztő jellegű, kifejezetten nagyközönségnek szánt kötet. A kezdetektől fogva egy széles rétegnek szóló könyvben gondolkoztatok?
N.Gy.: Mindenképpen. Tudtuk, hogy ha most elkészül ez a könyv, akkor valószínűleg nagyon sokáig megint nem lesz ilyen. Ha ezek után bárki rákeres, ezt a könyvet fogja megtalálni, hivatkozási alap lesz. És úgy tűnik, sikerült eltalálni a középutat, ami tudományos is, tehát aki egy kicsit komolyabban foglalkozik vele, azt is érdekli, és a nagyközönséget is.
P.Sz.I.: Azért ennek a felelőssége is nyomta a vállunkat. Hogy irodalmi példát hozzak, amikor a 2000-es évek közepén megszületett a magyar krimi, ami előtte nem létezett, akkor arra nagyon sokan odafigyeltek, hogy milyen lesz. És itt is volt egy ilyen hiátus. Nekünk most egyszerre kellett szórakoztatónak, tudományosnak, igényesnek, dekoratívnak lenni.
M.Z.: Tényleg van egy ilyen hiány a könyvpiacon, az olvasók körében. Én a tudomány világából jövök, és nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz a kifutása ismeretterjesztő, populáris jelleggel.
Engem őszintén szólva meglepett a könyv nagyfokú népszerűsége, különösen az, hogy a fiatalok körében is sikeres.
Ha már szóba kerültek a mesék, mondák, vannak ilyen népköltészeti ismeretterjesztő kiadványok szép számmal, de valamiért a hiedelemvilágot elkerülték. Már harmadszor említem Diószegi Vilmost, ő 1958-ban megírta A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben című nagy monográfiáját, de rá tíz évre összeállított egy populáris, nagyon érthető, nagyon logikus, mégis minden fontos tudnivalót tartalmazó könyvet ugyanerről, A pogány magyarok hitvilága címmel. De ha jobban belegondolok, ez olyan, mint a fehér holló. Lehet, hogy kicsit rangon alulinak érezték az ismeretterjesztést a későbbi néprajzosok, de ezt nem tudhatom.
P.Sz.I.: Nagyon érdekes látni a reakciókat. Néha megnézem, hogy Instagramon van-e nyoma, és találtam egy-két videót, vannak, akik járnak kirándulni a hegyekbe, és viszik magukkal a könyvet. TikTok-videót is láttam, olyat is, aki aztán egy kicsit meganimálta. Tehát nagyon úgy látszik, hogy ez betalált egy olyan célközönségnek, amire nem feltétlenül számítottunk, miközben nem feltétlenül talált be olyanoknál, akikre meg valamelyest számítottunk, például a nemzeti érzelmű budai polgárság körében nekem eddig az a benyomásom, hogy nem annyira, bár az utóbbi időben az ő köreikben népszerű sajtótermékek is kezdenek hírt adni rólunk.
Hogyha már a különböző bestiák, szörnyek ábrázolásainál tartunk, egy interjúban említettetek egy régi freskót, illetve, hogy egy-két kódexben, régi iratban voltak ezekről a lényekről illusztrációk. Mennyire volt elterjedt, hogy vizuálisan is megjelenítették őket?
M.Z.: A könyvnyomtatás előtti időkben, a 15. század előtt ezeket a lényeket kódexekben tudták megörökíteni, illetve a templomokban falképeken, freskókon vagy a mennyezet kazettáin. Persze világi környezetben is lehetett, csak abból a körből aztán tényleg alig maradtak fenn emlékek.
És mit ábrázoltak ott? Azt, amiben hittek, és amit a középkor embere még valóságként kezelt.
A későbbiekben hellyel-közzel a paraszti kultúrában is így volt, de az egy más szintje volt az értelmezésnek. Ők a való világot próbálták ábrázolni, és annak nemcsak a Jóisten volt része, hanem a sötét oldal a sárkánnyal, az ördöggel, a különféle démonokkal és egyéb ártó lényekkel. Vannak ilyen ábrázolások, de pechünkre a magyar tárgyi kultúra javarészt elpusztult, a templomainkat, a kódexeinket is beleértve.
Kettőtök vizuális világa teljesen más: míg a linóban megvan ez a kicsit régies hangulat, a vicces részletekkel keverve, addig a digitális festményeknél nem annyira játszhattak be ezek a konkrét inspirációk.
N.Gy.: Ez abból is fakad, hogy az én képeim évekkel ezelőtt, egyszemélyes projektként indultak. Amikor kiderült, hogy az Istvánnal együtt fogjuk csinálni, akkor kifejezetten jól jött, hogy két teljesen különböző stílus szerepeljen a könyvben. Még így is vannak olyan figurák benne, amik talán túlzottan hasonlítanak, de teljesen véletlenül, hiszen nem egyeztettünk.
Égitestfaló lények a Bestiarium Hungaricumban. Balra P. Szathmáry István metszete, jobbra Németh Gyula digitális festménye
P.Sz.I.: Volt olyan olvasói megjegyzés, ami pont ezt emelte ki, hogy az egyik grafikai világ kicsit az archaikus időszakot idézi meg, amikor az emberek, ha el is képzeltek valamit, akkor csak korlátozott formában jeleníthették meg, mert metszetnél azért nagyon gúzsba kötve tud csak alkotni az ember. Másfelől ott van a Gyuszi-féle, nagyon friss dizájn, ami a ma reflexiója a hiedelemvilágra.
Egyébként volt már kísérlet arra, hogy valaki metszetekkel régi bestriáriumokat idézzen meg: Apollinaire eredetileg Picassót kérte fel, hogy megcsinálja a rajzokat a Bestiárium című művéhez, de Picasso nem vállalta, így egy francia grafikus, Raoul Dufy készített metszeteket hozzá. Az egy nagyon szép kiadvány.
A könyvbemutatón is beszéltetek arról, hogy fontosnak tartottátok összekötni ezt a témát napjainkkal is, popkulturális utalásokkal, a víziborjút például az Alienhez hasonlítja a szöveg.
M.Z.: Próbáltam szándékosan összekötni, persze viszonylag szórványosan lehet csak kimutatni. Az Alien/víziborjú motívum adta magát, és van még egy-két ilyen. De
Magyarországon a modern mondák, a kortárs városi mondák ismerete viszonylag újkeletű,
és nem annyira színes, mint az agyonkutatott, és Európa-bajnok, sőt akár világbajnoknak is mondható magyar hiedelemvilág színessége. Úgyhogy elsősorban az utóbbira kellett támaszkodni, de ahol volt ilyen átfedés, azt szerettem volna mindenképpen jelezni.
N.Gy.: Vizuális oldalról fontos volt nekem, hogy modern legyen, tehát szóljon az átlag magyar olvasónak, de próbáljam meg úgy megközelíteni a figurákat, ahogy máshol még nem. Farkasemberből, szellemből annyifélét láttunk már filmeken, hogy attól nagyon úgysem lehet eltérni, de azért próbáltam más formát találni, mint ami egyből beugrik.
M.Z.: A címtől sem térhettünk el alapvetően: Bestiarium Hungaricumról beszélünk. Noha a magyar folklórban a modern mondák viszonylag szegényesek, de azért lehet gyűjteni ilyen szövegeket, a populáris kultúrából például ufótörténeteket. Na de, most az ufót ábrázoljuk? Az egy nemzetközi sztori. Akkor válna igazán érdekessé, ha lennének lokális variánsai, de ilyenekről csak szórványosan tudok.
P.Sz.I.: Egyébként én az élet számos jelenségét hajlamos vagyok evolúciós alapon értelmezni, és ezért is volt érdekes kaland ez a könyv, mert folyamatosan rácsodálkoztam munka közben, hogy mik vannak a magyar hiedelemvilágban. Bizonyos szorongások szerintem nagyon ősi élményekből jönnek. Ott a víziborjú, amit véletlenül megesz az ember és kikel a hasában – biztos vagyok benne, hogy ez nagyon ősi félelme a gyűjtögető-vadászó embernek, hogy megy, valamit bekap, és annak nem lesz jó vége.
