André Ferenc: Bármely pillanat mögött ott lapulhat az angyal

André Ferenc: Bármely pillanat mögött ott lapulhat az angyal

Pár napja jelent meg André Ferenc új verseskötete, amelyben egy 16. századi matematikus-csillagászé az első szó. A slam poetryben is aktív, műfordítással és szerkesztéssel is foglalkozó szerzővel felszabadító formaismeretről, verssorok közé szivárgó életművekről és a kisebbségiség identitásjegyeiről is beszélgettünk. Szóba kerültek a second hand magyarok, valamint a ritmikus szövegmondásra és a szakralitás megteremtésére irányuló globális igény. Megtudtuk, mióta hízott a gigafájl, amiben minden verskezdeménye és vázlata pihent, hogy miben segített neki a MasterCard – Alkotótárs ösztöndíj, hogyan kötődik Madách főművéhez, illetve, hogy mit jelentenek számára az Évák történetei. Mindezen felül a Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról előtanulmányaiként elvégzett empátiagyakorlatokba is beavatott, és a fejében örvénylő tengernyi információból is megosztott velünk egy jó adagot. Nagyinterjú a magyar költészet napján.

Nyitókép: Márkos Tamás

Vass Norbert | 2023. április 11. |

André Ferenc
Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról
Jelenkor, 2023, 140 oldal
-

Sétáltunk nyáron a szamosfői kisbolt felé, hogy pufulecet, sört és zöldségeket vegyünk. Mesélted, hogy van egy jókora fájl a gépeden, versekkel tele. Azt mondtad, húzni kellene, sűríteni és összeilleszteni a töredékeket, és valami azt súgta nekem, hogy a fejedben addigra kész volt már a most megjelent kötet. Mennyi ideje hízott az a fájl, és mióta készültek célra tartva, vagyis a koncepcióhoz illeszkedve a friss szövegeid?

Emlékezetes volt az elvonulás Szamosfőn. Bár ott nem írtam túl sokat, helyre tettem magamban azalatt a másfél hét alatt bizonyos kérdéseket, amelyek a kötet elkészültéhez kellettek – és ehhez a ti meglátásaitok is sokat segítettek. Az említett legendás fájlban egy helyre gyűjtöttem hét év minden vázlatát, verskezdeményét, ötletét. Egy nagyjából háromszáz oldalas dokumentumról beszélünk ‒

a terjedelme kitenne egy kisebb regényt.

Kimondottan azokat a verstöredékeket őriztem benne, amelyeket nem éreztem késznek, közöletlen, kidolgozatlan töredékeket. Jó részük nyilván ujjgyakorlat, kidobnivaló kacat. A kész verseket külön tároltam.

Jól sejtetted viszont, a szövegek nagy része kész volt már tavaly nyáron, de a kövér vázlatok közül is sikerült még kimentenem és kidolgoznom pár verset, amik helyet kaptak a Keplerben. Az, hogy mit szeretnék a kötettől, ott már kezdett letisztulni bennem. Pár éve, amikor nekikezdtem, még nem konceptkötetet akartam írni, csak jó verseket. A Mastercard  Alkotótárs ösztöndíj azonban segített: a pályázatíráskor ki kellett találnom egy koncepciót, szóval az addig homályosan derengő kérdésköröket, felvetéseket, poétikai irányvonalakat, amik felderengtek a verseimben, le kellett tisztáznom magamban. Ez roppant hasznosnak bizonyult.

Aztán az elmúlt két évben már úgy írtam, csiszoltam, szerkesztettem össze a meglevő költeményeket, hogy a szövegközti utalások, közérzetek, áthallások egy izgalmas, komplex hálózatot hozzanak létre. Egyre szorosabban kezdtek ragaszkodni egymáshoz a versek. Aztán sokat elvetettem, sokat teljesen átírtam, így alakult ki a végső formátum. A szerkesztő, Szenderák Bence meglátásai segítettek, hogy még feszesebb, koherensebb legyen a végső szöveganyag. Pozsonyi rezidenciám során 2021 őszén írtam meg az Antropocén imát. Miután elkészült, biztos voltam benne, hogy azzal fogom zárni a kötetet. Innen már csak azt kellett kitalálnom, miképp jutok el odáig.

André Ferenc és Czakó Zsófia a Mastercard – Alkotótárs ösztöndíj győztesei
André Ferenc és Czakó Zsófia a Mastercard – Alkotótárs ösztöndíj győztesei

Idén első alkalommal hirdették ki a Mastercard – Alkotótárs ösztöndíjasait. Az alkotók - egy női és egy férfi szerző - fejenként 2 millió forintot kapnak arra, hogy kötettervüket megvalósíthassák.

Tovább olvasok

Az első mottód Az ember tragédiája Kepler-Ádámától származik, vagyis az övé a köteted első szava. De az övé – vagy legalábbis a róla elnevezett kisbolygóé – kishíján az utolsó is. Mi az, ami ebben a 16. századi matematikus-csillagászban annyira megfogott, hogy őt tedd címszereplővé, és ha betű szerint ritkán van is jelen, azért felé gravitáljon számos szöveg?

Mindig vonzott valami Az ember tragédiájához, működött közöttünk a kémia. A luciferi kérdésfeltevések, ahogy végigjárják az emberiség történelmét. Hogy sok jóslata beteljesülni látszik: a 20. század racionalitás iránti megrögzöttségét például gyönyörűen előrevetíti a falanszter-szín. A konkrét ötlet akkor körvonalazódott, amikor egy adott ponton feltűnt, hogy egyre több szerepverset, közéleti-allegorikus szöveget írok, amelyek ilyen értelemben köthetők a madáchi főműhöz.

Kepler korának egyik legkiemelkedőbb elméje, korszakalkotó matematikus és csillagász. Leírja a bolygók törvényeit, tanulmányozza a világegyetem működését, a túlélés érdekében viszont kénytelen horoszkópokat írni a megrendelőinek. A felszínnek kényszerül hódolni, hogy a mélységet kutathassa.

Ebbe látcső nélkül sem nehéz belelátni egy ars poeticát.

Egy művész ‒ hogy egyáltalán tudomást vegyenek róla az információs háttérzajban ‒ nemcsak alkotó kell legyen, de előadó, szervező, hálózatépítő, social media manager, és így tovább. Emellett rengeteg melót kell bevállaljon, hogy alapszinten képes legyen megbirkózni anyagilag a hétköznapokkal. Közben meg valahogy még művésznek is meg kéne maradni. Szóval ja, egy kicsit mindannyian keplerek vagyunk, mindegyre le kell térnünk a pályáról, hogy visszataláljunk hozzá.

Maradjunk is még egy kérdés erejéig nála. Azt írja a Wikipedia, hogy Johannes Keplernek gyerekkorában az édesanyja mutatott egy holdfogyatkozást és egy üstököst ‒ fogalmazhatunk tehát úgy, hogy voltaképp ő állította csillagászati pályára. Amiatt érdekes nekem ez a sztori, mert a könyvedben jellemzően a holddal és a vizekkel asszociált női princípium dominál. Szent Militzentától kezdve Lót leányain, és Sarolt fejedelemasszonyon át Kőműves Kelemennéig számos női karakter kerül középpontba a kötet lapjain. Mintha Kepler-Ádámnál is jobban érdekeltek volna az Évák történetei, mintha izgalmasabb volna számodra ő szemszögük.

Na, ez pedig a harmadik érv, amiért Madách megidéződik a címben. Egyik felől az álom ‒ és az álom az álomban ‒ kérdésköre, másfelől a nőiség kérdése foglalkoztatott sokat az utóbbi időben. Mert

az Évák történetei legalább annyira izgalmasak,

és érdemes nem csak mellékszereplői perspektívából megvizsgálni őket. Valamiért többször is álmodtam nőnek magam. Előfordult, hogy Billie Joe Armstrong felesége voltam és Green Day-koncert közben eltévedtem a stadion labirintusában, volt, hogy telekinetikus képességű fekete nő voltam Angliában, és véletlenül felrobbantottam a büfés szívét, volt, hogy a férje elől a fürdőszobába rejtőző nőnek álmodtam magam. De a szilvaszüret című vers első sorai egy Kolozsvár-Budapest úton áradtak ki belőlem.

Hajnaltájban elbóbiskoltam a vonaton és egyszer csak arra ébredtem, hogy fejben elindul bennem a vers: „álmomban lengyel nő voltam, varsó jellegzetesen egymás fölé ágaskodó épületei közt”. Rögtön elővettem a telefonom és lejegyeztem, éreztem, hogy itt történik valami. Úgyhogy félig az álom delíriumába merülve írtam két vershez is vázlatot. Ez volt az egyik, a másik pedig a Foszfor és verejték nyersverziója. Nyilván ezek mellett rengeteg szép- és szakirodalmi mintából építkeztem. Borbély Szilárd A Testhez című kötete, Elise Wilk drámái, Virgina Woolf írásai vagy épp végtelen reddit threadek szolgáltak inspirációul. Számomra ezek elsősorban empátiagyakorlatok voltak: amikor megalkottam a versekhez a karaktereket, próbáltam minél alaposabban, érzékletesebben belehelyezkedni az élménybe. Más szemszögekből megérteni a félelmet, a dühöt, a kiszolgáltatottságot, a ragaszkodást és a szeretetet.

Többnyire nők között tanultam a szocializáció alapjait, számtalan mintát láttam magam körül. Ennek ellenére mégis rengeteg időt vett időbe, míg valamennyire sikerült átérezni és megérteni mindezeket. És még rengeteg tanulnivalóm van, sok mindent sosem fogok tudni ténylegesen átlátni. Talán ezért is volt szimpatikus a híres csillagász alakja. Kepler az anyjától örökölte az égitestek, a világűr iránti vonzalmát. Ugyanakkor Kepler anyját később boszorkányság vádjával bebörtönözték: veszélyessé válik a kíváncsisága és a tudása. Erről is terveztem verset írni, de közvetlenül nem sikerült megragadnom a témát. Viszont közvetve, burkoltan számos helyen feldolgoztam.

-

Fotó: Márkos Tamás

Az alanyiság kevésbé érdekes neked?

Nem megy nekem az alanyi líra. Próbálkoztam, belesültem. Ezért egyelőre mások bőrbe vagyok kénytelen belehelyezkedni.

Számomra a versírás tanulási, megértési folyamat.

Ha egy vers végére nem találok olyan összefüggéseket, amiket addig nem ismertem fel, akkor a megírását nem élem meg sikerként. Ha nem elégül ki bennem a kíváncsiság, akkor a versírás számomra rutin, penzum csupán. Ilyenkor üresnek, lélektelennek, horoszkópírásnak érzem a szöveget. Szóval ebben az értelemben Katharina Kepler ‒ született Guldenmann ‒ legalább ekkora inspiráció volt a kötet megírása közben, mint a fia.

A Kepler lapjain szokatlan formákat, már-már elfeledett verselési hagyományokat laksz be otthonosan. Több szöveged emleget friss vizű, sziklából előtörő forrásokat. Párat már említettél ugyan, de nagyon érdekelne, hogy mik voltak a további kútfőid, ahonnan merítettél?

Számos forrásban mártóztam meg írás közben. A legtöbb versem előtt ‒ főleg, ha valami konkrétabb témára épül ‒ rengeteget kutatok. A Királytükör előtt sok történelmi szöveget olvastam, és persze Szent István intelmeit is alaposan tanulmányoztam ‒ teljes mondatokat emeltem át belőle a versbe. A Disco Pompeii írásakor pedig Ifjabb Plinius leveleit, különböző Hephaisztosz-mítoszokat és szépirodalmi feldolgozásokat olvastam, továbbá a vulkánkitörések tudományos működését tárgyaló szakirodalmat, valamint ‒ a vulkánkitörés poétikai megformálásához ‒ Térey A legkisebb jégkorszak című könyvét.

Ahol valamely szerző mottóként megjelenik, ott a szövegbe sosem csak a megidézett műve, hanem a teljes életmű beszivárog. Például a Hervay Gizella, Szőcs Géza és Kányádi Sándor munkásságát megidéző versek megírása előtt ronggyá olvastam az adott szerzők írásait.

Mindemellett pedig nyilván a poétika és a retorika, a versírás mikéntje is érdekelt. Ha egy szerző nem viszonyul tudatosan a versformákhoz ‒ lehet ez kötött verselés, de én a szabadvers különböző változatait ide sorolom ‒, akkor hamar homogenitásba, önismétlésbe torkollhat. Nem lehetetlen, de mindenképp sokkal nehezebb megújulnia.

Nekem a formaismeret felszabadító: kontrollt ad, magabiztosságot.

Ha megírok több verset egyazon hangnemben, beleunok. Elvész a kíváncsiság.

A megidézett és áttanulmányozott megszólalásmódok mit tanítanak neked?

Mindig keresem, mitől lesz elevenné a szöveg, hogyan tudom erősíteni formával az üzenetet – vagy épp fordítva, hogyan tudok egy formába mondanivalót önteni. Szeretem a nyelv anyagiságát. A Himnusz a Háromlábú Asszonyhoz vagy a lassú víz forr például tudatosan játszanak rá arra a kognitív élményanyagra, ami a víz érzetéből ered. Ezek a versek tudatfolyamok, áradó, ömlő szövegek. Azaz ezen megszólalásmódokat szinte ösztönösen a folyó vízzel állítjuk párhuzamba. Ez érdekelt: megtalálni az ilyen érzeteket, összekötni és kiaknázni őket. Mi az, amit víznek, mi az, amit földnek, mi az, amit szélnek, mi az, amit lángnak érzünk valamiért. Melyek azok az attribútumok, amelyek a felsoroltakban közösek.

Vagy ott a már emlegetett Királytükör, ami a keresztény és pogány identitás közötti őrlődést érzékelteti. Létre akartam hozni ennek a feszültségnek a nyelvét – és egyszersmind törődéssel tölteni fel. Egyszerre volt ez számomra tematikai és technikai kihívás. Persze, mindehhez nem találtam fel én semmit, hanem próbáltam mindenféle mintákat találni olvasmányaim között a magyar- és világirodalomban, az antikvitástól napjainkig. Akkád, sumér költeményektől Faludy Test és lélek fordításkötetén át a Versum szerkesztéséig sok minden hatott rám.

Ezenkívül felhasználtam az egyetemi tanulmányaim a szimbolisztikáról, a szemantikáról és az archetipológiáról, illetve segítettek még mindenféle egyéb, a témában eligazítást kínáló olvasmányok: Eliade, Gilbert Durand, Freud, Jung álmokról, mitológiáról, szimbólumokról és archetípusokról szóló írásai, valamint inspiráltak a különböző folklór-hagyományok közötti különbségek és azonosságok is. A helyzet az, hogy a fejemben tengernyi információ, összefüggés örvénylik. Ennek jelentős része random, useless fact, többségében gőzöm sincs, hogy pontosan milyen forrásból ered, melyik könyvből vagy TikTok-videóból származik.

De mindenevő vagyok, ahonnan csak lehet, igyekszem tanulni, merítkezni.

Jó, hogy szóba hoztad az örvénylés fogalmát. Tudom, hogy a posztrock milyen fontos neked, és ahogy olvastam az új köteted, eszembe jutott, hogy a holdtöltétől holdsarlóig tartó hosszúverseid olyanok, mint a God Is An Astronaut, a We Lost The Sea vagy a Fin del Mundo számai: álomszerűen úszó zeneiség, repetitív, finoman formálódó motívumok, aztán egy-egy markáns kép vagy helyzet, ami fejbe kólint, mint az említett együttesek dalaiban a sűrűbb zajzuhatag. Hallgatsz-e zenét, amikor írsz, vagy ki kell olyankor zárnod minden más dallamot, amíg a medrét keresi a szöveged?

Hallgatok bizony! Szinte mindig szól a zene, ha dolgozok – és igen, gyakran épp posztrock megy a háttérben, az általad említett zenekarok is. Az Eleventh Vibration Illusions albuma etalon számomra, de a Cult of Luna, az Alcest, a Thy Catafalque és az Explosions in the Sky is nagy hatás, többek között. De nagyjából bármi mehet, csak ne legyen nagyon erősen szövegcentrikus magyar zene, mert az elvonja a figyelmem. Pedig szeretem a mainstream számokat is, és kis híján kimaradt, hogy sokszor inspirálnak dalszövegek vagy zenei hangulatok is.

Engem elbűvöl a nyelv zeneisége, a költészet pedig ennek a kimaxolása,

azt hiszem. Napjainkban a hip-hop az egyik vezető műfaj, és még a popzene szövegei is fokozottan ritmikusak az utóbbi években ‒ Azahriáhtól Kendrick Lamarig, Billie Eilishtól Dzsúdlóig. Nem futna ekkorát a trap, ha nem lenne a ritmikus szövegmondásra valamiféle globális igény. A saját dolgaimban is tudatosan használom a különböző ritmikákat, legyen az vers, slam vagy dalszöveg. A szabadversekbe sokszor dachtilikus kopogást vagy jambikus ringatózást hozok létre, attól függ, mi erősíti az üzenetet, a közérzetet.

De jogos az észrevétel: a posztrock utazós feelingje kiemelten hatott rám. Egy posztrock-dal általában lassan bomlik ki, utazásra hív és érzelmi hullámvasútra ültet. Saját zenémben is hasonló hangulatokat próbálok meg reprodukálni, így nem meglepő, hogy ez a költészetemben is visszaköszön. Megállás nélkül pörög az agyam, dallamok, mondatok, érzetek, asszociációk, szóviccek áramlanak a fejemben. Ezeket próbálom valamiképp kiereszteni, és ennek legkiválóbb csatornája a költészet és a zene – hisz amúgy is egy tőről fakadnak.

Érdekes szerintem az, hogy legyen szó költészetről vagy zenéről, a hangzó műfajokkal végső soron a vizualitás kapuján keresztül találkozunk, hiszen a borító fogja meg a tekintetünket. Ez a feladata. Kürti Andrea a köteted borítóján látható – nemkülönben posztrockos ‒ munkáján kiterjedt érhálózatként, kíváncsi gyökérzetként, kiszáradt folyómederből kihajtó csírákként burjánzanak a gálickék vonalak ‒ mintha megképeznék a verseid sodrását, lendületét, erejét. Ezt a művet amiatt is remek választásnak gondolom, mert szerintem összefoglalja, előrevetíti a tipográfiát és az általad működtetett szöveglogikát. A munkafolyamat melyik fázisában került képbe ez az alkotás?

Bár először más irányba tapogatóztunk a borítóval, én végül nagyon örülök, hogy ez a változat lett a végleges. Kürti Andrea erdélyi képzőművész, munkássága legendás, magam is régóta követem és csodálom. A Gutenberg Kiadóval rengeteg gyönyörű könyvet, jegyzetfüzetet, naptárat csináltak, érdemes végignézni a kiadványaikat. Ami azt illeti, a kötet verseiből többet én is egy olyan jegyzetfüzetbe írtam, amin Kürti Andi rajza látható. Ezt dedikálta is nekem azzal a felkéréssel, hogy írjak bele szép verseket. Remélem, nem okoztam csalódást.

Az első borítóterveket nem éreztem találónak a szövegeim világához. A barátnőm, Zsófi készített egy pinterest-boardot inspirációnak ‒ ezúton is nagyon köszönöm neki ‒, amit elküldtünk a kiadónak. Ehhez csatoltam még Kürti Andi instagramját, hogy valami ilyesmi képi világot képzelnénk el, de nem vagyok jártas a vizuális művészetekben, szóval elsősorban rájuk bíznám a dolgot. A Jelenkor két változatot küldött a borítóra, egyiken egy, a pinterestről szedett kép szerepelt, a másik pedig ez volt. És bár eleinte nem emellett a borítóterv mellett döntöttem, de a kiadónak nem sikerült elérnie a másik művészt a jogokért, így maradt a mostani változat. És utólag sokkal jobban örülök, mert nagyon bele tudtam szeretni ebbe a borítóba: visszafogott, de mégis jól párbeszédbe lép a kötetben felbukkanó fő motívumokkal és poétikákkal. Akkor is gyönyörködnék benne, ha nem az én kötetem fedlapja volna.

Izgalmas nekem a Kepleren következetesen végigvonuló horizontális hierarchia. Csúcsán a már emlegetett hold, alatta a főként sötéttel, ideiglenességgel, félelemmel és megkötözöttséggel társított madarak, lent az időtlen, tisztára mosó vizek, a föld alatt pedig szén és szenvedés megint. Mintha egyszerre jelennének meg ezekben a képekben a nagy világvallások elképzelései, valamint a pre- és posztmodern rítusok. Mely kultúrkörök adnak a kötet eszmetörténeti crossoverének szellemi foglalatot?

Ahogy korábban is említettem: minden. Nem vagyok sem vallás-, sem kultúratudós. Csak egy egyszerű költő. Nem hiszem, hogy méltó volnék szintetizálni a világ jelenlegi és feledésbe merült kultuszait és kultúrköreit. Viszont – és ezzel szerintem nem vagyok egyedül – egyre inkább érezhető egy globális igény a spiritualitásra, a szakralitás megteremtésére. Újrateremteni a rítusokat, a formát – még ha nem is szükségszerűen szakrális értelemben, bár mindez azt is magába foglalja szerintem.

Az állandó aktív jelenlét egyetlen, folyamatos halmazzá sűríti az időt. Nem marad tér megélni a kiemelt pillanatokat. Súlytalanná válik az ünnep. Márpedig a szürke hömpölygésben az ünnep élménye, a rendkívüli pillanatok adnak dinamikát, kapaszkodót, tájékozódási pontokat.

Bármely pillanat mögött ott lapulhat az angyal ‒ mint autópálya mellett a sün ‒, ha figyelmünk elég éles és nyitott felfedezni.

Az egymástól látszólag ‒ térben és időben legalábbis ‒ teljesen távoli kultúrkörök élményanyaga, nyelvezete, szimbolikája sokszor nagyon hasonló tapasztalatokat közvetít. Ezeket a benyomásokat keresem, próbálom felfedezni, szintetizálni. Hogy a kognitív folyamatok hogyan hozzák létre az analógiákat: egy út, egy madár, egy dallam, egy mondat egyaránt emelkedhet, ereszkedhet – és ez független a nyelvtől. Vajon mi a közös a madárban, az útban, a dallamban és a mondatban? És ezekre az összefüggésekre vagyok kíváncsi, az érdekel igazán, hogy hogyan tudom felismerni, feltárni őket a nyelv, a költészet által.

Ez a gyakorlat rendkívül izgalmas barangolásokra vezetett versírás során. Mert legtöbbször magam sem tudom, hová fog megérkezni, milyen ösvényeket fog bejárni a szöveg. De vele tartok, néha meg-megállok szemlélődni, fürkészni a részleteket, és ilyenkor mindig találok valamit, amiért érdemes volt elindulni, még akkor is, ha végül meg sem érkezem.

Az úton levéshez kapcsolódik talán, hogy ugyanilyen izgalmas a vertikális sík is, amit bejár a kötet, mert időben és térben is teszel ugyan messzi kirándulásokat, de ha végigveszem az egyik-másik szöveg kiindulási pontjául szolgáló híreket, a perspektívát és itt-ott a szóhasználatot, újra meg újra Erdélybe képzelem magam. Persze orientál az is, hogy a mottókban felsorakozik a 20. századi erdélyi költészet színe-java. Releváns-e feltenni szerinted a kérdést, hogy mennyiben erdélyi a kötet, vagy a Föld felé száguldó aszteroida árnyékában ez sokadlagos?

Teljesen releváns kérdés: bárhová is indulok a világban, térben, időben, mégiscsak a huszonegyedik század hajnalán kelek útra, Erdélyből. És

ezt a csomagot magamban hordozom ‒ nem is tudnám, de nem is akarom levetkőzni.

Az, hogy erdélyi magyar vagyok, így két többséghez, két kultúrához kell viszonyulnom, befolyásolja a világnézetem. Maga a kisebbségiség mint identitásjegy legalább olyan meghatározó, mint az, hogy pontosan melyik kisebbséghez tartozom. És talán ezért van, hogy Budapesten hamar kerülök egy csapatba felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, és nyilván erdélyi emberekkel akkor is, ha addig nem ismertem őket. Hogy lehet, hogy egy katalánnal vagy skóttal hamarabb kapom meg a közös hangot, mint valakivel, aki világéletében Budapesten élt?

Amikor a Kolozsvári Kikötő irodalmi fesztiválon beszélgettünk Moldovai Köztársaságbeli román írókkal, meglepően jól talált a szó. Akkor mondta Moni Stănilă: „Tudod, miért értjük meg ilyen jól mi egymást? Mert mi is second hand románok, ti is second hand magyarok vagytok.” És ez a turkálós identitás az, ami közös. Amibe annyian bele kell nőjünk. Szóval igen, fel kell tenni újra és újra ezeket a kérdéseket, mert a körülmények változnak, ezért a válaszaink is mind újabb és újabb rétegeket fognak felfejteni.

Azt hiszem, az Alapítólevélben emlegetett mentolszagú hivatalnokok, a csillagszemű közgazdászhallgatók és a kifűtetlen iskolák mindnyájunknak ismerősek egy ideje, de a kötet versein végigvonuló szorongások és félelmek sem ismeretlenek. Képzeld el, hogy egy EU-szabvány játszótér közepén formatervezett mérleghinta áll. Az egyik ülésre azt írták: közéletiség, túlfelől pedig a lélektaniság szót lehet róla leolvasni. Hova tennéd ezen a libikókán a Keplered?

Huh, tök jó kérdés ez. Azt hiszem, én valahogy a közéletiséget és a lélektaniságot nem a libikóka két szélére ültetném, hanem egymás mellé. A közélet és a közösség lélektana kölcsönösen hatnak egymásra: neurotikus társadalomban nem könnyű nyugodtnak, empatikusnak és megértőnek maradni. És ha én nem vagyok jól magamban, az jó eséllyel kihat a környezetemre is.

Szóval a Kepler inkább az egyéni és közösségi között libikókázik, bár ezek sem egészen tényleges oppozíciók. Azt kutatja a kötet, hogy egyénként mi a felelősségem azért, amit a közösségem tett a közeli vagy távoli múltban, illetve azt is, hogy egyénként mit tehetek a közösségemért? Egyáltalán, kell-e tennem, vagy elég, ha elsősorban magamért teszek, és ha már az egyes emberek mentálhigiéniája sokkal inkább rendben van, akkor a közösség is kiegyensúlyozottabb? Hogyan tudom megtalálni az örökölt és tanult viselkedési mintáimban a hibát, meg tudom-e törni ezeket a mintázatokat, egyáltalán meg kell-e törni azokat?

Az igazság az, hogy gőzöm sincs. Nem igazán vannak válaszaim,

inkább csak kérdések kalimpálnak bennem,

és nem tudom, mikor ugrik le hirtelen valaki a libikóka oldaláról, ahogy azt sem, hogy ki fogja megütni a fenekét. De bízom abban mégis, hogy a költészet révén talán könnyebb előre sejteni ezeket.

A mérleghinta ülésénél kényelmesebb a fotel, és az általad is megénekelt „fotelkirályok” azt szokták mondani, a vershez ihlet kell, a prózához meg fenék. A te hosszúverseidhez viszont, azt hiszem, egyetlen csillanás nem lett volna elég. Ezekkel a szövegekkel egyenként is hosszabb munka lehetett. Ha az ember formában ír, egy idő után beszélni is formában kezd, és ezt nem könnyű félretenni egy idő után. Téged mi tartott formában, amíg gyúrtad a hömpölygő, játékos szövegeid? Segített-e a világot tágítani, hogy több ösztöndíj kuratóriuma is látott fantáziát a kerekedő kéziratban, vagy megriasztott inkább, és elvárások terhét pakolta rád?

Gyakran együltömben születtek ezek a szövegek, de azért sohasem a semmiből. A legtöbb szöveg részletekben, vázlatokban már korábban elkezdődött valahol, érlelődött, alakult, formálódott, mielőtt papírra került ‒ bár az utóbbi időben, ha tehetem, jegyzetfüzetbe írom a vázlatokat is. Szóval amikor leülök szintetizálni, akkor nem teljesen üres lappal indulok. Próbálok bízni magamban, a képességeimben, de nyilván rengeteg bennem a kétely. Éppen ezért a szakmai elismerés – mint legtöbbünknek – nyilván elképesztően jól esett. Egyszerre volt ösztönző és ijesztő: mi van, ha nem vagyok képes felérni a belém fektetett bizalomhoz?

Mindenesetre a Mastercard - Alkotótárs ösztöndíj azért esett jól, mert olyan zsűri értékelte a munkásságomat, akikre szerzőként nagyon felnézek, és akiktől sokat tanultam. Akkor éreztem, hogy most már nemcsak a tehetséges erdélyi költő, nemcsak határon túli kvóta vagyok, hanem

tényleg számít az, amit addig alkottam.

A PesText pedig azért volt különösen jó visszajelzés, mert ott egyedül a versem állt az olvasók elé, magára maradva, és így is sikerült hatást elérnie. Ezek erősítettek meg abban, hogy jó úton járok. Ezzel együtt a mai napig vannak bennem kételyek, és nem hiszem, hogy minden sor, amit leírok, arannyá válik. Sőt, most jön a következő nagy félelem: a hova tovább fészkes fenéje.

-

Fotó: Tanács Zsófia

Azon korai tán aggódnod még. Áruld inkább el, honnan tudtad, hogy a Keplernek a végére értél, hogy a pontot a kötetzáró tenger szó után kiteheted?

Akkor tudtam, hogy kitettem a kötetre a pontot, amikor a végső határidő utáni határidőre is leadtam a megdolgozott kéziratot. Most, újraolvastam a kötetet, hogy lássam, hogyan érvényesül papíron, és találtam még jó pár dolgot, amit átdolgoznék. Viszont összességében elégedett vagyok, a legjobb, amit ki tudtam hozni magamból, az ebben a könyvben benne van. Ahogy mondtam is neked, az régóta biztos, hogy az Antropocén ima lesz a záróvers, a Kútbanéző viszont viszonylag későn került a kötet elejére – igen, a háromszáz oldalas dokumentumból kihalászva és kidolgozva. Addig a Himnusz a Háromlábú asszonyhoz volt kötetindítóként elképzelve. Mindenesetre tudtam, hogy a Keplert vízmotívum keretezi majd, amíg eljut az értől az óceánig.

Több vers foglalkozik a leszármazottakkal, legyenek bár ivadékok, csemeték, trónörökösök. Te mit javasolsz az utánad – de még a 26. század előtt ‒ jövő költőknek, kiket, milyen orgánumokat érdemes olvasniuk, hogy megismerjék a hagyományt, hogy képbe kerüljenek?

A versrovat újdonsült szerkesztőjeként elsősorban a Látó folyóiratot ajánlom olvasásra. Viccet félretéve, a lehetetlent javaslom: először olvassanak kortársakat, köteteket, folyóiratokat, antológiákat vagy amilyen formátum lesz épp érvényben akkor, hogy lássák, a velük egy világban és légtérben élő emberek ‒ és mesterséges intelligenciák ‒ hogyan, mikről, miért gondolkodnak, kinek és miért írnak, milyen költői eszközöket használnak.

Aztán olvassanak klasszikusokat, mert ha valakinek írásai kétszáz vagy kétezer év múlva is képesek hatni, az csak kellett tudjon valamit. Ha ugyanis csak kortársakat olvas valaki, akkor jó eséllyel ugyanazokat a mintákat tudja csak szintetizálni, újratermelni, amiket maga körül lát. Így pedig hamar kifogy az ember az inspirációból. Ha viszont visszamész az időben, zsákszámra találhatsz olyan fogódzókat, amik mentén eredeti megszólalást, nézőpontot, versnyelvet hozhatsz létre.

Illetve a retorika, a verstan, a szövegszerkesztés alapjai még senkinek nem voltak kárára. Szóval a trónörökösök mindenképp olvassák azt, ami tetszik nekik. És adjanak időről időre újra esélyt azoknak, akiket sokan szeretnek, de valamiért nekik nem tetszettek azelőtt. Nekem például Adytól sokáig borsózott a hátam, amíg egyszer csak három-négy éve hirtelen a helyére került.

Gyakran tartok írásműhelyeket, zsűrizek pályázatokat, foglalkozom tehetséggondozással. És ezekből azt látom, hogy sokan akarnak írni és olvasni, még úgy is, hogy az olvasási szokások látványosan változnak. Legutóbb épp a Csíkszeredai Könyvvásár diákpályázatát zsűriztük, és felső tagozatos diákok olyan szövegeket írtak, hogy eldobtuk az agyunkat. Humor, komolyság, mondatfűzés, érzékenység ‒ ami kell. Több szöveg simán közölhető lenne irodalmi lapokban. Szóval

én nem féltem az irodalmat, bízok az újonnan érkezőkben.

Van még mit megcsinálni az irodalomban, és hiszem, hogy ők képesek is lesznek rá.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

„nem ismerjük az ágak nélküli eget” ‒ öt friss verskötet, amikről még sokáig fogunk beszélni

A magyar költészet napja alkalmából öt friss verskötetet olvastunk végig: kontinenseken és történelmi korokon átívelő ajánlónkban találkozhattok sóval tartósított lelkekkel, és közösségi finanszírozott, gyanús űrprogramokkal, de megmutatjuk nektek a számvetés és a szófogadás, valamint a széttartó figyelem topográfiáját pontosan megragadó passzusokat is.

...
Karácsonyi történetek

André Ferenc - Vajna Ádám: Sárkányvölgy legendája

...
Alkotótárs

André Ferenc: Az utolsó levél [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® - Alkotótárs ösztöndíjat. A két szerző a Könyves Magazin oldalán írói levelezésbe kezd - ennek az első darabját olvashatjátok most, mégpedig Czakó Zsófiától.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Mi az oka, hogy rengeteg gyerek unatkozik, feszeng, retteg az órákon, és alig tanul valamit? Mi történik valójában az osz­tályteremben? Hogy lesz az egyik gyerekből „jó”, a másikból pedig „rossz tanuló”? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Hírek
...
Szórakozás

És egyszer csak: 5 író, akinek Carrie Bradshaw olvassa a könyveit a sorozatban

...
Hírek

Megújul a Libri-díj, más elv alapján osztják ki a Könyvhéten

...
Zöld

Papír vagy e-könyv­ – mi jobb a klímának?

...
Hírek

Az Egy nap írója nem ajánlja, hogy útikönyvként használd az új regényét

...
Hírek

Kiss Noémi a Nádas-ügyről: Dogmatikus módon osztják a nemzetközi irodalmi díjakat

...
Hírek

Szabó Lőrinc özvegye névjegykártyán reklamált a szomszédjának

...
Nagy

A papírtáskában felejtett díj, a titkos könyv és a harmadik kiadás – Sántakutya a Margón

...
Zöld

Erre a 7 barátra van szükséged

...
Könyvtavasz

Kiskamaszként akkor sem könnyű az élet, ha cirkuszos családban élsz - Olvass bele Turbuly Lilla könyvébe!

Olvass!
...
Beleolvasó

Az apa keresése egyben az én felkutatása is egy holland regényben – Olvass bele!

A borbély fia fordulatos regény a gyászról, az újrakezdésről, a családi kapcsolatok és a vágy erejéről. Nem csupán az én- és apakeresés, de az alkotás magával ragadó története is, amely elmossa a határt jó és rossz, igaz és hamis, valóság és fikció között. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Olvass bele Nádasdy Ádám új verseskötetébe!

Nádasdy Ádám versei az emberélet útjának felén túlról szólnak. Mutatunk kettőt.

...
Beleolvasó

Mit teszel, ha kiderül, hogy talán nem a barátod gyilkosát csukták le? - Olvass bele Rebecca Makkai új krimijébe!

Amikor a sikeres tanárt és podcastert visszahívják tanítani a régi gimnáziumába, egy régi gyilkosságban is új nyomra bukkan. Olvass bele Rebecca Makkai könyvébe!

Még több olvasnivaló
...
Nagy

K. Varga Bence: Újabb sejt születik

„Oldalra sandítva újra és újra szemügyre vehette a test vereségét, a hús halálának stációit” ‒ K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a harmadik rész.

...
Nagy

Így mutatta be Robert Capa Magyarország világháború utáni vörös fordulatát

A 70 éve elhunyt legendás fotós 17 éves korában menekült el Budapestről, 17 évvel később pedig másfél hónapot töltött idehaza. A Holidaynek írt, 14 fotóval illusztrált útibeszámolójában éjsötét börleszk-jelenetekként elevenednek meg a remények és a romok.

...
Nagy

7 botrány Nádas Péterén túl, ami irodalmi díjak körül robbant ki

Van, amikor a PC-ségen vitatkozik a zsűri – lásd a legutóbbi esetet, melynek során Nádas Péter könyve is előkerült –, máskor nyertesekről derülnek ki hazugságok, ellentmondásos nézetek, sőt bűncselekmények. De az is előfordul, hogy a díjat osztók óvatoskodnak túl egy helyzetet. Ilyen irodalmi botrányokat gyűjtöttünk össze.