A Maine állambeli Ross Point városka függőhídján Luke Roy a korláton ül, és ugrani készül. Egész életében az öngyilkosság gondolatával viaskodott. Azonban épp mielőtt rávenné magát, észreveszi, hogy egy felborult kirándulóhajóról egy fiút sodor az ár a sziklák és a tenger felé. Luke utánaveti magát, ezzel akaratlanul is hőssé válik, és olyan fordulatot vesz az élete, amire álmában sem gondolt volna. Gerard Donovan regénye a Margó Könyvek sorozatban jelenik meg magyarul Fejérvári Boldizsár fordításában. Olvass bele!
Gerard Donovan: Halványan derengő holtak (részlet)
A HÍD
1.
Október első péntekje van. Luke Roy egy magas híd vaskorlátjának támaszkodik. Novemberben lesz 37 éves. Lepillant a 37 méteres mélységbe.
Amikor tíz perce ideért a hídhoz, hunyorogva pislogott a szikrázó nap felé, miközben felfelé ment a feljárón, aztán megállt az átkelő közepén. De mostanra a fény már csak dereng.
A nap gézrétegekbe burkolózik, és alig tartja már valami, mintha bármikor leeshetne az égről.
Talán alacsony felhők keleten, gondolja Luke. A nap feljebb kúszik, belép az ég kékségébe, és fényében fürdik majd a táj.
Hetek óta egyre hűvösebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák. A ma reggeli előrejelzés szerint azonban száraz, lángoló délutánra van kilátás. Maine középső részére szikkasztó napsütés köszönt. Itt-ott lenge fuvallatok csapdoshatnak a tenger felől, mint egy-egy száradó lepedő. A mezőről fűszag száll majd a meleg levegőben.
Az emberek jobban emlékeznek egy ilyen napra, mint egy teljes nyárra. A hideg hónapok álomszerűen foszlottak szét, a tavaszi virágok néhány centire szunnyadnak a talajszint alatt. Ritka kis reggeli figyelmesség az ajtó előtt.
Luke nem lesz itt, hogy lássa, mint válik valóra ennek a napnak az ígérete.
Ross Point városa egy mérfölddel feljebb terül el a folyó mentén. Az építők a hídnak azon az oldalán minden követ kikotortak. Ha ott ugrik le valaki, jó eséllyel életben marad.
De Luke nem azt az oldalt választotta. Arccal a tengernek áll. Alatta a folyó összeszűkül, a mérnökök pedig meghagyták a természetet úgy, ahogy találták.
Ha nem hal meg a vízbe csapódáskor, a veszedelmesen szétszórt, irdatlan sziklatömbök egyikébe fog beleütközni. Van, amelyik kilátszik a vízből, mások fél méterrel a folyó vízszintje alatt bújnak meg, villódzó fényjátéknak álcázzák magukat – mintha nem hevernének ott évszázadok óta mozdulatlanul. Nyolcvan kilométeres óránkénti sebességű becsapódásnál a puha hús alatt porrá zúzódnak Luke csontjai. Ha két szikla közé érkezne, és túlélné, a folyófenék késéles köveinek sokasága szabdalja szét a testét.
És ha valamilyen csoda folytán még ebbe sem hal bele, a sebes folyam összevissza dobálva ragadja el a tengerbe.
Az életösztön talán arra sarkallja, hogy a part felé evickéljen. De ha haladna is egy arasznyit, ezalatt öt méterrel kerül közelebb a tengerhez, a tölcsértorkolat veszedelmes örvényei közül pedig már nem lesz menekvés.
2.
Onnan, ahol a korlátnak támaszkodik, mérföldekre el lehet látni.
Ahol a hömpölygő folyó kiöblösödik, az a Chandler Bay. Hat mérfölddel kijjebb kis szigetcsoport választja el az öblöt az Atlanti-óceán medrének első lankáitól – onnan már érezni az óceán baljós mocorgását.
A szigetek vonalában két konténerhajó horgonyoz – két acélkolosszus, háromszáz méternél is hosszabbak lehetnek. Luke nézi, ahogy a fedélzeti lámpák sárga foltjai szürkévé halványodnak. Az óriáshajók körvonala beleolvad ugyanabba a gézbe, amely a napot is körbevonta.
Már nem is látja őket.
Ez az ezer köd országa.
A maine-i partokon túl a Golf-áramlat egyik ága hűvösebb éghajlathoz ér. Amikor a víz elpárolog, cseppecskéi hideg felhőkké tömörödnek, amelyeket a súlyuk lehúz. Vannak köztük csenevészebbek, ezek egy perc alatt születnek, majd olvadnak szét megint. Kerti fákról csüngenek alá, vagy kicsiny tavacskák fölött lebegnek vázlatfolt gyanánt.
A parthoz közelebb üde szél borzolja az öböl hullámait, ahol halászhajók úsznak ki a halban gazdag partszakasz felé. Sirályrajok szállnak a tenger vizét ringatózva felcsapó és szerteköpő hajótestek után, tudják, hogy nem hiába várnak gazdag halfogásra.
De alig érnek az öböl közepéig, amikor elül a szél. Valami közeleg.
A tükörsima vízfelszín alatt a hajómotorok üteme egyharmadára lassul, és a halászbárkák szinte belesiklanak a sűrűsödő párarétegbe. A kapitányok szellemmé változnak a kormánynál, és maguk is szétterjednek a hajó teljes hosszában. A sirályok sűrű szárnycsapkodás közepette csatlakoznak az eltűnéshez.
Luke nem is mozdul, úgy bámul. A hídtól egy mérföld sincs a tengerpart. Sosem látott még ilyen gyorsan úszó ködöt.
Talán nem is köd az.
A nyílt víz fölött átúszó dolognak nincsenek határai, felül sem választja el semmi az égtől.
Bizonyára a tengerfelszínből emelkedik fel valamiféle nyirkosság, alig várja, hogy testet ölthessen.
A Chandler Bay láthatatlanná vált.
Emlékvillanás.
Örökké napfényben úszó vidék tárul Luke szeme elé. Gyerekkorában pillantotta meg először azt a csodaországot, az volt az egyetlen alkalom életében, amikor repülőn utazott. A felszállás után egy percen keresztül emelkedtek a szürkeségben, majd átszakították a hideg eső membránját. Az ablak mellett ült, ahonnan végignézhette, mint terpeszkedik el egy új táj, amelynek semelyik irányban sincs határa, és csak súlytalan hegyek-völgyek árnyékozzák, amelyek maguk is a tiszta kék égbe burkolóznak a tiszta nap alatt. Gyermeki álmaiban itt éltek az angyalok.
Csupa figyelemelterelés. A teste kapkod emlékek után, hogy addig késleltesse, amíg meg nem gondolja magát.
Itt az idő.
Kezeit a korlátra helyezi, és becsukja a szemét.
