“Adjanak ki még több Szabó Magda-könyvet angolul” – üzeni a magyar illetékeseknek Dr. Scott A. Small a kamerán keresztül, és elmondja, mennyire szereti például Az ajtó című regényt. Itt forró júliusi délután van, ott, New Yorkban még délelőtt. Vacakolt a technika, emiatt kicsit mindketten feszülten indítottuk a beszélgetést, aztán egy óra múlva, a “hivatalos” interjúzárás után már arról mesél, hogy az anyja gyöngyösi zsidó lány volt, akit elvittek koncentrációs táborba, majd a háború után Izraelbe emigrált. Small így gyerekként beszélt egy kicsit magyarul, és részben magyar ételeken nőtt fel, vagyis azok zsidó verzióin. Ez nincs benne a hivatalos életrajzaiban, de megírhatom? Persze.
Small az Alzheimer-kór kutatója, ő a labor vezetője a Columbia Egyetemen, és nem mellesleg kifejlesztett olyan nagy felbontású MRI-technikákat, amik képesek meghatározni a hippokampusz öregedés és betegség által leginkább érintett területeit.
Felejtés – A nem emlékezés jótékony hatásai című könyve az egyik legjobb orvostudományi ismeretterjesztő, amivel az elmúlt években találkoztam: a legfrissebb agykutatási eredményekkel van tele az egészséges felejtés jótékony hatásairól, jól megírt és strukturált, szabályosan olvastatja magát – össze is gyűjtöttem öt dolgot, amit tanultam belőle. Ráadásul Small irodalomrajongó ember, a kötetet is egy Borges-novellával indította. Az interjúban aztán szóba kerül Salman Rushdie és az elmepalota, az alvás feladata, a kreativitás és a mesterséges intelligencia, a pszichopaták és a csimpánzok, valamint a társadalmi felejtés szerepe is.
A könyv alaptétele, miszerint a felejtés hasznos, elég meglepő ahhoz, hogy indításként egyszerűen azt kérjem, mondja el: miért?
A legtöbben azt feltételezik, hogy a felejtés rossz, egy hiba az agyban vagy az elménk kudarca. Tudósként én is ebben nőttem fel és az emlékezést kezdtem kutatni. A könyvet azért írtam, mert a tudomány mai állása szerint a felejtés valójában jótékony hatású. Orvosként Alzheimer-kóros betegeket kezelek, ezért itt gyorsan leszögezném, hogy a normális felejtésről beszélünk, nem a patológiásról. Nem a betegség megszépítéséről van szó, nem arról, hogy találunk valami jót a rosszban. Arról a felejtésről beszélek, amivel megszületünk, ami természetes. És amiről mégis azt hisszük, hogy milyen jó lenne megszabadulni tőle. Az lenne ám a szupererő, igaz? Persze, ahogy a legtöbb szupererőről, erről is kiderülne, hogy valójában nem áldás, hanem átok. Szeretem az irodalmat, és tény, hogy a költők, az írók, a filozófusok mindig jóval a tudósok előtt ráéreztek az agy működésére. Mi csak próbálunk felzárkózni és megtalálni a biológiai magyarázatot. Nietzsche és Arisztotelész is említhető itt, de Borges története Funesről az, ami lényegét tekintve abszolút zseniális. (A Funes, az emlékező egy olyan férfiról szól, aki egy baleset miatt nem felejt el semmit, minden apró részletre emlékezni kezd, és ettől pokollá válik az élete. – S.A.) Ösztönösen értjük, miért jó, mondjuk, egy hosszú távú kapcsolatban vagy PTSD esetén, ha el tudunk felejteni bizonyos dolgokat. De Funes története szerintem pont azt kapja el gyönyörűen – persze amolyan borges-i módon –, amire a legkevésbé gondolunk, hogy
a felejtés hozzájárul a kognitív egészségünkhöz, a kreativitásunkhoz, a boldogságunkhoz.
A könyvet olvasva egy másik szerző és mű is eszembe jutott. Salman Rushdie A firenzei varázslónőben ír az elmepalotáról. Ez egy emlékezési technika, amivel elképzelünk egy teret, mondjuk egy palotát. Ebben elhelyezünk információkat, amikért később a saját elmepalotánkat bejárva visszatérhetünk, tehát könnyebben idézzük fel őket. Erről a technikáról már Cicero is ír, de mitől vagy hogyan működik?
Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknek fantasztikus a memóriája, irigyek is vagyunk rájuk. Emlegetjük a fotografikus memóriát, csakhogy olyan nincs. Vannak olyan emberek, akik kivételesen jól meg tudnak jegyezni bizonyos dolgokat, de ez nem terjed ki a nagy egészre. És vannak a memóriamágusok, akik különböző trükköket használnak, hogy megjegyezzenek például több ezer nevet – az elmepalota is egy ilyen. Ősi időktől fogva ismerjük, hiszen eleink megfigyelések útján rájöttek, hogyan működik a hippokampusz – ez az agynak az a része, aminek segítségével ennyi mindenre emlékezünk, ráadásul a térbeli tájékozódásban is szerepe van. Térképeket készít egy helyről, így ha csukott szemmel például a gyerekkorunkra gondolunk, fel tudjuk idézni a szobánkat, amivel felnyitunk egy palotát is, amit bebarangolhatunk. Jobbra-balra nézegethetünk, elhelyezhetünk benne dolgokat, és minél aprólékosabban kidolgozzuk, annál jobban működik. Az emlékezés lényege, hogy különböző ingereket társítunk, azaz asszociálunk. Ezt tudatosan is bevethetjük, az én nevem például Scott Small, tehát könnyű megjegyezni, ha elképzel hozzá egy kis skótot. Minél több részletet tesz hozzá, annál jobban működik a hippokampusz, és annál több mindenre fog emlékezni.
Ha az asszociációknál maradunk, azt írta, a kreativitás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az agyunk látszólag random információkat (emlékeket, tapasztalatokat) társít össze. Nagyon leegyszerűsítve, de hasonlóan működik a mesterséges intelligencia is. Agykutatói szempontból akkor az MI-t nevezhetjük kreatívnak?
Az új tartalmakat létrehozó, generatív MI (mint a ChatGPT – S.A.) volt most a reflektorfényben, de az agykutatás szempontjából érdekes az is, hogyan építették fel a mintafelismerő rendszereket – ilyenek az arcfelismerő szoftverek is, amiket reptereken használnak.
Ezek algoritmusába be kellett programozni a felejtést
– pont úgy, ahogyan az agyunk működik. Enélkül ugyanis az arcfelismerő programok összeomlanának: ha szakállat növesztenék, feltennék egy kalapot vagy fülbevalót tennék be, azt mondanák, ez nem Scott. Tehát meg kellett őket tanítani általánosítani. Az általánosításhoz pedig, és ez a lényeg, el kell tudnunk felejteni a lényegtelen részleteket. Erről írt Borges is.
De most a generatív MI-ről kérdezett. A kreatív szikrához szükség van a felejtésre és az emlékezésre is. Kell a memória, hogy tároljuk a dolgokat és asszociációkat teremtsünk, de kell a felejtés is, mert ha az asszociációk túl merevek, akkor nem tudunk váratlan asszociációkkal előállni – pedig ez a kreativitás egyik definíciója. Tudja, ki Noam Chomsky?
Igen. A generatív grammatika elméletét dolgozta ki. És a “Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak” a híres példája arra, hogy az értelmetlen mondatok is lehetnek nyelvtanilag tökéletesek.
Írt egy nagyszerű véleménycikket a New York Timesba, valószínűleg a fiatalabb nyelvészkollégáival együtt, mert már ősöreg. És mondott valamit, amiben nagyon hiszek a kreativitással kapcsolatban – nyilván nyelvészeti példát hozott, hiszen nyelvész. Ezek a nyelvi modellek prediktívek és korrelatívak. Megkérdeztem a ChatGPT-t, hogy mi a felejtés haszna, és elképesztően jól összefoglalta. A válaszhoz gyakorlatilag mindent a könyvből kölcsönzött, de most nem is ez a lényeg. Chomsky azt emelte ki, hogy amire ez a chatbot nem képes, legalábbis egyelőre, és amire egy kétéves gyerek viszont igen, az az, hogy a gyereknek hirtelen összeáll valami és megérti a generatív nyelvtant.
Váratlan kapcsolatok – szerintem a kreativitás valami sokkal aktívabb dolog, mint pusztán a korrelációk és predikciók terméke.
A kötet számomra egyik legizgalmasabb állítása, hogy az alvás az egészséges felejtés eszköze. Azaz, hogy azért alszunk, hogy felejtsünk.
Hát igen, egy középiskolásnak el tudjuk magyarázni, miért kell ennünk és innunk, de hogy miért kell aludnunk? Szerencsés esetben akár hét-nyolc órát is eltölteni egy kiszolgáltatott állapotban evolúciós szempontból nem túl okos módja a pihenésnek. Az alvásról szóló fejezetben egy domináns teóriáról beszélek, ami viszont korántsem az egyetlen magyarázat.
A hatvanas években Francis Crick Nobel-díjat kapott a DNS szerkezetének felfedezéséért. Ezután azt mondta, hogy oké, ez könnyű volt, akkor most megpróbálok rájönni, miért alszunk és mi a tudat. Ő vetett fel egy ötletet, amit sokáig egyáltalán nem tudtunk tesztelni, ez változott az elmúlt években, és ami alapvetően arról szól, hogy bölcs módon azért alszunk, hogy felejtsünk.
Az agyunk ugyanis túl ragadós, imádunk emlékezni dolgokra,
csakhogy közben sok más is történik, amit az agyunk szintén rögzít. Ezért alvás közben lenyírjuk a felesleges információkat. Ha nem tennénk, hamar pszichotikussá válnánk az információtúlterhelés miatt. Az alvás tehát csökkenti azt az információmennyiséget, amire emlékezünk, más emlékeket viszon éppen hogy kiemel, megerősít. Kicsit olyan ez, mint a műkertészet, amikor a francia kert stílusában formára nyírjuk a sövényt. Ez az emléknyírás rendet tesz a memóriánkban: az egyensúly érdekében valamit visszanyes, valamit pedig teljesen kitöröl, hogy általánosan jobban emlékezzünk.
Ha azért alszunk, hogy felejtsünk, miért emlékszünk az álmainkra?
Még nem világos. Feltételezhetően a felejtés mechanizmusához kötődik és egyszerre kell bekapcsolni több funkciót. De lehet egyszerű kísérőjelenség, és az is, hogy Freudnak volt igaza. Ez nagyon jó kérdés és nincs rá megfelelő válaszom.
Tudja, nagyon tetszett, amit az Alázatos elmék című fejezetben írt a határaink felismeréséről.
Tényleg olvasta a könyvet! Ezt nagyra értékelem. (nevet)
Még az álmokhoz: a Birminghami Egyetemen volt egy kutatás, ami során azt találták, hogy a gyakoribb rémálmok előre jelzik a kognitív hanyatlást és a demenciát középkorú és idősebb embereknél. Mi magyarázhatja a kapcsolatot a rossz álmok és a demencia között?
Egyre több szakirodalom szól arról, hogy az alvás különböző fázisai hogyan kapcsolhatók össze annak a béta-amiloid nevű proteinnek a termelődésével, ami az Alzheimer-kór kialakulásában játszhat szerepet. Ezt a konkrét kutatást nem ismerem, de véleményem szerint messze nem perdöntő jelentőségű. Nagyon sok ehhez hasonló érdekes megfigyelés van, például egy sor olyan tényező tudja emelni a béta-amiloid-szintet, aminek semmi köze az Alzheimer-kórhoz. Szóval ez azért egy bonyolult téma.
Mi köze van az álomnak a felejtéshez? Miért jó a bonobóknak? Miért látjuk a fától az erdőt? A Felejtés című könyv az orvostudomány friss és paradigmaváltó tudását adja át az egészséges felejtés jótékony hatásairól.
Az Alzheimerrel kapcsolatos kutatások most nagyon nagy pénzeket kapnak, és volt is egy botrány 2022-ben, amikor kiderült, hogy a Minnesotai Egyetemen dolgozó Sylvain Lesné eredményei hamisak, illetve manipulálta a fotóit. Voltak kutatók, akik egyenesen azt nyilatkozták, hogy Lesné ezzel 16 évre félrevitte az Alzheimer-kór kutatását. Ön mit gondol erről? Az ön munkáját hogyan érintette ez?
Az Alzheimer-kór kutatásában domináns az amiloid hipotézis. Szerintem intuitív módon belátható, hogy a komplex betegségek hipotéziseit egyáltalán nem olyan könnyű bizonyítani vagy cáfolni, így aztán mindig vannak körülöttük viták. Azok, akik az amiloid hipotézis mellett érveltek, gyakran hivatkoztak azokra az eredményekre, amikről kiderült, hogy részben hamisak. Én ahhoz a csoporthoz tartozom, akik úgy gondolják, hogy az amiloid hipotézis téves, és mi egy másik magyarázaton dolgozunk. Úgyhogy amikor ez az egész kiderült, elkezdtek emberek hívogatni, hogy ez nagyszerű, Scott, nem? Hát szerintem nem, de van pusztítóbb, mint az ameloid hipotézis. Ez csak egy tanulmány volt. Ráadásul ismerem a szerző tanácsadóját, és tudom, hogy semmi köze nem volt a hamisításhoz. Szörnyű az egész, nem lett volna szabad megtörténnie, és nem is bocsátom meg. Viszont, és erre kérdezett most rá, az én kutatásomat nem érintette, még azt is mondhatnánk, hogy jót tett neki.
Visszatérve az egészséges felejtésre, érdekes, hogy miközben ez ennyire fontos, azt nem tudjuk irányítani, hogy mit felejtsünk el.
Írok a PTSD-ről, ami voltaképp a túl kevés felejtés zavara, mert túl élénkek maradnak az emlékek. Az orvosok ebben az esetben úgy próbálják visszaállítani az egyensúlyt, hogy növelik a felejtést. Erre többféle módszer van, a könyvben is lehet egy kicsit olvasni róla. A legérzelmesebb fejezet számomra éppen ez volt, pedig egyáltalán nem vagyok szentimentális, sőt. Ám amikor egy PTSD-szakértővel beszéltem, ő gyakorlatilag azt mondta, hogy a PTSD megelőzésének a legjobb módja az, ha a hazatérő katona vagy bárki, aki traumát szenved el, olyan barátokkal és családtagokkal veszi körbe magát, akikkel szeretik egymást. Szóval én, egy hardcore tudós, a szeretetet írtam fel gyógymódként. De szerintem ez valóban így van, és nagyjából tudjuk is, hogy miért.
A jó társas kapcsolatokban az agyunk olyan anyagokat termel, amik ellazítják a félelememlékeket tároló területet.
Tudjuk, mi történne, ha még sokkal több félelememléket el tudnánk felejteni?
Vannak klinikai tesztek, amik során az MDMA, azaz az ecstasy hatását vizsgálják a PTSD kezelésében. Igazi történelmi ínyencség, hogy a hetvenes években az ecstasy legális volt az Egyesült Államokban, és a katonai terapeuták használták is. A másik, ami érdekes az ecstasyval kapcsolatban, és ezt imádom, hogy alapvetően lekapcsolja az agyunkban a félelememlékeinket, ráadásul már értjük ennek a mechanizmusát. Hogy mi történik, amikor elfelejtjük a félelememlékeinket? Eksztázis. A kutatók vizsgálták azoknak a beszámolóit, akiknek volt tapasztalatuk az MDMA-jel, és szeretetről beszéltek. Arról, hogy jól voltak, boldogság járta át őket, sőt, eksztázis. Ezt a kifejezést ők használták, nem a tudósok adták a nevet. Számomra ebben az az érdekes, mennyire erőteljes tud lenni, ha elfelejtjük a félelmeinket. Nyilván, közben képesnek kell lennünk emlékezni rájuk, hiszen egy veszélyes világban élünk, és ezek is segítik a túlélésünket.
Stanislas Dehaene francia agykutató segítségével beható ismereteket szerezhetünk (intuitív) tanulási folyamatainkról, hogy agyunk lehetőségeit alaposabban megismerjük és kihasználjuk. Olvass bele!
A PTSD kapcsán szóba került az emberi kapcsolatok súlya, de a demencia rizikófaktorai között is ott találjuk a magányt és az elszigeteltséget. Mi a kapcsolat a kettő között? Mi a közösség szerepe az egészséges kognitív működésben?
Ami miatt orvosként leginkább aggódom az idősekért, az a magány. Magányosnak lenni rossz. Pont. Depressziót és szenvedést okoz. A gyakornokaimnak is mindig megtanítom, hogy sok beteg magányos, csak nem beszél róla, és nekünk nemcsak a kognitív problémákkal van dolgunk, hanem a lelkiekkel is. Egyébként mindegy, hogy Alzheimer-kórral élő betegről, húsz- vagy nyolcvanéves emberről van-e szó, a magány mindenképpen rossz. A boldogsággal kapcsolatos akadémiai kutatások szerint – már amiket meggyőzőnek tartok –, a boldogságunk ötven százalékban a génjeinkben kódolt. Szóval attól függően, hogy derűs vagy rosszkedvű emberek vagyunk, lehetünk hálásak vagy dühösek a szüleinkre.
De a másik ötven százalék a környezetünktől függ,
ebben pedig meghatározó faktor, hogy jó kapcsolatban vagyunk-e a barátainkkal és a családunkkal. Van itt valami az emberi viszonyokkal, és azokkal az eredményekkel, hogy milyen örömöt érzünk, amikor félelemért felelős amigdalát manipuláják. Ami biztos, hogy kapcsolatokat ápolni, közösségben élni elképesztően fontos, nemcsak a PTSD-s betegeknek, hanem mindannyiunknak.
Gyakran érzem úgy, hogy olyan társadalomban élek, amiben egyénileg és közösségileg is eluralkodtak a félelmeink, a korábbi sérüléseinek és a sértettségeink. Ilyenkor mi történik az agyunkban? Túlteljesít az amigdala?
Szélsőséges példa, de vizsgálták a pszichopaták agyát. És a világunk szörnyetegei, legyen szó politikai vagy társadalmi közegről, folyamatos félelemben és reszketésben élnek. Mint Tony Soprano. Az ő esetükben az agy veszélykezelő központja, az amigdala, forró. A könyvben írok a csimpánzok és a bonobók összehasonlításáról, hogy a csimpánzok lényegében olyanok, mint a kegyetlen maffiózók vagy a macsó politikusok.
Csakhogy az ő esetükben ez nem az ő hibájuk, mert veszélyes az élőhelyük
– meg is sajnáltam őket, hogy folyamatos félelemben és emiatt agresszióban kell létezniük. Szörnyű lehet.
De térjünk át a társadalmi részére. Tudjuk, hogy szükség van az emlékezés és a felejtés egyensúlyára ahhoz, hogy sikeres, boldog, kreatív életet éljünk, hogy okos gondolataink legyenek, hiszen ez által vagyunk képesek általánosítani és absztrahálni. Viszont beszélünk társadalmi emlékezetről is, és erre is igaz, hogy ugyanilyen egyensúlynak kell létrejönnie.
A nosztalgia kifejezést egy Johannes Hoffer nevű svájci orvos vezette be az 1688-as disszertációjában. Úgy gondolta, hogy a nosztalgia nem más, mint amikor az agyunk lángra kap attól, hogy emlékezünk a hazánkra. Tehát tulajdonképpen egyfajta roham, ami az agynak a “szülőföld” régiójából indul ki és hatalmasodik el. Ennek kapcsán beszéltem az akadémiai mentorommal, Eric Kandellel, aki az idegrendszer jeltovábbításával kapcsolatos munkájáért kapott Nobel-díjat. Zsidó családba született Bécsben az 1930-as években, majd a zsidóüldözések miatt elmenekültek, ám ő végül megbocsátott Bécsnek. Hogyan volt erre képes? Nem úgy, hogy mindent elfelejtett, hanem megtalálta az egyensúlyt emlékezés és felejtés között. Az amnesztia szó az amnéziából jön, ami azt jelenti, felejtés.
Az emlékezés nagyon fontos, de valamennyit képesnek kell lennünk el is felejteni ahhoz, hogy társadalomként meg tudjunk bocsátani és együtt tudjunk élni ezen a bolygón.