Hogyan emlékszik vissza egy színészlegenda az Aczél-korszakra? Milyen szerepe volt a kommunista rezsimnek a Katona József Színház létrehozásában? Szacsvay László még a 20. század közepén született és meghatározó alakja volt a színészvilágnak már a '70-es és '80-as években is, azóta pedig számtalan színpadi darabban, tévé- és mozifilmben láthattuk viszont. A Féltem, amíg éltem című memoár egy részletes és őszinte visszaemlékezés az elmúlt évtizedek meghatározó szerepeire, sikereire és csalódásaira, megemlékezve az elhunyt és még élő barátokra.
Szacsvay László - Vajda Katalin: Féltem, amíg éltem (részlet)
Hogy miért született meg egyáltalán az a gondolat, hogy a Katona József Színház leváljon a Nemzeti Színházról, és önálló társulata legyen, ezt már nagyon sokan meghányták-vetették, megírták, elemezték. Legutóbb épp Micu barátom egy teljes fejezetet szentelt a könyvében a Katonának. Szóval, nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb, hogy egy újabb elemzést készítsek, inkább csak arról ejtenék pár szót, ahogy ez rajtunk, érintetteken lecsapódott. A színésztársalgóban egymás közt a következőképp szoktuk eljátszani a Katona megalakulásának történetét.
Aczél elvtárs: Mi az, hogy különvonatok mennek Kaposvárra meg Szolnokra? Mi az, hogy a fiatalok inkább ezekbe a vidéki színházakba járnak? Ez tarthatatlan!
Titkár elvtárs: Igaza van, Aczél elvtárs! Ez tarthatatlan!
Aczél elvtárs: Ki kell találni valamit!
Titkár elvtárs: Ki kell!
Aczél elvtárs: De mit?
Titkár elvtárs: De mit?
Aczél elvtárs: Megvan! Kik is vezetik azt a két színházat?
Titkár elvtárs: A kaposvári színházat Zsámbéki Gábor, a szolnoki színházat Székely Gábor.
Aczél elvtárs: Mindkettőt Budapestre kell hozni!
Titkár elvtárs: Hogy tetszik ezt érteni?
Aczél elvtárs: Átveszik a Nemzeti Színházat. Elvégre Budapest a kultúra centruma, és a fiatalok ne vidékre, hanem a Nemzetibe járjanak művelődni. Így értem.
De nem egészen így lett. Ascher rendezett egy bolgár darabot, Jordan Radicskov Repülési kísérlet című művét. Őze játszotta Kakaskát, de nem bírt megbirkózni Ascherrel, és visszaadta a szerepet. Erre nem gondolt Aczél elvtárs. A munkamódszer Kaposvárott és Szolnokon teljesen más volt, mint Budapesten, a Nemzetiben. A Nemzeti Színház nagy művészei nem bírták sem azt a tempót, amit Ascher diktált, sem azt a stílust, amit képviselt. Amikor Őze visszaadta a szerepet, felhívták Szolnokról Hollósi Fricit, neki kellett beugrani. Szegény Frici, első szerepében Budapesten Őze Lajos helyett… Nem egyszerű. Frici próbált nagyon megfelelni, és az első próbáktól kezdve mutatta, hogy milyen jól tud kukorékolni, ugye Kakaska volt a szerepe. A sok kukorékolás eredményeképpen a premierre úgy berekedt, hogy egyáltalán nem volt hangja. De hát érthető, baromira izgult. Bekerülni a Nemzetibe, Kállai, Sinkovits mellé, ráadásul Őze szerepébe!
– Képzelem, milyen nehéz lehetett ez neki lelkileg… Állatira akart teljesíteni, és tudjuk, hogy Frici milyen szerény volt, nem tartotta sokra magát, pedig később jó lett benne. A darab hatalmas bukás volt, de nem az ő hibájából.
Sem a nagy, nemzetis színészek, sem a Nemzeti Színház közönsége nem értette Aschert. És Ascher sem értette őket, vagy értette, csak nem érdekelte.
Közben a színházban jöttek-mentek az igazgatók. Aczél elvtárs és Pozsgay elvtárs összedugták a fejüket, azon tanakodtak, ki legyen a Nemzeti igazgatója, miközben Székely, Zsámbéki épp forradalmasítja a színházat.
Aczél elvtárs: Legyen mondjuk a… Nagy Péter! Tudod, az irodalomtörténész.
Pozsgay elvtárs: Ért ő a színházhoz?
Aczél elvtárs: Hát… a Nagy Adorján, színész fia. Csak ragadt rá valami! Ha nem, akkor majd jön más.
Nos, Nagy Péter belépett a színházba. Fisike, a portás megállította.
Fisike: Hova megy, kérem?
Nagy Péter: Én vagyok, kérem, az igazgató.
Fisike: Azt mindenki mondhatja, kérem!
Zsámbéki eközben megrendezte az Éjjeli menedékhelyet. Engem beültetett az első sorba, és kezdettől fogva ott kellett lennem a próbákon, holott nem voltam benne a darabban. Én voltam a tartalék, a kispados. Őze Lajost kellett figyelnem, ő játszotta a darabban a „Színészt”. Zsámbéki félelme beigazolódott, mert Lajcsika egyszer úgy elhajlott, hogy nem bírt bejönni, és be kellett ugranom, de hát így nem volt olyan vészes, mivel ott voltam minden próbán és minden előadáson.
Ezt a beugrást életem egyik nagy sikerének könyvelem el, mert Lajos olyan gyorsan meggyógyult, hogy mindössze két vagy három előadást játszhattam.
Nagy Péter, hiába volt Nagy Adorján színész fia, csak egy évig bírta az igazgatást. Újra jöttek-mentek az igazgatók.
Ezúttal Sziládi János csöppent oda egyenesen az MSZMP KB kulturális- és közoktatási osztályáról. Egyik nap munka után, mint aki jól végezte dolgát, indult haza. A párt korifeusa utánaszólt.
Párt elvtárs: Hová, hová Sziládi elvtárs?
Sziládi elvtárs: Megyek haza.
Párt elvtárs: Dehogy megy maga haza! Maga megy szépen a Nemzetibe igazgatni.
Sziládi elvtárs: De hát én… én nem értek hozzá!
Párt elvtárs: Azt mi döntjük el!
És három évig mégis csak értett hozzá. Azután átment a Móra könyvkiadót igazgatni. Közben a Major rendezte Téli rege nagy siker lett.
Nagy élményem, hogy én vezettem be a színpadra Udvaros Dorottyát. Ez volt élete első szerepe a Nemzetiben, még főiskolásként.
Ő volt Perdita én meg… hú, azt nagyon utáltam, Florizel. Mi voltunk a hősszerelmesek. De hál’ Istennek ott volt a színházban Tomanek Gábor mint főiskolás, ő játszotta Mufurcot, a szolgát, ami egy k…a jó szerep. Évad végén Békéscsabára szerződött, és akkor Major azt mondta, hogy mostantól Oszter lesz Florizel, én pedig megkaptam Mufurcot. Jelenetem lehetett Őzével, Kállaival… Mit mondjak, lubickoltam benne, bár sokkal kisebb szerep, mint Florizel, de én imádtam. Florizelben meg kínlódtam, mint a fene, mert nem voltam soha hősszerelmes típus, az nem az én szerepem, Mufurcban viszont lehettem bohóc. Ott történt, hogy Őze Lajcsi ugrott öt oldalt. Hát, akkor még jó agyam volt, ugrottam én is. Aztán egyszer csak visszaugrott. Na, arra találj rímet! Ráadásul olyan „sekszpírit!”
A kaposvári és a szolnoki színészek és rendezők, valamint a régi Nemzeti Színházhoz szokott színészek között nagy ütközési pontok voltak. Marton Endre rögtön az elején belehalt. Kálmán György egy ideig próbálta, de nem bírt alkalmazkodni, feladta az egész színházat, amibe aztán ő is belehalt. Sinkovits akkor kezdett el nagyon piálni, ő így élte túl. Kállai bírta a legjobban, a gyomai parasztember erejéből. És hát Az úrhatnám polgárban egyszerűen zseniális volt. A Danton halála is jó volt, de Kálmán Gyuri végig destruálta.
Egy szó, mint száz, a régi Nemzeti Színházat, ahol olyan előadások mentek, mint a Mózes, a Czillei és a Hunyadiak, az Az a szép fényes nap, tönkretették.
És amikor ez már megtörtént, Pozsgay elvtárs és Aczél elvtárs fejében megfogalmazódott a mentőötlet!
Pozsgay elvtárs: Te, Aczél elvtárs! Úgy látom, ez a kis akció a Nemzeti Színházzal nem vált be annyira.
Aczél elvtárs: Látom én is, látom én is! Inkább azt mondd meg, mit csináljunk?
Pozsgay elvtárs: Nekem lenne egy ötletem…
Aczél elvtárs: Lenne vagy van? Mert ha van, akkor mondd!
Pozsgay elvtárs: Nézd, Aczél elvtárs! Miután már úgyis tönkretettük a Nemzetit, minek nekik két színházépület? Vegyük el a Katona József Színházat, és adjuk oda ennek a két vidéki srácnak. Rendezzenek ott kedvükre. A Nemzetit meg… hátha helyre lehet hozni valahogy, ha ők nem kontárkodnak bele.
Aczél elvtárs: Zseniális! Te még viszed valamire, Pozsgay elvtárs!
Ezzel megszületett a Katona József Színház, aminek már negyvenhárom éve vagyok a tagja.
- Őrület, mi?
Még kimondani is sok, nemhogy megélni. Mégis, ha jól belegondolok, minden sikerem a Katonán kívül volt. Kivétel talán A kezdet vége meg a Galócza, és az Übü királyban is elég sok dolgom volt. Az igazi nagy siker ezek közül a Galócza volt, amit Micu rendezett. Végvári halála után egy évvel volt egy megemlékezés róla az Örkény Színházban, és levetítették a Galóczát. Hát, az egy annyira jó előadás volt! Százas szériát ért meg, utána levették műsorról, merthogy nem illett bele a színház profiljába.
Sok ilyen kis disznóság történt, mint minden színházban….
Kevesen vagyunk az alapító tagok közül, akik még mindig tagok: Bodnár Erika, Szirtes Ági, Ujlaky Dini meg Bán Jani. Több név nem jut eszembe. Sokan meghaltak, de sokan el is szerződtek. Amint Kossuth-díjat kapott Cserhalmi Tyutyu, Udvaros Dorka, Básti Juli, már mentek is el.
- Lehet, hogy én is csak erre várok…?
Amikor a Katona indult, olyan társulat gyűlt egybe, ami nagyon ritka. Száz évben, ha egyszer… Nagy színészek vannak egy-egy társulatnál, de hogy az egész társulat vezető színészekből álljon, az nem szokás.
- Mondjuk, nem is maradt meg sokáig…
Abban volt a legfőbb ereje, hogy a legkisebb szerepben is „valaki” jött be. Hollósi Frici behozott egy szamovárt A három nővérben, és ez volt a szerepe. Nevettünk rajta, hogy „szamovárral a világ körül”, mert tényleg majdnem az egész világon vendégszerepeltünk a darabbal. Nálam ez úgy hangzott, hogy „hegedűvel a világ körül”, mert én hegedültem A három nővér-ben Végvári helyett, de még csak be se mentem a színpadra, kintről, a takarásból bazseváltam, amikor bent Szirtes Ági azt mondta: „Andrej hegedül, a bátyánk!” Szerencsére Andrej nem volt jó hegedűs, úgyhogy rosszul kellett játszanom, ez nem okozott gondot. Az ellenkezője már annál inkább.
Micu A revizor-ban összesen annyit mondott, hogy „le van szarva!” Ő ezzel a „le van szarvával” utazta be a világot.
Ezek olyan szerepek, amiket más színházakban epizodisták játszanak. Tovsztonogovnál, amikor én voltam Hlesztakov, Pathó István játszotta azt, amit a Katonában Micu. Nem akarok ezzel senkit degradálni, de vannak az epizodisták, és ezeket az egy mondatokat ők játsszák. Erről már sok interjúban beszéltem, és úgy fogalmaztam, hogy a színház olyan, mint egy autó – abból a szempontból, hogy én, mondjuk, csak egy csavar vagyok az előadásban –, de ha a csavar nem működik, akkor az egész nem működik. Ha például egy dűzni tönkremegy a motorban, leáll az egész autó. Igaz persze, hogy, mondjuk, a motor többe kerül, mint a dűzni, a főszereplő is több fizetés kap… és róla írják a kritikát. Az elején az volt a mondás, hogy ma te játszod a főszerepet, és én statisztálok, holnap enyém a főszerep, és te statisztálsz. Aztán úgy alakult, hogy a következőben is ő lett a főszereplő. „Nem baj, majd jövőre te leszel!”, mondták, de jövőre is ő lett. És ez így ment. Biztos ennek is nagyon sok csínja-bínja van. És mi sem vagyunk egyformák. Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi Gyuri, ők másfajta emberek, ők sok mindent el tudtak intézni. Például, amikor Julinak kisgyereke volt, nem jött Ausztráliába A revizor-ral, mondván, ő kisgyermekes anyuka, nem tud utazni. Takács Kati ugrott be helyette. Egyfelől érthető teljesen, de hát a színház nem ilyen… Másnak is volt problémája, de eszébe sem jutott volna, hogy merjen lemondani egy utat. Juli volt a legnagyobb sztár, meg Dorka. Külön fanklubjuk volt.
A nézőtér egyik fele a Bástinak tapsolt többet, a másik fele az Udvarosnak.
Ez nem baj egy színházon belül, mert lehet nagyon inspiráló. Csak hát nekik nyilván sok fájdalommal is járt. Ugyanolyan fájdalom ez is, mint a másikfajta, amikor az van, hogy „Megint ezt a szart kapom!?” Én úgy voltam vele, hogy sok kis szerepet játszottam, de soha nem adtam vissza egyiket se. Ők valószínűleg több szerepet adtak vissza.
Az Ahogy tetszikben Próbakő voltam, és az Übü királyban kezdtem el hegedűsi pályafutásomat. Még gyerekkortól hegedültem kicsit, de közel sem voltam olyan tehetséges és szorgalmas, mint a nővérem. Abbahagytam, és többé elő se vettem a hegedűt, egészen addig, amíg Zsámbéki fel nem tette a kérdést az Übü király próbáján.
Zsámbéki: Ki tud bármilyen hangszeren játszani?
Végvári: Hát… én tudok kicsit zongorázni.
Zsámbéki: Akkor te zongorázni fogsz, méghozzá felfordított zongorán. Még valaki?
Vajdai Vili: Én tanultam valamennyit dobolni.
Zsámbéki: Remek! Te dobolni fogsz, de nem dobon, hanem két olajoshordón. Majd kitaláljuk, hogy mivel ütögess.
Egy főiskolás fiú jelentkezett, hogy ő tud gitározni, kénytelen voltam én is megszólalni, és elárultam, hogy tudok picit hegedülni.
Én lettem a hegedűs, a színház vett valami ócska kínai hegedűt. Nem hagyományos értelemben vett zenekar voltunk, inkább amolyan zörejbrigád.
Elejétől a végéig ott ültünk a színpadon, szerepünk is volt, de főleg hangulat-aláfestésként szolgáltunk. Kitaláltunk különböző dallamokat, például amikor jött a medve, akkor brummogósat, amikor csata volt, akkor csatazajt produkáltunk. A legkülönfélébb hangszereink voltak: racsni, kereplő, Vajdai Vili az említett két olajoshordón játszott, de volt pergődobja is, és kitaláltunk különböző dallamokat, amiket egy idő után már le is tudtunk játszani. Odáig fejlesztettük a dolgot, hogy amikor Saint Etienne-ben voltunk turnén, az Übü Big Band nyerte – így hívtuk magunkat – a legjobb zenéért járó díjat. A három testőr előadásunk olyan szedett-vedett dolog lett, Babarczy rendezte, aki hol ott volt, hol nem. Inkább nem. Vajda Laci és én voltunk a két porondmester, mi mondtuk a prológot és irányítottuk az előadást. „Mi hárman meg ő, a négy vakmerő”, énekelte a három testőr, de nem tudták a szöveget. Azt találtam ki, hogy bementem példánnyal a kezemben, és végig súgtam nekik. Micu azt írta a könyvében, hogy ezt a Vajda Laci csinálta, de nem így volt.
- Én voltam, tessék ezt nekem becsszóra elhinni!
Bármennyire szeretem a barátomat, ő sem tévedhetetlen… Bocs, Micu!
A Platonovban Markó voltam, a postás. Arról külön írtak kritikát, hogy nem mindig az a főszereplő, aki beszél, sokszor többet ér egy nézés vagy egy jól megfogalmazott mondat, amit jó helyen, jó időben, jó ritmusban, jókor mond valaki. Az megmarad a nézőben. Anyám jut erről eszembe, aki sokszor mesélte, hogy látott egyszer egy színdarabot. „Hol is, már nem emlékszem, jaj, mi is volt a címe…, nem tudom…, kik is játszották…, nem tudom, csak egy dologra emlékszem, valaki átment a színen, csuklott egyet és azt mondta: Ámlegetnek!”
– Hát kérem szépen, ennyi! Ez marad belőlünk, ha jók vagyunk! Vagy ennyi se.
Negyven évvel később, a Karinthy Színházban játszottuk a Klotild nénit, ez egy Vaszary-darab, valószínűleg ezt láthatta anyám, mert ebben volt Egri Katinak, aki a cselédlányt alakította, ez a bemondása: csuklik egyet és azt mondja, ámlegetnek.
Amúgy a Karinthy Színháznak nem alapító, de örökös tagja vagyok, bár amióta ezt a megtisztelő címet megkaptam, nem játszottam ott semmit.
Egy szó, mint száz, az elmúlt harminc évben egy picike epizodista lettem a Katonában, de hát a vacak kis szerepet is el kell játszani valakinek… Sokszor rosszul esett, de itt jött be az én gyávaságom. Micu bátrabb volt, el is ment, igaz, sokat várt ő is, de végül meglépte. Szegény nejem is mondta sokszor: „Miért nem hagyod már ott ezeket?” Ő csak így nevezte a vezetőséget: „ezek”. A testvérem még inkább agitált. De hát hová? Kérdem én.
A Katonából elmenni, ahhoz nagyobb volumennek kell lenni, mint ami én vagyok, vagy mint amit én magamról képzelek.
Sokan többet képzeltek magukról, és megtették. Micu például rengeteg nagyon jót játszott, miután elment a Katonából. Ő profitált abból, hogy szabadúszó lett, de neki volt egy előnye, hogy rendezett meg tanított is, már amíg hagyták. Nekem soha nem volt ilyen ambícióm. A színész annyira kiszolgáltatott, főleg az, aki nem olyan típus, hogy el tudja intézni magának, aki nem hív meg rendezőket vacsorázni, nincs benn a nagy körforgásban. Aztán vannak az ügyesek. Oszternél, a Szabadság-hegyi villában nagyon nagy emberek jártak vendégségben. Játszott is sok mindenben. Én nem keseredtem meg attól, hogy nem kapok jó szerepeket. Nem vagyok egy okos ember, de azt éreztem, hogy bármilyen darabot is játszunk a Katonában, a szellemiség, a gondolat mindig jelen van. Nem biztos, hogy úgy is sikerül vagy, hogy át is jön… De dolgoztam máshol, és elmondhatom, nagy a különbség. És persze nem mentem oda soha senkihez, hogy itt vagyok, hívjon.
Régen, mint említettem, nem is volt átjárás a színházak között, de amióta van, azóta se hívnak engem az úgynevezett nagy színházakhoz vagy művész színházakhoz.
Még az úgymond jól menő, színvonalas bulvár színházakba se. Pedig én a GELKA szlogennel éltem le az életem.
– Emlékszik még valaki, mi volt a GELKA?
Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalat és a háztartási gépek javításával foglalkozott. Na és a szlogenjük?
„HÍVJON, JÖVÖK!”
Fotó: Wikipédia
