Hegyi Ede: Az út (8.)

Lakótelepi gyerekként persze könnyű, hiszen minden adott. Hármas metró, négyes busz kétpercnyi gyalogtávra, bölcsőde, óvoda, iskola, kisbolt, közért, papír-írószer, kisállat-kereskedés, bármi elérhető tíz percen belül. Vidéken más. Az agglomerációban más. Mindent meg kell tervezni, mindent igazítani kell valamihez. A helyi ábécé korán zár, a nagybevásárlást csak a szupermarketben lehet elintézni, ami a másik faluban van. A gyógyszertárat felejtsd el. Nem lesz nyitva. Tankolj be fájdalomcsillapítóval egy hónapra előre.

A 06:30-as buszt el kell érni, máskülönben nem jut be az ember 08:00-ra az iskolába, de ha a busz késik vagy mégsem jön – mert ez előfordulhat, és bármi, ami a menetrend viszonylatában előfordulhat, elő is fordul -, akkor fejvesztett rohanás a vonathoz, ami mindig jön, de mindig késik, amikor jön, szóval igazából nem is jön, hanem egyszer csak megérkezik. Akkor meg már úgyis mindegy, mert úgysem ér oda az ember akkorra, amikorra tervezett. Tulajdonképpen nem számít, hogy autóval, busszal vagy vonattal indul. Bárki bármikor indul el, csakis késni tud. Ehhez hozzá kell szokni.

Hazafelé? Ugyanez. Egy idő után az ember elfelejt aggódni. Az istenek kegyeire bízza magát. A menetrendek kegyetlen és kiismerhetetlen isteneire.

Magyarórán bejelentették, hogy az Isteni színjáték a következő kötelező olvasmány. De csak a pokol. Miután az utolsó óráról kicsöngettek, elmentünk a pláza könyvesboltjába, megvettük a könyvet. Az aluljárószinten lévő trafikban meg három doboz cigit, két üveg rossz vörösbort és egy még rosszabb fehéret. Három személy, három üveg, három doboz. Sportszerű mérkőzésnek indult.

A pláza hátsó kijárata egy főleg hajléktalanok és gimnazisták által használt, régi gyártelep maradványain át vezető útra nyílt. Mindig erre mentünk, mert itt nem járt gyakorlatilag senki rajtunk kívül, rendőrök főleg nem (ami kiskorúként különösen fontos szempont), így akadály- és igazoltatásmentesen juthattunk el a trafóházhoz, onnan pedig balra fordulva a híd alá. Esküszöm, abban az időben a város legjobb szórakozóhelye volt az a sziklás, eldobált sörösdobozokkal, csikkekkel és használt óvszerekkel teledobált kiszögellés. Dunára néző, örökpanorámás rozsdaövezet. Jobb napjainkon vittünk szatyrokat, hogy összeszedjük a szemetet.

Az a mi helyünk is volt. Rendet akartunk tartani.

Este tízig ittunk, remekül éreztük magunkat. Nem ismertük a határainkat, nem voltunk különösebben gyakorlottak. Bizonyára beszélgettünk is, de szerintem egyikünk sem emlékszik arra, hogy miről. Én egészen biztosan nem. Egy órám volt még az utolsó buszig, szinte vakon tántorogtam el a pályaudvarra.

22:52. A busz sehol. Emberek alig. Oké, elvégre szerda van, ilyenkor ez bőven belefér, nem lesz sok utas, nem kell olyan korán beállnia a sofőrnek, nyugtattam magam, miközben megpróbáltam meggyújtani egy cigit, de fordítva vettem a számba, elégetve így a szűrőt. Nem számít, gondoltam, és kidobtam a csikket. Leültem egy padra a megállóban. Elaludtam. A busz kerregő hangjára ébredtem néhány perccel később, felpattantam, kértem a sofőrtől egy jegyet, levetettem magam egy dupla ülésbe. Elindultunk. 23:06. Összesen talán tízen lehettünk a buszon.

A menetrendek kegyetlen és kiismerhetetlen isteneinek játékszerei.

Hol felriadtam arra, hogy elalszom, hol belealudtam abba, hogy ébren próbálok maradni. A már szinte másnaposságba forduló részegségemet tovább súlyosbította a busz motorjának üvöltése és az utastérbe ömlő gázolajszag. Csak foszlányok maradtak meg. Megelőzünk egy lovaskocsit. Megállunk egy vagy több teljesen fénytelen faluban. Hánynom kell. Nem hányok. Próbálok felülni, hogy ne aludjak el. Elalszom. Valaki jó éjszakát kíván valakinek. Állunk a sorompónál. Várakozunk. Miért nem megyünk már. Mintha ismerős lenne ez a kanyar. Itt már biztosan jártam. Narancssárga utcai fények. Köd van. Sötét van.

Arra ébredtem, hogy a pofámra esem. Hason feküdtem a hideg betonon. Felültem. A táskám mellettem landolt. A kurva anyád, üvöltötte a sofőr. Hol vagyok, kérdeztem vissza. A kurva anyádban, tájékoztatott. Rohadj meg, ordítottam. Bezárta az ajtót, és elhajtott. Összeszedtem a táskámat, leporoltam a ruháimat, és megállapítottam, hogy egészen józannak, már-már frissnek érzem magam. Körbenéztem.

Balra országút, jobbra országút, mögöttem mező, szemben fények.

Megnéztem az órám, 00:11. Egészen gyorsan, alig húsz perc alatt eljutottam a falu központjáig, ahol a busz végállomása is volt. A menetrend szerint az első járat 04:30-kor megy, ezt nem várom ki, döntöttem el. A pályaudvar falára ki volt függesztve egy térkép, megkerestem rajta a vasútállomást. Csak pár sarok innen. Kiváló.

Megpróbáltam bejutni a váróba, de zárva volt. Kezdtem eléggé fázni. Sétálgattam az álló vonatok között, hátha találok egy kóborló kalauzt vagy egy árva mozdonyvezetőt, de persze semmi. Nagyjából volt valami elképzelésem arról, hogy merrefelé lakhatok, így az egyetlen pár vonatsínt a feltételezésem szerinti megfelelő irányba követve elindultam az olajtól ragacsos talpfákon. Amikor elhagytam a következő vasútállomást, elkezdett esni az eső. Rágyújtottam, és elröhögtem magam. Azzal lenne teljes az etűd, ha még el is ütne egy vonat, jutott eszembe, és ettől a gondolattól még felszabadultabbnak éreztem magam. Órákon át baktattam, fújt a szél, a ruháim átáztak, cuppogva és ráérősen lépkedtem.

Hova siessek, egyszer majd úgyis vége lesz.

Végül megérkeztem a faluba. Haza. Nem hittem el, hogy megcsináltam. Leültem a vasútállomáson, rágyújtottam. Pont a buszmegállóra lehetett onnan látni. Ránéztem az órámra. 04:58. Elnyomtam a cigimet, bedobtam a csikket egy kukába. Már csak maximum egy kilométer van hátra. Semmiség. Még lesz időm aludni is egy kicsit.

Nagyot fékezve állt be a reggeli első busz. Kinyílt az ajtó, a tegnap esti sofőr vigyorogva nézett ki a vezetőfülkéből. Jó volt az estéd, kisköcsög, érdeklődött. Remek, jeleztem a jobb középső ujjam felmutatásával, és elsétáltam.