Agatha Christie nemcsak egy író volt, hanem a huszadik század egyik legerősebb szerzői brandje is. Egy műfajteremtő író, aki amellett, hogy népszerűvé tett egy zsánert, munkájával saját egzisztenciát teremtett, ami a korban egyáltalán nem volt magától értetődő, ezzel pedig
nőként sokaknak példát mutatott.
Agatha Christie könyveit az adaptációknak köszönhetően mindig átlengi egyfajta megfoghatatlan békebeliség, pedig megjelenésük idején nagyon is kortárs műveknek számítottak. Ez csak az egyik alapvetése Lucy Worsley nagyszabású Christie-életrajzának, nem csoda, ha a brit történész azt állítja, hogy Agatha Christie csavaros krimijei történeti forrásmunkának is kiválóak.
Worsley neve azoknak csenghet ismerősnek, akik figyelemmel követték Az Austen-projekt című podcast-sorozatunkat, mivel többször hivatkoztunk Jane Austen at Home című munkájára, de a történész írt már könyvet Viktória királynőről, az „angol gyilkosság művészetéről”, vagy épp a György-korabeli udvaroncokról. Számos ismeretterjesztő film és tévéműsor résztvevője, és ez a könnyed, jól követhető, szórakoztató stílus tetten érhető a könyveiben is. A könnyedség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy felszínes lenne, számos elsődleges forrást használt itt is (leveleket, naplóbejegyzéseket stb.), és persze ott vannak a legújabb történeti munkák vagy épp a korabeli sajtóanyagok (a kötet végén a felhasznált irodalom, források, jegyzetek listája majdnem hatvan oldalt tesz ki).
Agatha Christie-ről könyvet írni egyszerre hálás és hálátlan feladat: hálás, mivel nem nagyon kell bemutatni, életében mindenki legalább egyszer elolvasott egy Christie-krimit, vagy látott/olvasott olyan filmet/könyvet, amit ő inspirált (friss példáért nem kell messzire, ott van a váratlan sikert aratott Tőrbe ejtve című film, amiben pontról pontra kimutatható a Christie-hatás). Ráadásul az íróról – akiről a közkeletű vélekedés azt tartotta, hogy több pénzt keresett gyilkosságokkal, mint Lucrezia Borgia – már számos könyv jelent meg, és Életem címmel ő maga is írt memoárt. De valószínűleg ez a jólismertség adja a feladat nehézségét is, hiszen a rengeteg narratív réteg alól, amit a korabeli beszámolók, a legkülönbözőbb, gyakran egymásnak is ellentmondó legendák adnak ki, nem is olyan egyszerű kihámozni az igazságot. Ebből a legendagyártásból ráadásul maga az író sem vonta ki magát. Worsley így aztán azokkal ért egyet, akik szerint
a legerősebb karakter, akit Agatha Christie valaha kitalált, az éppen Agatha Christie volt.
A kötet pedig ennek kíván utána menni, és aprólékosan megvizsgálni, hogyan lett a viktoriánus kor szülöttjéből a huszadik század műfajteremtő gigasztárja.
A legérdekesebb az egészben, hogy a fenti folyamat egyáltalán nem volt magától értetődő, sőt mi több, Agatha Christie még a sikerei csúcsán is nehezen állította azt magáról, hogy író lenne (a hivatalos iratokba például a foglalkozás rubrikába azt írta, hogy háztartásbeli). Megnyilatkozásaiban inkább egyfajta iparos munkának tartotta az írást, aminek ellentmond, hogy közben pedig szenvedélyesen űzte, és nem is igazán tekintette a szó szoros értelmében vett munkának. Az ismerősei közül többen is állították, hogy soha nem látták írni, aminek talán az volt a legfőbb oka, hogy közben ugyanilyen szenvedélyesen élte az életét is („Az írást mindig szemérmesen végezte, minden mellett, amiről azt állította, hogy az élet fő dolgai: a bevásárlás, az étkezés és a pihenés mellett.”).
Pár napon belül már a hazai mozik is vetítik a legújabb Agatha Christie-feldolgozást, a Halál a Nílusont. A regény megírásakor a szerzőt nagyban megihlették azok az egyiptomi utak és ásatások, amelyekre régész férjét kísérte el annak idején.
Tovább olvasokAz első világháborúban vált igazán íróvá, és ma már irodalomtörténeti érdekesség, hogy első könyvét (A titokzatos stylesi eset) hat kiadó dobta vissza. Amikor végre valakinek megtetszett annyira, hogy ki is adja, szerencsétlenségére egy rendkívül előnytelen szerződéssel kínálta meg az elsőkönyves írót, így az első regénye olyan kevés pénzt hozott a konyhára (neki és nem a kiadójának), hogy Agatha Christie komolyan fontolgatta: nem ír többet. Érdekes végigkövetni azt az evolúciót, hogyan válik a tapasztalatlan és jóhiszemű elsőkönyvesből egyre magabiztosabb, tudatosabb, adott esetben követelőzőbb írósztárrá. Egy idő után annyi pénzt keresett, hogy nem is igen bírta (vagy akarta) nyomon követni, ami aztán alaposan megbosszulta magát, amikor az amerikai adóhatóság bejelentkezett nála, és egy hosszú évekig tartó jogi huzavona vette kezdetét.
A kötet kronologikusan végigmegy az egész életúton és az egyre szaporodó krimik során, ami még önmagában nem lenne akkora szó, viszont közben rámutat arra is, hogy
ezek a könyvek hogyan tükrözték a korabeli brit felfogást,
milyen modern, forradalmi, vagy ma már inkább avíttnak és minimum szalonképtelennek számító nézetek jelennek meg bennük. Sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Agatha Christie mindig kortárs könyveket írt, és Worsley szerint csak a kilencvenes meg a kétezres évek elején készült tévésorozatok miatt gondoljuk úgy, hogy ezek egy közelebbről meg nem határozott huszadik század eleji időpontban játszódnak. Hogy mennyire kapcsolódott a saját korához, azt jól mutatja az alábbi eset: a második világháború idején jelent meg az N vagy M című kémtörténete, amelyben szerepelt egy Bletchley őrnagy nevű alak. A brit hírszerzés eléggé ideges lett, mert a szervezetnél tudták, hogy az egyik kódfejtőjük Agatha Christie ismerőse, és attól tartottak, hogy beszélt neki Bletchley Parkról, ahol a németek kódolt üzeneteinek a megfejtése zajlott. Végül kiderült, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó: az írónak egyszer sokat kellett várakoznia egy Bletchley nevű állomáson, és utólag azt gondolta, hogy ez jó név lesz egy unalmas szereplőnek.
Agatha Christie minden idők egyik legkelendőbb írója, de vajon mi lehet a sikerének a titka? A BookRiot ezt próbálta megfejteni.
Tovább olvasokA könyvben rengeteg ilyen apró műhelytitok szerepel: Worsley például Christie-trükköknek nevezi azokat az írói fogásokat, amelyeket Agatha Christie honosított meg a krimiirodalomban, és amelyek annyira jellegzetessé tették a történeteit (csak egy példa: ma már minimum gyanús, ha egy krimiben két ember feltűnően utálja egymást – Christie óta tudjuk, hogy az esetek többségében ők bizony egymás titkos szövetségesei lehetnek). Krimijei visszatérő mozzanata, amikor a történet végén az összes szereplő összegyűlik a szalonban, ahol lehull a lepel a valódi elkövetőről – ez viszont eredetileg nem Christie ötlete volt, hanem a kiadójáé. Christie ugyanakkor úttörő volt abban is, ahogyan a nőket ábrázolta a regényeiben (nem csoda, ha sokan magukra ismertek a szereplőiben és elkötelezett olvasókká váltak), ahogyan a szolgákat és az arisztokratákat ábrázolta (utóbbiak gyakran tűntek fel nevetséges színben, az alkalmazottak viszont éles szemű megfigyelőként jelentek meg a történeteiben). Nyomozóinak is olyan figurákat választott (egy külföldi magánnyomozót és egy vénkisasszonyt), akik a láthatatlanságukat az előnyükre fordították. (Ugyanezt a trükköt alkalmazza Richard Osman is, aki a krimijeiben nyugdíjas nyomozókat szerepeltet – interjúnkban is azt mondta, szereplői igazi szuperereje az, hogy „az emberek alábecsülik, ártalmatlannak gondolják őket”).
Ez a láthatatlanság amúgy kicsit Agatha Christie-re is jellemző volt, a könyvben több olyan eset leírása is szerepel, amikor egyszerűen nem gondolták róla, hogy ő lenne a híres író – 1958-ban az ünneplésére rendezett bulira például az ajtónállók elsőre be sem engedték. Christie ugyanakkor a kéretlen sajtófigyelmet sem viselte jól, amire a legjobb példa a hírhedt eltűnési eset 1926-ban, amiről sokan azt gondolták, hogy megrendezett volt, és biztosan így akart bosszult állni a hűtlen férjén. Worsley ezzel szemben azt állítja, hogy Agatha Christie-nek nagy valószínűséggel idegösszeomlása volt, miután az anyja meghalt, a házassága pedig romokban hevert. Úgy fejti fel annak a tizenhárom napnak a történetét, mint egy nyomozó, és arra a következtetésre jut, hogy a traumatizált Christie disszociatív fugás állapotba került, és ez magyarázhatja az amnéziás periódusait azokban a napokban.
Worsley munkájának nagy erénye, hogy
nem akar rózsaszín képet festeni az íróról:
a könyvből az derül ki, hogy a magánéletben Christie sokszor például eléggé elhanyagolta a lányát (akit viszont kétségkívül nagyon szeretett), és habár történetei a mai napig kiállták az idő próbáját (köszönhetően nem utolsósorban a nyelvezetnek, ami nem lett avítt és jól fordítható), viszont az abban megjelenő nézetek ma már sok esetben riasztóak – ide sorolta Worsley az antiszemitizmust, amit szerinte Christie élete végéig nem vetkőzött le teljesen.
Talán soha senki sem fogja tudni, mi is történt pontosan, amikor Agatha Christie 11 napra eltűnt 1926 decemberében. Most viszont a bestsellerszerző, Marie Benedict megpróbálta rekonstruálni az eseményeket.
Tovább olvasokChristie életműve egyébként az utóbbi időben amiatt került megint a fókuszba, mert az új kiadásokban bizonyos írók bizonyos könyveiből kihúzták vagy átírták a rasszistának vagy szexistának tartott részeket. (Erről ITT írtunk bővebben.) A legismertebb példa az életműből talán a Tíz kicsi néger, viszont tudni kell, hogy Amerikában már kezdettől fogva Mert többen nincsenek címmel adták ki ezt a könyvet. Worsley szerint Christie egyes mondatai ma sokaknak okozhatnak fájdalmat, de szerinte ennek részben az az oka, hogy „az emberek úgy tekintik a műveit, mintha időtlenek volnának”. Történetei olvasmányossága szerinte elfedi előlünk a nyilvánvalót, ami nem más, minthogy
„Agatha minden történetére hatással volt az ő társadalmi hovatartozása, és a megírás ideje”.
Habár utólag ez az illuzórikus békebeliség könnyen tűnhet porosságnak, Christie a maga idejében nagyon is érdeklődött a modern dolgok és találmányok iránt (a legújabb Remingtonon dolgozott, rajongott az autókért, sebességmániás volt), könyveiben pedig folyamatosan meg is jelenítette azokat a változásokat, amelyek a társadalmi átalakulások hoztak magukkal, beleértve a középosztály életszínvonalának a hanyatlását, az elbizonytalanodást, a fogódzók keresését. Habár idősebb kori képein egy fura néninek tűnik, Agatha Christie képes volt arra, hogy folyamatosan kitalálja saját magát – színpadi szerzőként a legnagyobb sikereit például akkor aratta, amikor már a hatvanas éveit taposta. Népszerűségére jellemző, hogy Az egérfogó az anyakirályné kérésére született, aki egy új Agatha Christie-darabot kért a születésnapjára. A színdarabot 1952 óta folyamatosan játszották, és csak a koronavírus-járvány tudta megakasztani ezt a sikerszériát. Így is ez lett minden idők leghosszabb ideig játszott darabja, 2022 novemberéig 28.915 alkalommal adták elő.
Lucy Worsley könyve nem keretezi újra az Agatha Christie-ről alkotott képet, de rengeteget finomít, árnyal rajta. Olvasmányos, lendületes, informatív non-fiction, amit érdemes időről időre fellapozni egy-egy Agatha Christie-krimi elolvasása után vagy közben.
