Húsz évet kellett várni arra, hogy folytatást kapjon Varró Dániel verses meseregénye, a Túl a Maszat-hegyen. A második részben visszatér a két főszereplő, Andris és Johanna, velük együtt egy rakás jól ismert mesebeli arc, és persze folytatódnak a kalandok. De organikusan illeszkedik-e a sok év eltéréssel íródott két kötet, hogyan jelenik meg az immáron középkorúvá érett költő a saját meséjében, és a Maszat-hegyi valóságban hogyan desztillálódik humorrá a hétköznapi? Minden kérdésre mi sem tudjuk a választ, de elolvastuk a második részt (és ami azt illeti, újra az elsőt), amiből kiderül, hogy a Muhi csata nem feltétlenül az, aminek eddig hittük, és hogy egy verssel akár egy zsiráfmadártojás is kikelthető – feltéve persze, ha az előbbi jól sikerül.
Visszafogott szabadkozással búcsúzott el a Túl a Maszat-hegyen végén a történet jobbára csak időről-időre felbukkanó, de nélkülözhetetlen mellékszereplője, a költő („ne mérgelődjetek, kiváncsi/Kis olvasók, ha felelet/Nem volt mindenre tán mesémben”), és vicces mentegetőzéssel indul a folytatás, amely címében kapott egy 2-est meg persze egy új alcímet is: Muhi Andris és az ordított világ.
Az történt ugyanis, hogy bár a mesevilág rendje az első rész végén helyreállt, és a verses mesélő minden szálat elvarrt vagy legalábbis kibogozott, utóbb derült ki a hiba, a hiátus, az úgynevezett bibi. Mégpedig, hogy az egyik szereplőről, Emil bácsiról mindenki elfeledkezett, legfőképpen a költő: „Könyvem ki volt már adva jócskán, /Mikor az egyik olvasócskám,/Egy sírós szemű kisleány/Megkérdezett az est során,/Hogy »Emil bácsival mi történt?«”.
Mit volt mit tenni, meg kellett írni a folytatást,
ami pontosan ott folytatja, ahol Muhi Andrisék az első részben abbahagyták, még ha közben kiadási szempontból el is telt húsz év.
2003-ban jelent meg a Túl a Maszat-hegyen (a folytatás ismeretében most már mondhatjuk, hogy az első), ami bár nem a költő debütkötete volt (az az 1999-es Bögre azúr), a legtöbben talán még mindig ehhez kötik Varró Dániel nevét. Nem véletlenül, a kötet nagy kritikai és közönségsiker lett, egyes strófái, szókapcsolatai szállóigék lettek (csak annyit mondok: Lecsöppenő Kecsöp Benő), komoly irodalomkritikai elemzések születtek a műről, amelyet aztán a Pesti Színház adaptált színpadra. Varró Dánielnek közben egyre-másra jelentek meg a kötetei (A szomjas trollról például ITT írtunk), színházi munkái is voltak, fordított is, de hát ki ne kapná fel a fejét arra, ha azt hallja, hogy jön a Maszat-hegy 2?
És akkor itt érdemes megállni egy pillanatra: azok a gyerekek, akik az eredeti megjelenéskor nagyjából egyidősek voltak a harmadikos Muhi Andrissal, ma már fiatal felnőttek, esetleg szülők is. Nekik biztosan már a nosztalgiafaktor miatt is hívogató lesz a kötet, főleg úgy, hogy az epikai szál szerint tényleg csak egy szemhunyásnyi idő telt el a két kötet cselekménye között (na jó, annál picit több, nagyjából egy év, erre mondja Andris: „Tavaly. Akkor voltam olyan kilencévesforma/Habár olyan, minthogyha már húsz éve lett volna…”). Persze jogosan vetődik fel a kérdés, hogy érthető, olvasható-e a második rész az első nélkül? A válasz: igen, csak nem biztos, hogy érdemes előzmény nélkül belevetni magunkat. A második kötet ugyanis több ízben visszautal az elsőre (és nem csak az Emil bácsi körüli szabadítási anomália okán), ráadásul szinte az összes fontos szereplő visszatér (és hát ki ne gondolna jó vagy legalábbis izgatott szívvel a Babaarcú Démonra, Szösz nénére vagy Luk grófra?), és bár a második kaland abszolút megáll a saját maszatos lábán, mégiscsak
a kettő együtt mókás igazán.
Bár mindkét Maszat-hegy gyerekkötetként definiálja saját magát (erre utalnak kiszólásai, a gyerekolvasók közvetlen megszólításai), már az első résznél felmerült, hogy valójában kinek is szól a verses meseregény (vagy mesés versesregény, kinek melyik szimpatikusabb). Mert bár a mesei kontextus vitán felül a gyerekközönséget veszi célba, egyes referenciái, a mesebeli cselekmény farvizén felvillanó élethelyzetei egyértelműen a felnőtteknek szólnak, nekik lesznek igazán viccesek. Hiszen ki ne érezne együtt a pizsamás költővel, aki félálomban próbál úrrá lenni a reggeli káoszon? Viszont nem is Varró Dani lenne, ha mindezt nem egy Arany János-i parafrázisba csomagolta volna. Ilyen sorok vannak például a Családi csendélet című betétversben: „Eközben a költő hátul a mikrónál/Egy dobozos tejet kibontani próbál,/S bosszús arccal bámul, hangtalan cöcögve,/ A kezében maradt tejnyitó pöcökre.”
A betétversek többször megszakítják Andrisék kalandozásait – ez nem új az első részt ismerőknek, az Anyegin-strófás fő meseszálat így akár ballada vagy éppen hitvesi líra is gazdagíthatja. A betétversek egyrészt kiszakítják, lélegzetvételi szünethez juttatják az olvasót, másrészt érezhetően egy olyan játékos térként funkcionálnak, ahol a költő igazán szabadjára engedheti a fantáziáját, legyen szó akár vitézi énekről vagy a mindenki által ismert Petőfi-klasszikus újrahangszereléséről (Makula bácsi flashbackje). Az első kötethez hasonlóan ismét izgalmas referenciahálót szőnek a mű köré a fejezetek elején szereplő mottók, és mindenképp szóra érdemes, hogy a nagy klasszikusok mellé (Ady, Babits, József Attila…) felkerült Varró Béni is, akinek az olvasók a mű legcukibb neologizmusát köszönhetik.
Ezen a ponton ugyanakkor már igazán joggal merül fel a kérdés, hogy
jó-jó, de miről szól a könyv.
A cselekmény viszonylag könnyen összefoglalható: Muhi Andris egy szép napon arra figyel fel, hogy eltűntek a hangok és a zajok („A villamos csilingelése/Andrisra mindig jól hatott,/ De nem csilingelt most ma mégse,/Csak úgy némán sikolgatott./Ez meglepő, gondolta Andris,/ Szokott belőle jönni hang is.”), ezzel egyidőben pedig kiszabadul a félelmetes Paca cár (akit Andris a költő segítségével az első rész végén ejtett foglyul egy füzetben). Logikus lépés lenne, hogy a két jóbarát, Andris és Maszat Johanna ismét egyesítse erőiket, de a világok közti átjárók nem működnek, ráadásul mindkettejük útját számos tényező, régi és új szereplő nehezíti. Egy ilyen papírízű leírás persze még véletlenül sem adja vissza azt a rengeteg kacskaringót és kacifántot, amit a hősök kénytelen átélni, de az az igazság, hogy a Maszat-hegy esetében – és ez úgy igaz az első, mint a második részre – nem is feltétlenül a meseszál a legfontosabb. Persze nem lényegtelen, hogy eljussunk A-ból B-be, hogy meglakoljanak a gonoszok és a jó elnyerje méltó jutalmát, viszont a mű zamatát mindig is azok a kis locsi-fecsi, látszólag narratív vargabetűkre csábító, vicces kis kitérők adták, amik engedik, sőt megkövetelik, hogy elvesszünk kicsit ebben a meseuniverzumban. (Az külön vicces, hogy a kalandok során időről időre felbukkannak a rejtélyes piros heringek, amik a figyelem elterelésére szolgáló zsánerfogásból itt egzotikus mellékszereplőkké léptek elő.)
És abban az univerzumban aztán tényleg mindent lehet: egy strófába kerülhet Beyoncé és az „ikszboksz”, rappelhetnek az orrból kitúrt takonygombócok, vagy éppen idéződhet meg a nyolcvanas évek kultikus magyar sikersorozata („Mire vagány hősnőnk, e klassz lány/»Íjját sikított Lindaként«”). A valóság és a fantázia közti határvonalat Varró Dániel nem is eltörli, sokkal inkább összebogozza a kettő szövetét, ezzel hétköznapivá téve az abszurdot – vagy épp fordítva: a legmeghökkentőbb/furább/semmiféle skatulyába nem illőből csinál épp mindennapit, ami valószínűleg sok olvasónak nyújt vigaszt és megerősítést.
A tempó nem változott,
sodornak a sorok, az ember olvasóként csak kapkodja a fejét (erre is jók a betétversek, lehet kicsit szusszanni közben), meg röhögni, miközben érezhetően az önreflektív költő is jól szórakozik: „Tanulság kell minden mesébe./Ez éppúgy hozzátartozik, Mint pizzához a pizza széle,/Az uncsi, száraz rész, amit/Minden normális gyerek otthagy,/És átenged a balekoknak/(Kik általában a kukát/Helyettesítő apukák.”).
Hogy Varró Dánielnek mi volt a tanulság a saját meséjében, azt majd biztosan elmondja egyszer, de az egyértelmű, hogy sokat edződött ő is a Maszat-hegyen. Már nem bíz semmit a véletlenre, sem a szemfüles olvasókra (itt spoiler következik, ha kihagynád, ugorj az utolsó bekezdésre – én szóltam),
.
.
.
.
.
.
.
és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az utolsó strófákban elrejtett néhány izgalmas részletet, belengetve ezzel a harmadik Maszat-hegyet.
Húsz év telt el az első rész megjelenése óta, és lehet, hogy a költő azóta háromgyerekes apuka lett (ahogy az a verses mesében többször is előjön) és már a gyerekei is hangot követelnek maguknak a meseszereplők mellett, de az idő múlása, vagy bármiféle kopás, porosodás, a második Maszat-hegyen nem érződik. Az otthonosság érzetéhez sokat hozzáadnak Varró Zsuzsa rajzai, aki illusztrátorként a végén még egy nagyot gurít: az utolsó fejezetet ugyanis a két Varró képregényben meséli el. Izgalmas műfaji mashup ez, és a nagy teljes egész – beleértve valamennyi mesés részletet, verset, rímet és rajzot – sok bogarászni és felfedezni valót fog még adni a gyerekeknek, és ami azt illeti, a felnőtteknek is.
Nyitókép: Valuska Gábor