A magyar nyelvű kiadás (fordítója Pávai Patak Márta) borítóján olvasható értelmezés szerint a kötetben az argentin történelem és az angolszász horror hagyományai olvadnak egybe, és a könyvet átitatja a fájdalom és az igazságtalanság. Ezek a megállapítások nagyjából körül is határolják ezt a nagyon jellegzetes és összetéveszthetetlen írásmódot és perspektívát, mely 2021-ben a Booker-díj rövidlistájáig juttatta az elbeszélésgyűjteményt. A történetek legnagyobb része Buenos Airesben játszódik, további közös jegy a női szereplők, narrátorok szerepeltetése, a női nézőpont egyértelmű dominanciája. Összeköti az egyes szövegeket a megmagyarázhatatlan, a valóságon túli elemek, valamint a bizarr, különc témák gyakori előfordulása. Már a nyitó szöveg egyértelművé teszi, hogy a könyv
az irreális, a tapasztalaton túli világába vezet majd.
Az Angyalka kihantolása című írás narrátora egy gyermekkori történetet elevenít fel, melyben kiskori szenvedélyének hódolva kiás néhány csontot, melyben nagyanyja pár hónapos korában elhunyt testvérének földi maradványait ismeri fel. Az elbeszélő már felnőtt, amikor a kis angyalka kísérteni kezd, mindenhová elkíséri a halálra rémült főhőst: „Nem úgy néz ki, mint egy kísértet. Nem lebeg, nem is sápadt, és nem visel fehér ruhát. Félig már oszlásnak indult, és nem beszél.” A részletező leírások ellenére nem maga a kísértet a félelmetes, hanem elsősorban az, hogy kizárólag az elbeszélő látja, mindenki más számára láthatatlan. Ez pedig a kötet egyik fő kérdéséhez vezet: hol húzódik a határ valóság és fikció között? Létezik-e az, amit csak egyvalaki lát? Meddig tekinthető normálisnak egy észlelés? Angyalka mintha egy David Lynch-filmből került volna át a novellába, apró, három hónapos, zöldülő és rothadó testébe zártan mindenképpen el szeretne mondani valamit, de hogy mit, az végül nem derül ki, a novella nyitva marad. A kötet elbeszéléseire jellemző a befejezetlenség – ezeket a groteszk, naturalista és hátborzongató történeteket nem lehet lezárni, befejezésükben nincs ott a megnyugvást hozó feloldás, de még egy katartikus tragédia sem.
Bár a kísértetek és szellemalakok gyakori szereplők, nem minden szövegben bukkannak fel. Van, hogy egészen más alakban jelenik meg a valóságon túli, a szürreális. A bevásárlókocsi című írásban egy átok, A kút történetében egy átruházott rontás keseríti a hősök életét. Babonák, hiedelmek kergetik őrületbe a szereplőket,
olyan történések, melyeket a hétköznapi valóság logikája szerint nem lehet megmagyarázni.
Félelmetességük éppen abban rejlik, hogy az olvasó számára láthatóvá válnak a világ nem uralható részei, a titokzatos, a megmagyarázhatatlan. Több novella hősei a pszichiátrián kötnek ki, gyógyszereket szednek azért, mert nem tudnak visszailleszkedni a valóságba, miután találkoztak valami tapasztalaton túlival. De nemcsak a rajtunk kívül álló sötét erők, hanem a bennünk lévők is láthatóvá válnak, ahogyan az egyik írás mottója (Sylvia Plath-ot idézve) fogalmaz: „Megrémít a bennem kushadó Sötétség, Borzas, lágy moccanások, komisz rosszindulat”. A hallucináló, szellemekkel beszélgető hősök, a valóság és a fantázia keveredése miatt nehéz eldönteni, mi tartozik a kinthez és mi a benthez, a hősökön kívül vagy épp bennük lakozik a sötétség. Vannak olyan szövegek is, melyek az ember legsötétebb oldalát mutatják: azok a kamaszok, akik kiásnak egy sírt, majd elfogyasztják a holttestet (A hús); vagy az a nő, aki csak haldokló (lehetőleg szív- vagy tüdőbeteg) emberekkel kapcsolatban képes nemi vágyat érezni (Hol vagy, szívem), vajon milyen sötétséggel találkozik? Honnan jön ez kérlelhetetlen és áthatolhatatlan feketeség? A határokat feszegeti a kötet, hiszen éppen azt a határsértést helyezi a középpontba, ahol a normális elválik az abnormálistól, a betegestől, de mégsem kizárólag ezért érdekes. Aki csak a horrorisztikus, sokszor visszataszító, félelmetes eseményeket látja, az nem látja az egész kötetet.
Ezek mögött az elfajzások, megmagyarázhatatlan megőrülések, hallucinációk, beteges vágyak mögött mégiscsak
ott áll az ember, aki a maga törékenységében talán fontosabb dimenziója a könyvnek,
mint a horrorisztikus vagy gyomorforgató elemek. A furcsa észlelések, betegségek, megszállottság, üldözési mánia és perverzió mögött minden egyes esetben magányos, elhagyott, féltékeny vagy bántalmazott emberek, elsősorban nők állnak. A női lét kiszolgáltatottsága és sérülékenysége is ott van ezekben a szövegekben, ugyanúgy, ahogy az argentin társadalom ellentmondásai, problémái (például a nők elleni erőszak kimagasló számai) is. És nem kevés társadalomkritika: a (gyermek)prostitúció, a főváros nyomornegyedeiben élő szegények, az eltűnt/elrabolt gyermekek, megannyi vázlatos kép Argentína jelenéből. Persze minden társadalmi vagy pszichológiai téma mellett ott áll a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen, éppen ezért a kísérteties és szorongató rejtély vagy csoda.
A latin-amerikai irodalmat előszeretettel kötjük még ma is a mágikus realizmushoz, Enriquez szövegeiben azonban nem erről van szó.
A csoda itt átértékelődik,
teljesen másként működik, mint például Márquez regényeiben: egyrészt nem simul bele a hétköznapokba, másrészt soha nincs pozitív előjele, a csoda, a kivételes itt mindig félelmet, szorongást, halált jelent. Azt a találkozást a sötétséggel, mely elől mindenki menekülne, melytől mindenki retteg. Nem több, hanem kevesebb lesz az élet ezektől a „csodáktól”, melyek minden esetben a sötétséget hozzák felszínre. Mint egy haláltánc, olyan a kötet, minden egyes novellával egyre mélyebbre süppedünk a megmagyarázhatatlanba, annak ragacsos sötétségébe, és nagyon gyakran ütközünk magába a halálba. A borítón csak részben, az egyik fülön azonban teljes egészében kivehető metszeten egy élő ember bújik be egy csontvázba - mintha az élet a halál mögé rejtőzne, abban bújna el, ott lelne menedékre. Tökéletesen illik ez az Ágyban dohányozni veszélyes szövegeire is: mintha a szereplők mindannyian a halál mögé rejtőznének, és el is fogynának a halállal való találkozásban. Az argentin író kötete szabálytalan irodalom, olyan elbeszélések gyűjteménye, melyek áthágják a szabályokat,
több határt is átlépnek, illetve egybemosnak:
a fantáziát a valósággal, a normalitást az őrültséggel, a populáris irodalmat a magas irodalommal (a szövegek sokszor a szintén argentin Julio Cortázart idézik), a szépséget a szennyel, a sötétséget az éteri tisztasággal. Furcsa, beteges, groteszk figurái, nyitva maradó befejezései felkavaró olvasmánnyá teszik, melyet mintha csak hosszú, ködös, novemberi estékre találtak volna ki.
