"Csak még egyszer gyere elő. A résből, hol elbújtál, gyerekkorom.” (Bereményi Géza-Cseh Tamás: Gyerekkorom)
Hegyi Ede tárcasorozata olyan történetek bemutatására törekszik, melyeknek jelentőségét az adott élethelyzetben nem ismerjük fel, csak évekkel később derülhet fény arra, hogy milyen hatással voltak az életünkre. Az őt körülvevő világ eseményeit nem értő, ám azokat megérteni vágyó, azokra szükségszerűen reagáló gyerekek világlátását jelenítik meg.
Amikor először szóba került, olyan távolinak tűnt, hogy belegondolni sem voltam képes. Ennélfogva inkább negligáltam. Elvégre úgysem történik meg. Sosem következik be. Hogy is tudna, hiszen olyan messze van. Annyira egyértelműen jövő idejű, annyira nem evilági, annyira nem racionális, hogy vélhetően nincs is. És nem is lehet.
Idegenek jönnek az otthonunkba. Minden nap mások. Heteken keresztül. Van, akinek nem elég világos. Van, akinek nem elég tágas. Van, akinek túlzottan modern. Van, aki egyébként sem érti, hogy mit keres itt, de ha már eljött, akkor kéjes elszántsággal kritizálja. Anyámék amiatt izgulnak, hogy jöjjenek már a vevők, a jó vevők, a tuti vevők, akik nem akarnak már alkudni, akik egyszerűen csak meg akarják venni, hogy boldogan éljenek itt, és itt aludjanak el és keljenek fel, fürödjenek és egyenek és szarjanak és ünnepeljenek, ez legyen az otthonuk, itt neveljék a gyerekekeit. Itt, ebben a lakásban tárolják mindazt, amit összegyűjtenek az életükben, sosem használt ágyneműket, évekig koptatott köntösöket és papucsokat és konyharuhákat, örök porosodásra ítélt könyveket, és játékokat és edényeket, és a kinőtt, de jó lesz még valamire trikókat és pulóvereket, amiket az én szobámba, az én beépített szekrényembe fognak rakni. És az én ablakomon fognak kinézni, az én kádamban fognak fürdeni, az én budimon fognak ülni, az én szomszédaimnak köszönnek majd.
És egyszer tényleg megjönnek.
Vár az új kezdet és a szép jövő és a reményekkel teli ezután, ezek pedig már fejben előre berendezkedtek, elterpeszkedtek a kinyúlt melegítőikben a kanapén, már kitalálták, hová teszik a tusfürdőt meg a fogkefét, a porszívónak is megvan a helye, tudják, hogy mi lesz az ülésrend az ebédlőben karácsonykor. Aztán papírok és aláírások és ügyvédek és hitelek.
Pakolni kell. Mindaz, aminek valaha helye volt, elveszíti térbeli azonosítóját. Átmeneti közegbe kerül. A kazettás magnó már nem tartozik a polchoz. A zoknik nem tartoznak a fiókhoz. A tolltartó nem tartozik az asztalhoz. A kislámpa nem tartozik a komódhoz. Minden tárgy elveszti a helyét és identitását, minden cucc lesz, homogén massza, már nem számít a funkció, csak a méret, és hogy milyen másik cuccokhoz hasonló az állaga. Törékeny üveg vagy puha pamut. Karcokat tűrő műanyag vagy könnyen gyűrődő papír. Hétliteres lábas vagy fürdőszivacs.
Pakolni kell. Leszerelni a fürdőszobából a polcokat, elemeire bontani az asztalokat, a csavarokat bezacskózni, Kunderát és Adyt és Homéroszt és a Kincskereső kisködmönt és a Mi Micsoda sorozatot és Pom Pom meséit szimmetriára törekvő, katonás sorokba rendezni, a poharakat és a bögréket műsorújságokba és leharcolt ruhás katalógusokba csavarni, és végül minden egyes tárgyat dobozba rakni,
éveket, évtizedeket elcsomagolni, alul duplán, felül keresztirányban leragasztani, és címkézni.
Elnevezni minden kisebb egységekből készült nagyobb egységet.
Könyvek. Ruhák. Konyha. Törékeny.
Néhány nap alatt kialakul az új rend. Előkerül néhány eltűntnek hitt tárgy. Játékok, fényképek, emlékek. Dobozba velük. Majd később átmenetileg elveszítjük őket újra. Vagy másokat veszítünk el helyettük. Másokat, amik ugyanannyira nem fontosak, mint ezek. Felcserélhetők. Elveszíthetők.
Pakolni kell. A költöztetők átveszik az irányítást. És a cuccokkal teli dobozokat. Amiket a teherautóba raknak. A kisebb halmazok a nagyobb halmaz részeivé válnak. Bezárjuk az ajtót. Lecsavarozom a „Vigyázz! Nagyfeszültség! Életveszélyes!” táblát a folyosón lévő elektromos szekrény ajtajáról. Elviszem emlékbe, gondolom. Persze szinte azonnal megbánom. Hogy lehetek ekkora hülye. Visszaraknám, de inkább csak leteszem a szekrény elé a csavarokkal együtt.
Pakolni kell. A kocsinkba is kellett. Nem fért be minden a teherautóba. Az ölemben egy állólámpa, egy hétliteres lábas és egy termetes csüngőágú fikusz, Ficus benjamina a cserépen lévő matrica szerint. A lábam között a hátizsákom néhány napra elegendő tiszta ruhával. Elindulunk, és nem tudunk visszanézni.
Egy órán át utazunk. Nem beszélgetünk. A csüngőágú fikusz száraz földje a nagyobb bukkanóknál dió méretű rögökben potyog az ölembe. Megérkezünk az új házhoz. Délután van, szeptember. Az ég szürke, esőre áll. A költöztetők még dolgoznak, beszállunk segíteni. Megtöltjük az új nappalit és az új előszobát a bútorainkkal és a dobozainkkal. Összeszerelünk néhány széket, az étkezőasztalt és ágyakat, hogy az első napokban legalább enni és aludni tudjunk. Nagyjából komfortosan. Felhúzzuk az ágyneműket, elkezdjük a régi otthon elemeivel megtölteni az idegen teret.
A fikuszt a nagyszoba egyik véletlenszerűen kiválasztott sarkába tesszük. Hogy ne legyen útban. Aztán majd úgyis máshová kerül. Ahogy később, évek múltán minden máshol lesz. A helyén. A szerencsére gyorsan megtalált mikróban virslit melegítünk, ketchuppal és mustárral esszük. Elmosogatnánk, de nem találjuk a mosogatószert. Pedig biztos, hogy a „Konyha” feliratú dobozok egyikébe tettük.
Majd holnap talán meglesz.
Jó éjszakát kívánunk. Lefekszünk az ágyainkba aludni. Mások szobáiban. Mások házában.
